Hétköznap

Ragyogó reggelben villamosok
csordái indultak, vidáman és
kipihent kerekekkel, taxik is
ébredeztek standjukon, fekete-
és vöröslakk-hátú nagy bogarak,
Budapest gép-állatai: rekedt
tülkük föl-fölhorkan a fényre, mint
elefánt üdvözli a támadó
napot erdeje mélyén…
napot erdeje mélyén… Óh, nagyon
rég nem jártam már én a hajnali
körúton, így, mikor a verebek
csiripelése idillikusan
folytatja az idilli éjszaka
uccalány-csivogását… Óh, nagyon
rég nem jártam e palotasorok
hegyszakadékai között, pedig
már pénzt sem kell fizetni a kapu-
nyitásért, hiszen a tücsökfejű
házmesterek kibújtak odvaikból
s mingyárt kezdődik az előadás:
ingyen-mulatság, ucca-hajnal. És
ez a legszebb, az ébredés, mikor
hétköznapi föltámadásra készül
az alvó város, e szabályozott,
szép hegyvidék, ahol természeti
jelenség a rendőrőrszemek és
rikkancsok leváltása és nyíló
virág minden tündöklő kirakat
s az antennás negyedik emelet
éppúgy csábít öngyilkosságra vagy
himnuszra a napfényhez, mint derék
turistát a megmászott hegyorom.
Közben a pénz összekürtölte már
hajtóit és ebeit… a vadászok
műhelyben-irodában üldözik
a kacér szökevényt, gyermekmesék
aranymadarát, aki össze-vissza
röpköd, ki-be, házak s lelkek mohó
ablakain… modern hadseregét
fölvonultatta már az ucca és
medrébe zárva, megőrült folyam,
rohamléptekben nyargal föl s alá
s nem fogy el és nem fárad el…
s nem fogy el és nem fárad el… csak én
fáradok lassan, munkanélküli
lézengő úr… leülhetnék a Szent Szív
elé koldusnak, de nem hiszik el,
hogy testvérük vagyok: se szív, sem az
üres zseb nem elég igazolás
Krisztus és Marx koldusai előtt
s nem vakítom meg lelkemet… Tovább
megyek, társtalan akarat, tovább
kell ődöngeni, mintha idegen
utazó volnék, amerikai
semmittevő, ki nézi a világot,
Itáliát, Párizst vagy Bukarestet,
kívül az életen,
kívül az életen, vagy egy halott,
aki magára már csak visszanéz
és jobb híján abban gyönyörködik
pimasz ráéréssel, hogy: itt, a sarkon,
ahol a kövezet sebészei
forgatnak nehéz s csengő érceket,
mily vastagbőrű buborékokat
böffen a nagy katlanban fortyogó
aszfalt-szirup, s mily isteni-unottan
nézi egy piszkos és erős legény
a barna füstöt, mely a megkavart
üstből nem a mennyek felé, hanem
– átkozott oltár – savanyú szagával
e ragyogó napban, az ucca hős
áradásában, autók, emberek
s villamosok úszó csordái közt
tehetetlenül visszaszáll a földre.
 

(Pesti Napló, 1927. augusztus 14.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]