[Köszönöm, bátyuska, elég bután…]

I. Köszönöm, bátyuska, elég bután hangzik, de igaz. Vacsora után van még negyedóránk. Szabad egy cigarettát? S most, ha megengeded, hadd mondjam el én is az esetet, kezdve mindjárt a végén: csakugyan rendjel vagyok az erényén.   II. Három éve történt. Triesztben jártam és – aránylag – kikezdtem a bárónővel. Hogy miért? Mert rút volt, rettenetesen. A nők persze csak a csúfnevén beszéltek róla: „a förtelem”. Pár éve élt már özvegyen, és termete s évei felett senki sem hunyhatott szemet, oly rút volt, – – de hisz ismered! Barátom, szónokolt ez a rútság, támadott, ingerelt, pokoli páncél, s volt benne valami parancsoló, szuggesztiv ujság, bénult s bénitó fájdalom. Gondoltam, majd csak megszokom. A table d’hôte-nál külön feladat volt számomra, furcsa tanulmány, őt nézni, nyugodtan! és a strandon, mikor az édes, nyári hullám kékjében ringott boldogan: nézni és nem borzadni!… Mondom, tanulmány volt, furcsa feladat, szétszedni rútságát, ahogyan tudós szed szét egy bogarat, s örültem, ha e szörnyü testen uj rémületnek fölfedeztem egy-egy uj, szörnyü vonalat. Ideg kell hozzá, jó ideg, mondtam, de a lelkiismeret bántott, hogy igy bánok vele, és bosszantott a csufneve, és sajnáltam, tudja az ég, hogy szegény milyen elegáns és mily siralmasan pocsék.   III. Telt az idő, és lány meg asszony akadt elég, hogy az ember ártatlanul s jól elmulasson, s mulattam is. És ő? Maradt, aki volt, idegrémület, a tapintás irtózata, szemembe fagyott bűvölet, agyamba dermedt rossz varázs, megfoghatatlan-szokhatatlan ingerültség és zsibbadás, és néztem s szemem szétszedett az arcán minden vonalat (mint a tudós egy bogarat, izenkint), mégis: érthetetlen volt ez a nő, ki sérthetetlen páncélban élt s kétségbeesve próbálta e páncélt takarni vagy levetni, tépni, lemarni e rutság-páncélt, s élt, mosolygott, mintha érdekes volna, boldog, mit tudom én, – mintha neki szintén járhatna hódolat, amilyet minden csitri kap. Láttam, szomorú szemei mért provokálnak: elhitetni akarta csak saját magával, hogy ő se semmi, ő se senki, és mert észrevette, hogy én nem úgy nézek rá (istenem, rémülten és idegesen!) szóval nem ugy, ahogy a többi, a panzió, mely elkerülte vagy undorát formákkal nem sokat törődve nyiltan az arcába röhögte: amikor, mondom, észrevett bennem valami tiszteletet, hálából egyre kedvesebb lett s egyre kacérabb, – amitől kedvem lett volna sirni. De jaj, örültem, udvariasan, s ez volt a baj.   IV. Az uj, ha rossz is, izgató, s ő nemcsak uj, – szenzáció! Fojtogatott a feladat, mégis megráztam magamat: az undor is csak gyávaság s ha nem szoktad meg, gyakorold! De lelkem már betege volt, sarokbaszoritott gyötrelem, a nő nappal flörtölt velem és ki maga volt üldözött, már álmomban is üldözött: egy éjszaka hideglelősen arra riadtam fel, hogy ő tart, ez a szegény, szomoru nő tart szomoru karjai között. Nem akartam megfutamodni, ugy futni meg, hogy vereségem őneki legyen ujra szégyen, s gondoltam: túl kell jutni rajta, más nem segit, akárhogyan! Túljutni! kell egy pillanat, mely maradék szánalmamat végleg kiirtja! kell, igen, a legfőbb undor kell nekem, a testi megaláztatás, hogy majd utána szégyenem bosszúm és megmentőm legyen, és ha nem tudtam kiröhögni, tudjam majd, magamért, gyülölni! Egy este, amikor szegény megint bűbájt játszott nekem s rútsága már-már zokogott: fogvacogva s halálra-készen, végső undort, menekülésem lovagias és tán egyetlen utját keresve elkövettem ellene egy úgynevezett erkölcstelen merényletet, mire ő kurtán kidobott.   V. Igy volt, bátyuska. Megesett. A nő nem hazudott neked s joggal szidja kalandja hősét, kiből számára lett dicsőség s tündöklő rendjel az erényén. Most pletykahadat gyüjt ellenem s minden csapatának – furcsa, nem? – egy-egy szeretőm van az élén. Persze, hiszen egyforma baj a vereség s a diadal, mert, ugye, ott kezdődik a bűn, hogy megtudják, s az érdem ott, ahol a bűn már elfogyott vagy nem birt megszületni sem. Igazam van? (Én nem hiszem.)