[Csillagoknak micsoda zokogását…]

Csillagoknak micsoda zokogását
nem birja takarni a Sors,
mily forradalmát az anyagnak,
kinok mily földöntuli nászát
gyengül leplezni ereje,
hogy most a szén,
tüz, viz, vas, oxigén
s a többi sok
titok,
ami vagyok,
idegeimben parttalan zokog?
Mert ha nem magamért, kiért sirok?
Mért hajszol ezer üres pillanat
nem emberi
fájdalmat hanggal festeni
a szálló idő élő szövetén?
Ha nem magamért, miért sirok én?
Kiért?
Ami baj engem ért,
annyi mindenkit gyötört, aki élt:
mért sirok hát én többet? Mért e vad
zsivajgás, mely széttöri agyamat
s amelytől soha még
nem hallottam a szélcsönd örömét?
Hang, hang, hang! mennyi! mindig! mindenütt!
Hang! Hang! S mit mond? Nem hallom, annyi kin
örül nyelvemnek, zengő idegemnek,
lázadása annyi rab gyötrelemnek,
mely eddig néma volt.
Most mesélik el a pokolt:
életüket szenvedő anyagok
szomja sir, dühe, vágya, minden
kényszere szemeimben,
tüz éhe fára, fáé tüzre, üt,
mar, ront, cibál, liheg, harap
s kiált, kiált
millió fölébredt anyag
jajgatja el álmatlan álmodó
kimerültségét vagy szeretkezése
lucskos, bizarr, sziszegő, robbanó
kéjeit, és e
dadogásában vándor szellemeknek
torkom az éhség, lábam a futás
és testem ráng, ráng: az egeknek,
földnek és csillagoknak
szeretné már visszadobni magát:
vissza! vissza kell adni kinomat
millió, miriád
atomnak, amely rajtam át
próbálja szájba, szóba, hangba lökni
örök robotja néma viharát.
Nem, nem! Nem birom ezt tovább!
Elég volt hangjuk hangja lenni már:
fáj, fáj
a háborgó homály
birhatatlan, csitithatatlan
zugása minden pillanatban,
fáj, fáj,
üvölt bennem a tüz, a tél, a nyár:
magát üvölti, maga fáj,
fojts meg, végső Csönd, némits el, Halál!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]