Tavasz, és roham a Nap ellen
| Ez még csak a reggele; bimbó |
| az egész város: részeg bogarak, |
| mászkálunk az óriás falak |
| szirmai közt; reggel; de arany |
| lesz holnaputánra és nyugtalan |
| mert odakint tükrösek a falak |
| s a sár is édes; az ucca fele |
| fölszáradt, a másik fekete; |
| föllobogózott ég, ünnepély; |
| a hidon emberhangon nevetett |
| rám egy öreg ló; az emberek |
| duplán kapták fizetésüket, |
| úgy ragyog az arcuk; a hegy oldalán |
| végigsöpör az arany délután |
| s föntről a nap, arany üteg, |
| édes kartácsait, a fényt: |
| csak úgy kopognak! be jó nekem |
| e sok seb, e gyógyító sugarak! |
| mindegyik a szívembe szalad |
| s átsurran rajtam, mint a betegen |
| Röntgen fényujjai. – – Nem ide akartam |
| jönni, de most futok, föl, a napban, |
| a Gellérthegyen, mint leitatott |
| katonák, rohamkor: a Nap ellen |
| kell menni most, szembe a tűzzel, |
| átvágva a szerpentineken, egész |
| a Citadelláig. – Fönt vagyok. – – És |
| most megfut és Budakeszi felől |
| ágyúz tovább és gyujtogat |
| és senki sincs, csak én meg a Nap, |
| és elfáradtam, de a Napot |
| indultam, és kitárom a mellem |
| és föllobogózott ég és fényhegyek |
| és fényhidak, és otthon emberek |
| várnak rám. – – És nem akarok, és megyek, |
| ahová a Nap hív a hegy megett. |
(Pesti Napló, 1927. március 13.) |
|
|