Tízezer magyar gyermek

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!
(Egy beszélgetésből.)
 
A szürkeruhás fiatalember
mindenkin szeretne segíteni.
Nyolc éve dolgozik a kerületi
előljáróságon: türelemmel
hallgatja az idegen panaszokat;
segít, bár tudja, hogy nem sokat,
mert az ötvenezer magyar gyerek
közt – mondja ő maga is –
tízezer van, akinek
megváltás volna a
menhelyek irtózata is.
A szürkeruhás fiatalember
nem proletár.
Nem szabad, hát nem politizál,
csak ép haza-húzza a szíve.
Fogalmazó úr, – ez a címe.
Külön szobája van neki,
s ha reggel bemegy a hivatalba,
a kapualjban előtte a szolga
kalapját mélyen megemeli.
A fiatalember asztalához ül.
Tegnapestére gondol, és örül,
ahogy egészségéhez illik,
nőnek, emléknek, utazásnak,
pár kellemes várakozásnak,
a napnak, amelyre ablaka nyílik,
baráti levélnek,
s hogy emberek élnek
és ő is él, s ha undok is
ez a szoba, s ha nem sok is
a fizetése: van annyi friss
erő benne, hogy a gondokat
legyűrje, és remélheti,
hogy jó sora is lesz, ha nem feledi
a gyakorlati szempontokat.
Ez a fiatalember már sokat
tanult, s tudja, hogy mit jelent
a Rend;
úgy látja, hogy a Rend-Ellenesség
okoz minden bajt és zavart:
rossz ösztönök, rossz nevelés.
Bukott lányoknak gyakran kénytelen
elmondani: „Tessék
vigyázni legközelebb, hogy a gyermek
ne szülessék törvénytelen…”
S vigasztal, tapintatosan, és
a referátumok adatai között
lelket kap lelkétől ez a szó:
„sorsüldözött”,
s gyomor és nyomor összerímel
beszédében valami papi színnel,
papi jóakarattal: az állami jóság
gép-papja ő, a hatóság.
És a szürkeruhás fiatalember előtt
akták hevernek, egész rakomány.
Üres levegőszemeivel
gyakran benéz az ablakán
a közönyös Züllés, amely
földagad kint az utcán (pedig
milyen gyámoltalan!) egész
az emeleti ablakokig…
A lassu-lassu Pusztulás,
lézengve (légnemü óriás,
kinek minden porcikája egész)
szanaszét a városban: szívesen
megpihenteti egy-egy részletét
nála, hiszen másutt sehol
nem törődnek vele, de itt
meghallgatják s elkönyvelik…
Sűrűn küldözgeti hírnökeit
a Betegség és a Halál is,
többnyire nőket, vétkezőket,
piciny szájaknak kéregetőket, –
a Betegség és a Halál, aki
törvényeket
kér, és irkál szörnyű kérvényeket
ide, a remény tornácaiba,
az égbe, a lenti piszokból,
pincékből és külvárosokból.
S a szürkeruhás fiatalember,
aki sohasem akar és sohasem mer
túllátni azon, hogy Ez A Rend
az ügymeneten kívül mit jelent
és mit tart fenn és mit teremt
és az életben hogy rímelteti
a pénzt a gyomorral,
a bűnt a nyomorral:
a szürkeruhás fogalmazó
több mint polgári szeretettel
bajlódik a proligyerekekkel,
mert derék ember a maga helyén
s Szent Péter volna, ha parancsokat
más adna néki, az isten, vagy én.
De néha, mikor egyedül marad
aktáival és emlékeivel,
amiket nyolc év alatt
szerzett, és látja, hogy áll a Rend, és
csak az a rend, hogy legyen Jelentés,
és mint hullám hullám után,
új szám jön minden szám után
s ő semmit sem változtatott
s nem intézett el igazán,
mert ömlik a szó, a tanács, a vezércikk,
és egy sem akarja az alapokat
kicserélni; szeretne segíteni, érzik,
de fixfizetéses jóakarat
marad valamennyi; a rendelet, ankét,
gyermeknap, áldozat, egyesület
mind-mind tehetetlen, s néha, ha van pénz
az sem vas-törvény, csak szeretet,
s nem kötelező: és iszonyu lassan
épűl az igazság s gyors az idő,
épűl az Egész, de az iszonyu harcban
mindig magárahagyatva nő
új frontba az új katona, a modern kor
munkáshada, ágyútöltelék,
s minden húsz magyar évben elvész
a Legnagyobb Új Nemzedék:
a szürkeruhás fiatalember,
aki – hálisten – sose volt proletár
s legfeljebb fölfele politizál,
megborzad csöndesen
s érzi, amit máskor sohasem,
érzi vagy sejti: Ez A Sok
Papír, mely nyöszörög és dadog
és nem fogy el: a Távollevők
üdvözült seregei előtt
őtőle is kérdi E Sok Írás
és sok sírás, ajtónyitás,
hogy meghaljon vagy éljen-e
az ötvenezerből Magyarország
tízezer koldus gyermeke.
Ilyenkor a fogalmazó meghajol
valami idegen isten előtt,
s mint cellábazárt néma őrült,
ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:
mellében futkos és ugat
egy új, vad, állati sikoly.
 

(Pesti Napló, 1927. április 17.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]