[Az ajkad is, s a melled, s lefelé…]

Az ajkad is, s a melled, s lefelé, mindenfelé, a többi, – ajkad is, már ajkad is álom, sir és halál, vagy majdnem az, hiszen mindenfelé kapu vagy, mindenféle altató halál kapuja, melyen lefelé megyek, befelé, hova? Süllyedek jó szédülésbe, zuhanok, hova? Zuhanok, ki az életből, a nap kinjaiból, már ajkadnál, a pénz rabságából, már ajkadnál is, és aztán még gyorsabban, mindenfelé, a feledésbe, mely csókjaimat visszacsókolja rám, – a feledés te vagy, te csókolsz vissza, te ölelsz már ajkaidnál s aztán mindenütt: te viszel a semmibe, lefelé zuhanva s ugy ölelve, mintha száz végtagod volna, – pillanatra még fölrémlik, hogy bolondság az egész, bolond szamárság! Aztán már csak azt akarom, ami vagy, az ajkadat s a melledet s a többit, végtelen magamra boritani, agyamat elfödni vélük, a halál sötét barlangjaiban, semmiben, olyan bolondul, hogy lefelé, befelé zuhanva már ne tudjam, mily bolond vagyok! milyen szörnyű bolond vagyok!