Tulvilág

Éhes vagyok, mint egy halott,

halott is vagyok már egészen

és ődöngök, kivül a keritésen,

mint koldusok,

mindenen kivül, a testtelenség

rabságát sirva, örök inség

kárhozatában, összevissza

lézengek a világon át,

üres lelkem becsavarogja

a várost, beles az ablakokba

és átlengi a falakat

s erőlködöm, hogy lássanak

s kiáltok s mégis semmi hang,

jelen vagyok, mégis bitang,

nincsen előttem akadály,

az élet mégis veszve már,

hiszen nincs kezem megragadni,

husom valamit befogadni,

nem vagyok már csak gondolat,

saját magam kisértete,

emlék és sóvárgás, amely

nyúl mindenért, de nincs mivel:

testem, hullott eb, út szélén hever.

Elmegyek hozzá: ő vagyok én,

a régiből csak ő az enyém,

málló roncsait a szemeten

dühöngve rázom, összeszedem,

nézem, lehet-e belebujni,

jaj, hogy lehetne visszajutni,

körülszaglászom, költögetem,

próbálom ujra egyberakni,

foltozni és lelkemre adni

a tört páncél darabjait,

sziv, csontok – régi helyüket

keresem – kéz, láb! – s nem lehet,

összeesik mind, mint a rongy

s én ott lengek, szegény bolond,

tétlenül a roppant időben

és föld alatt és föld felett,

kőben, virágban, levegőben

irigyelem az életet

s gyilkolnék mindent, ami jár,

ami mozog, ami eszik,

küzködik és szeretkezik,

ami valóság, valami,

akármilyen rút és pici

féreg, giliszta, moh, bogár.

Piszkos erőszak a halál

s még borzalmasabb, hogy a lélek

tudja, hogy tovább tart az élet,

a másoké, a hús, a vér.

Mi az enyém, mi vagyok én még?

Valami olyan nagy szegénység,

amilyet nem sejt, aki él.

Jó volna most, jó volna már,

amit régen annyit gyaláztam,

a hitvány test, amit leráztam,

hogy legyek tiszta és halott:

jaj, most halottak közt vagyok,

gyáván, némán és tehetetlen,

telhetetlen, telithetetlen,

pusztithatatlan, temetetlen,

lélekké, vággyá, semmivé

hűlve, ritkulva, hullva, züllve

settenghetek folyton velük

az élet körül, mindenütt,

velük, akik belopakodnak

mindenüvé, ahol csak éltek

és éheznek és enni kérnek

és szomjaznak s nem tudnak inni,

nem tudnak semmit hazavinni,

de testük ágyatokba fekszik,

asszonyaitoknál melegszik

s csókol és senki, ő sem érzi

s mindent fölhabzsol és nem érti,

hogy mégis csak üres marad.

Ott látom köztük magamat

és a gyűlölt rokon-csapat

jajgatva leng mindig tovább

városon és uccákon át,

ott ténfergek köztük, buta

robotban, a semmi koldusa,

futok a valóság után

és hitetlen próbák után

naponta százszor visszatérek

rongy testemhez, költögetem,

nézem, rázom reménytelen,

s megint eldobom és zokogva

borulok elébe a porba.

(Az Est Hármaskönyve, 1930)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]