Szegények kincse
| Kedves, ne szólj. Kardot és vértet |
| csak mi maradtunk, anyaszült |
| mezitelen s örökre némán. |
| Fegyvereim semmit sem értek, |
| kikért küzdöttem, sose védtek |
| s megkinzott testem, ime, bénán, |
|
| Ne vigasztalj. Van édesebb |
| mint dobogó husod, mely ugy fogad, |
| A néma test dadogja most a jó |
| vigasztalást és enyhülést, |
| puhán s forrón, ahogy a megnyiló |
|
| Ne mondj semmit, most talán meghalok. |
| csak az miénk, mit egymásnak adunk? |
| Négy pecsét kapcsol hozzád: hiv a száj, |
| s mig lábad ölel, a legjobb halál |
| édességébe köt a negyedik. |
|
| Ne mondj semmit. Igy, csöndesen |
| szegények kincse ez a szerelem. |
| Nem érdekel, mi lesz, mi volt, |
| égünk, s minden tüzet kiolt |
| már-már egyetlen mozdulat. |
|
| Ne szólj, ne mozdulj. Van-e édesebb |
| mint irgalmas tested, mely ugy fogad, |
| mint hogyha most itt meghalunk, |
| egymásnak árva sirjai vagyunk? |
|
(Együtt, 1928. március, a költő utólagos átdolgozásában) |
|
|