Duruzsolj, tátrai villamos

Duruzsolj csak, tátrai villamos,
duruzsolj s vidd sárga-fehér
fényburádat a gyönyörű
éjszaka csöndjében, szaladj
kanyarogva, fölfelé, havas
faluk s fenyőerdők
között, csavargó
kis sárga fény, föl a hegy
derekára-nyakára, duruzsolj
jó meleg éneket a jó meleg
bágyadásban, fejed fölött
lengesd meg a kanyarodók
nagy körsikolyát, a sínek
rohamriadóját:
duruzsolj, tátrai villamos,
szaladj és zsongd tele altató
énekeddel fájó fejemet,
mert a szomorúság
országából indultam én
ma reggel, és
most látom csak, hogy minden, amit
el akartam hagyni, velem
jött s itt van, becsomagolva nehéz
bőröndökbe, itt van, velem:
itt vagyok én,
ő, a másik, az a
másik, a másik, a mindig
szomorú koldus, akit
tegnap leszúrtam, itt van, velem,
a halott, én, áldozatom,
aki elől
menekültem és akit
nem mertem elásni, Dunába
dobni: velem az a másik,
itt van, földarabolva, nehéz
bőröndbe zárva, velem
utazik, láthatatlanul,
meggyilkolt gyilkosom – óh
duruzsolj, tátrai villamos,
duruzsolj és vidd sárga-fehér
fényburádat a havas faluk
s fenyőerdők között, rohanj
föl, föl, rohanj,
sikoltó villamos-szék, rohanj
tovább-tovább a kanyarok
lengő sikolyában, föl a tél
ormaira, és az utolsó
tetők és állomás után
dobd le magadat, kivilágított
üvegsír, s dobj ki magaddal
az életből, valahova,
akárhova, boldog
halálba, hóba, feledésbe!
 

(Pesti Napló, 1927. április 3.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]