Budapest

Házak, paloták, villanyhomlokú,
tornyos kövek, Budapest házai, –
tíz éve járok már alattatok
és bennetek: meglaktam a proli
pincék nyirkát és a körutat és
a Dunapartot, törtem aranyat
betonbányáitokban, csobogó
uccáitokon úsztam nyiharász
autók delfinhátán s vitt berregő
repülőgép tornyaitok fölött.
Ismerlek és szeretlek titeket:
egyikőtökben szeretőm lakott,
a másikban öt évig munka és
fizetés várt rám elsején; ez a
templom is ismerős: kislányomat
ott keresztelte, álmosan, a pap:
ismerős minden kávéház, mozi,
és ma is barátom a Keleti
Pályaudvar, hol partot Budapest
földjén először értek lábaim.
Tíz éve élek már közöttetek,
s szeretlek, néma, nagy barátaim.
Üregeitekben hány ember élt
s hány pusztult el, – óh házak, paloták,
kiket, mint fájó torkát a beteg,
életekkel öblöget a halál,
élő húsokkal, gonddal, izzadó
pénzekkel és szerelmes éjszakák
orvosságával: óh, házak, a ti
barátságotok mégis szomorú:
Óh, Budapest, pincék és paloták
mulandóságunk szállodái, – úgy
füstöl ki belőletek az idő,
mint férget a ciángáz! Nézlek és
látom már néha-néha, mily vigan
töm majd belétek én utánam is
új húsokat az élet, amikor
már megrágtatok és roncs testemet
emberevő szátok új, ízesebb
falatokért hidegen kiköpi.
 

(Pesti Napló, 1927. július 10.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]