[Csillagoknak micsoda zokogását…]

Csillagoknak micsoda zokogását nem birja takarni a Sors, mily forradalmát az anyagnak, kinok mily földöntuli nászát gyengül leplezni ereje, hogy most a szén, tüz, viz, vas, oxigén s a többi sok titok, ami vagyok, idegeimben parttalan zokog? Mert ha nem magamért, kiért sirok? Mért hajszol ezer üres pillanat nem emberi fájdalmat hanggal festeni a szálló idő élő szövetén? Ha nem magamért, miért sirok én? Kiért? Ami baj engem ért, annyi mindenkit gyötört, aki élt: mért sirok hát én többet? Mért e vad zsivajgás, mely széttöri agyamat s amelytől soha még nem hallottam a szélcsönd örömét? Hang, hang, hang! mennyi! mindig! mindenütt! Hang! Hang! S mit mond? Nem hallom, annyi kin örül nyelvemnek, zengő idegemnek, lázadása annyi rab gyötrelemnek, mely eddig néma volt. Most mesélik el a pokolt: életüket szenvedő anyagok szomja sir, dühe, vágya, minden kényszere szemeimben, tüz éhe fára, fáé tüzre, üt, mar, ront, cibál, liheg, harap s kiált, kiált millió fölébredt anyag jajgatja el álmatlan álmodó kimerültségét vagy szeretkezése lucskos, bizarr, sziszegő, robbanó kéjeit, és e dadogásában vándor szellemeknek torkom az éhség, lábam a futás és testem ráng, ráng: az egeknek, földnek és csillagoknak szeretné már visszadobni magát: vissza! vissza kell adni kinomat millió, miriád atomnak, amely rajtam át próbálja szájba, szóba, hangba lökni örök robotja néma viharát. Nem, nem! Nem birom ezt tovább! Elég volt hangjuk hangja lenni már: fáj, fáj a háborgó homály birhatatlan, csitithatatlan zugása minden pillanatban, fáj, fáj, üvölt bennem a tüz, a tél, a nyár: magát üvölti, maga fáj, fojts meg, végső Csönd, némits el, Halál!