Tulvilág

Éhes vagyok, mint egy halott,
halott is vagyok már egészen
és ődöngök, kivül a keritésen,
mint koldusok,
mindenen kivül, a testtelenség
rabságát sirva, örök inség
kárhozatában, összevissza
lézengek a világon át,
üres lelkem becsavarogja
a várost, beles az ablakokba
és átlengi a falakat
s erőlködöm, hogy lássanak
s kiáltok s mégis semmi hang,
jelen vagyok, mégis bitang,
nincsen előttem akadály,
az élet mégis veszve már,
hiszen nincs kezem megragadni,
husom valamit befogadni,
nem vagyok már csak gondolat,
saját magam kisértete,
emlék és sóvárgás, amely
nyúl mindenért, de nincs mivel:
testem, hullott eb, út szélén hever.
Elmegyek hozzá: ő vagyok én,
a régiből csak ő az enyém,
málló roncsait a szemeten
dühöngve rázom, összeszedem,
nézem, lehet-e belebujni,
jaj, hogy lehetne visszajutni,
körülszaglászom, költögetem,
próbálom ujra egyberakni,
foltozni és lelkemre adni
a tört páncél darabjait,
sziv, csontok – régi helyüket
keresem – kéz, láb! – s nem lehet,
összeesik mind, mint a rongy
s én ott lengek, szegény bolond,
tétlenül a roppant időben
és föld alatt és föld felett,
kőben, virágban, levegőben
irigyelem az életet
s gyilkolnék mindent, ami jár,
ami mozog, ami eszik,
küzködik és szeretkezik,
ami valóság, valami,
akármilyen rút és pici
féreg, giliszta, moh, bogár.
Piszkos erőszak a halál
s még borzalmasabb, hogy a lélek
tudja, hogy tovább tart az élet,
a másoké, a hús, a vér.
Mi az enyém, mi vagyok én még?
Valami olyan nagy szegénység,
amilyet nem sejt, aki él.
Jó volna most, jó volna már,
amit régen annyit gyaláztam,
a hitvány test, amit leráztam,
hogy legyek tiszta és halott:
jaj, most halottak közt vagyok,
gyáván, némán és tehetetlen,
telhetetlen, telithetetlen,
pusztithatatlan, temetetlen,
lélekké, vággyá, semmivé
hűlve, ritkulva, hullva, züllve
settenghetek folyton velük
az élet körül, mindenütt,
velük, akik belopakodnak
mindenüvé, ahol csak éltek
és éheznek és enni kérnek
és szomjaznak s nem tudnak inni,
nem tudnak semmit hazavinni,
de testük ágyatokba fekszik,
asszonyaitoknál melegszik
s csókol és senki, ő sem érzi
s mindent fölhabzsol és nem érti,
hogy mégis csak üres marad.
Ott látom köztük magamat
és a gyűlölt rokon-csapat
jajgatva leng mindig tovább
városon és uccákon át,
ott ténfergek köztük, buta
robotban, a semmi koldusa,
futok a valóság után
és hitetlen próbák után
naponta százszor visszatérek
rongy testemhez, költögetem,
nézem, rázom reménytelen,
s megint eldobom és zokogva
borulok elébe a porba.
 

(Az Est Hármaskönyve, 1930)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]