[Mint mikor csöndes délután…]

Mint mikor csöndes délután hirtelen elbődűl az ég és egymás barrikádjait törik doboló fellegek: én rám is úgy ront a harag, lelkem vad söpredéke, úgy mocskolják indulataim napfényes tisztaságomat. Sírva és tehetetlenül nézem, hogy rombolnak saját gyermekeim, hiú dühök, s ha százszor megtagadom is hordáikat: nem bir velük az ész, mert lobogóival belémköltözött a vihar s már azt se tudja, mit akar, s nem értem én se, senkisem, és nem segíthetek, hiszen magam vagyok a zápor és melyet letipor, a vetés. Irgalmazz, Isten, Kegyelem! A vihar túlkiáltott téged, de ez a vihar: szégyenem, mögötte csönded érezem s várom hivásodat. Szégyenemből épül a vágy feléd, mennyei Tisztaság kit én magam takartam el dühök kormos felhőivel: nézd, most elébed térdepel idegeim rémülete, gonosz-magam gyülölete s jóságomból ami kevés maradt, a kétségbeesés, – és – tedd meg, – sirva kéri – hogy ha vad Pártütés acsarog ezután bennem: hadd vegyem jó bűntetésnek, szeliden, a bünt s a szégyent: hadd legyen napfény a sötét zápor is s ha gonosz vagyok, akkor is egyedül téged lássalak hivjalak és akarjalak.