Ha elhagysz, jól van – félreállok – –

Lelkek örök járványa, Isten, gyönyörü és rettenetes világ, – ölj meg, ha nem ölelsz magadhoz, hogy legalább ne legyek én is aljas a hitben. Hagyj el, – de hinni mégse foglak másféle úrnak, rejtelemnek, s ha százszor az tetszik is neked: neved együgyű imákkal mégse szentelem meg. Isten, – eddig én azt akartam, hogy Nagyságodat lássák bennem; héroikus szépségeid zűrzavarát ezért s csak ezért énekeltem: bástyáimat messze kitoltam – fojtó glecserben őr-morénák! – s ha rám figyeltek, rügypattanásban őrűlt Napok himnuszát harsogták a némák: Koponyák szűk falait – varázsló – föltéptem s aki szemeimbe látott: fények és árnyak ős folyamait láthatta, téged, Istent, az átszelleműlt világot! Fények, – óh lüktető, zord erők! – – Hirdettem: az anyag lelke vagyunk, – hirdettem: minden határokon át szent áramokba kapcsol legkisebb mozdulatunk – Fények, – óh lüktető, zord erők! – – Isten, – te nem igy akartad? A porszemet szereted, s elhagysz, mikor a potrohos Pénz jön gúnyolni hős hatalmad? A Pénz, a zsarnok, aki nincs, de messziről is a gondba láncol – – Óh síró láncok, ti túlnyögitek, aki bennetek szabadulásáért ficánkol! Óh láncok! börtön! – – Istenem, most már mindenki elhagyott: most emelj, mert elbukom, vagy alázz meg, mert nem tudom, kellek-e úgy, ahogy vagyok: Lelkek iszonyú járványa, Isten – én nem megyek tovább: ha elhagysz, jól van – félreállok – – majd meglátjuk, mit tudnak a törpék, ostobák.