Varázslat

Tegnap az enyém volt, puha álomfürdő az ajaka, kivül már megbomolt a rend, aztán éreztem, odabent hogy nyitotta meg kapuit egyre sóvárabb csókokig s hogy folytak körül eleven belső selymei melegen s hogy várt, akármit, hogy zihált, istent, akihez lelke szállt, halált, megváltást, valamit, s megnőve, mint a testen át harang ha zúgna döngve száz, hogy vezette az éjsötét gyönyörnek roppant ütemét egész az olvadó agyig   minden szivdobbanás. Tegnap az enyém volt. Szivacs telik meg ugy, ahogy az agy itta a vért és a bolond idegek, izmok s mind a csont, amig mint földalatti ár remegve és túlfojtva már fölszakadtak és ömleni kezdtek misztikus sebei. Óh elvérzés, édes varázs, halál! S óh, rossz feltámadás! Élni megint? Sirtam, amint lazultak forró kapcsaink: fülemen és szememen át visszatárt lassan a világ s ahogy idő s tér fölmerült, ahogy a rend és öntudat jött mind közelebb, ugy került   ő egyre távolabb. Igy volt tegnap. Ma már megint egyre gondolnak ajkaink, messziről érzem közelét, véremben hordom gyönyörét, a percet, melyben megszakad s egyetlen álló pillanat lesz a jövő, – hogy várom én, hogy melegedjek melegén, hogy várom azt a holnapot, mikor mindent megállitok és mint varázsló, számüzök minden mást ég és föld között s tán kitalálok valamit, hogy ne csak, ne csak egy kicsit, de ne érezhessek soha semmi mást, – ne az ostoba életet, uj kezdést, időt,   csak őt, csak őt, csak őt!