Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?

Álmomban magamat kerestem (vagy már a jövő keres engem?) mert én már sehol sem vagyok, sem apámban, se gyermekemben. Láttam egy tájat, s valakit aki hasonlít egy kicsit rám és szóltam: – „Itt, igen, ez volt!” de felelt a tétova Mégsem: – „Nem ez voltam és jaj, nem ez volt a nap sem, a föld sem, az ég sem!” Jött március, mikor a felhők szép régi lelkemet idézik: – „Barátai fák s nemes erdők, keresd a tavaszban a régit!…” Valaki erdőben csavarog, meglesem, hozzárohanok, nem látom, hogy káprázat és rákiáltok: – „Megvagy, te voltál!” S egy fa felel: – „Ő csak idéz s aki barátunk volt, halott már!” Barangoltam érte a várost: itt élt valaha, tudom, érzem, de sehol sincs, templomba nem jár s nincs itt a vörös tüntetésen. Néztem a fiatalokat s néha megcsalt egy pillanat: ott beszél! ő az! ráakadtam! vár, hisz, rajong benne az élet! – De csak egy perc, s a pillanatban nem férnek el a férfi-évek. Kerestem barátainál s szeretőit is fölkerestem. – „Zsidóbérenc lett!” – „Bolsi!” – „Kár!” – „Fenét kár!” – mondták, s: – „Elfeledtem!” Egy nő szólt: – „Gyöngéd volt nagyon!” – „Brutális, éhes izgalom!” – mondta a másik, s erre száz: – „Jó volt!” „Rossz!” „Tűz!” „Víz!” „Kicsi!” „Sok!” S égetett a kíváncsi láz, hogy ki voltam és hol vagyok? – „Milyen volt hát?” – kérdeztem végül kétségbeesve, és az álom palotát épített elém, (életem volt ez és halálom). Beléptem. Szűk sikátorokban s arany termekben tántorogtam, s minden szoba egy régi nap volt, régi napjaim, melyeket az álom-út most összekapcsolt s lassan megelevenitett. Minden szoba egy régi nap volt s mindegyiknek lakója más, s mi eddig külön pillanat volt, lett most együtt és folytatás. Az utolsó fekete volt, benne ének és zene szólt, zümmögő és édes moraj, millió hang összekuszáltan, amit csak annak füle hall, ki járt már egyszer a halálban. S egyszerre megtisztult az ének és szólt: – „Az Idő erejével akarsz bírkózni és a véget kötözgeted az elejével? A sok együtt az egy, a vég, a többi mind csak töredék. Vedlik az élet és akit most keresel, az már csupa emlék, mert mint a ruháit a gyermek, úgy nőtte ki ő is a lelkét. Régi lelkeidet kinőtted, a mának a tegnap halott már s csak ilyenkor van mind előtted, ami történt és ami voltál. De míg változtál, megmaradt sok régi tetted és szavad: régi napjaid megmaradtak barátságnak, gúnynak, veszélynek, az elmult szavak megfakadtak s ti most nem egymásról beszéltek. Ezért nem értik, mit beszélsz s ezért nem látja senki egymást s talán magát sem… Amíg élsz ezért jelenthet örömed gyászt. Minden ember egy és ezer, mindenki egy mindenkivel, egyszerre egy és más, amíg minden részlete külön él, mert valahol mind él, amit tett, mondott, gondol és beszél. Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál? Csak én tudom és senki más. Van s nincs minden, ami halott már, de kell hozzá a folytatás, melyben a sok rész egybeáll és lesz igazság és halál!” – „Most ébredj”, búcsúzott a Hang az éjben – „s amit mondtam, mondd el az embereknek! –” …Felébredtem. Álmomat elmeséltem s nem haragszom, ha érte kinevettek. (Pesti Napló, 1928. április 8.)