Most már igazán egyedűl

Most már igazán egyedűl. Téptem húsomat fogvacogva, vágyakat irtva és tagadva menekültem a sivatagba, vezeklő tűzbe, lelki fagyba, de lelkem a sok elhagyott, a sok szép szörny ott is riogatta s nem voltam ott sem egyedűl. S akkor se voltam egyedűl, mikor elsorvadtam, kihültem: a világot már nem kerültem, csak csavarogtam és figyeltem, mint utazó, ki idegenben, bár nem ért az uccai nyelven, nézelődik s elkülönülten sincs a dolgok közt egyedűl. De most már, most már egyedűl. Mikor embertelen közönyben békét nem lelve, visszaszöktem a bűnbe, melyet már megöltem: minden piszokban megfürödtem, tüzet ittam, dacba dühödten testemet már moslékba löktem, de jaj, hiába könyörögtem s most duskálva minden gyönyörben, mindig másban és egyre többen, nyúlhatok, mindig reszketőbben, vigaszért, – el se fut előlem: nincs örömöm semmi örömben, mert az isten elszállt belőlem s vagyok végtelen börtönömben, mint egy halott, oly egyedűl.