Tulvilág
Éhes vagyok, mint egy halott, |
halott is vagyok már egészen |
és ődöngök, kivül a keritésen, |
mindenen kivül, a testtelenség |
rabságát sirva, örök inség |
kárhozatában, összevissza |
a várost, beles az ablakokba |
s erőlködöm, hogy lássanak |
s kiáltok s mégis semmi hang, |
jelen vagyok, mégis bitang, |
az élet mégis veszve már, |
hiszen nincs kezem megragadni, |
nem vagyok már csak gondolat, |
nyúl mindenért, de nincs mivel: |
testem, hullott eb, út szélén hever. |
|
Elmegyek hozzá: ő vagyok én, |
a régiből csak ő az enyém, |
málló roncsait a szemeten |
dühöngve rázom, összeszedem, |
nézem, lehet-e belebujni, |
jaj, hogy lehetne visszajutni, |
körülszaglászom, költögetem, |
próbálom ujra egyberakni, |
foltozni és lelkemre adni |
sziv, csontok – régi helyüket |
keresem – kéz, láb! – s nem lehet, |
összeesik mind, mint a rongy |
s én ott lengek, szegény bolond, |
tétlenül a roppant időben |
és föld alatt és föld felett, |
kőben, virágban, levegőben |
s gyilkolnék mindent, ami jár, |
féreg, giliszta, moh, bogár. |
|
s még borzalmasabb, hogy a lélek |
tudja, hogy tovább tart az élet, |
Mi az enyém, mi vagyok én még? |
Valami olyan nagy szegénység, |
amilyet nem sejt, aki él. |
|
Jó volna most, jó volna már, |
amit régen annyit gyaláztam, |
a hitvány test, amit leráztam, |
hogy legyek tiszta és halott: |
jaj, most halottak közt vagyok, |
gyáván, némán és tehetetlen, |
telhetetlen, telithetetlen, |
pusztithatatlan, temetetlen, |
hűlve, ritkulva, hullva, züllve |
settenghetek folyton velük |
az élet körül, mindenütt, |
mindenüvé, ahol csak éltek |
és éheznek és enni kérnek |
és szomjaznak s nem tudnak inni, |
nem tudnak semmit hazavinni, |
de testük ágyatokba fekszik, |
asszonyaitoknál melegszik |
s csókol és senki, ő sem érzi |
s mindent fölhabzsol és nem érti, |
hogy mégis csak üres marad. |
|
és a gyűlölt rokon-csapat |
jajgatva leng mindig tovább |
ott ténfergek köztük, buta |
robotban, a semmi koldusa, |
naponta százszor visszatérek |
rongy testemhez, költögetem, |
nézem, rázom reménytelen, |
s megint eldobom és zokogva |
|
(Az Est Hármaskönyve, 1930) |
|
|