A költő által kötetbe nem rendezett versek

A szerelem lángpiros darazsai

Óh, bűnök édes

fájdalma, arany

méz, akit ezer virágból

gyüjtenek össze mohón a kóbor

vágyak, lelkem

szörny-kincse, tűz-édes

keserűség, aki

gyermeke és mámora vagy

a gonosz rajnak, amely

bennem zsibong és fürtösen

kapaszkodik húsomba, bent

az eleven kasban, akit ők

mindennap széthordanak és

fölépítenek, ők, e szárnyas

villanások, akik

szemeim száján

zengve röpülnek szét, tüzes

pontok, rabló akarat, s akiknek

én csak tanyája vagyok:

Óh, lelkem fájó méze, mikor

tisztulsz

aranyízzé, a nyugalom

raktár-aranyává, óh, mikor

füstöli ki már az idő e rémült

lélekből a szerelem

lángpiros darazsait?

(Pesti Napló, 1926. december 19.)

Vissza hófehér életedbe

Csak egyedül ne! – Én

félek magamtól, félek a

Gonosztól, aki valamikor

bevette magát

lelkem legfelső sáncaiba – – Óh,

csak egyedül ne! Barátaim,

ne hagyjatok: az a nyomorult

meghátrál, ha velem

vagytok, de mikor egyedül

maradok, riadót

fúvat és népgyűléseket

tart bennem, túlkiabálja

akaratomat, fölnégyeli

a terv s a remény remegő

testét és a kétségbeesés

ördögeivel uszít

leugorni a percek

lánchídjáról az örök

feketeségbe – – Ne hagyjatok,

barátaim, jó angyalok,

ne hagyjatok el, szomorú

asszonyom, messze-messze

alvó

kislányom, Klárika, szólj,

kiálts álmomba, kiálts a másik

országból ide, óh, kiáltsd

vissza hófehér életedbe

a sötétség

rabját, apádat!

(Pesti Napló, 1926. december 25.)

Csak te maradsz meg

Végül már csak te maradsz meg,

szánakozó

asszonytest, minden mozdulat

sirja, hus, lelkem utolsó

lakása, végső

békesség: sirva borulok eléd:

burkold be áldott

melegedbe fázó testemet

s vigyázz rám, mig a hűlő

gyönyörrel együtt

lassan visszadermedek

irgalmad álom-

bölcsőjében a halálba.

(Az Est, 1927. január 23.)

City

Tegnap és mindig, mindig, hidegen

szikráztak fölöttem az isten

elérhetetlen csillagai,

de most, kilobogva a tél

fekete hidegéből, a megfagyott

levegő ideglázában, paloták

fekete tükre alatt, fölriadt

lámpák csattogó

keringésében, a téli est

szigorú idegenségében, a pénz

tündöklő lármájában, ember-folyamok

örvényei közt, itt, hol embertelen

csöndek s magányos hegyek után

újra az üzlet és zűrzavar

rendjét iszom szemeimbe, itt,

a City

elegáns uccáin, kilobogva a tél

esti hidegéből, csillag-hidegen,

époly hidegen szikráznak az

arany kirakatok is, gyönyörű

üvegsírjai, kivilágított

akváriumai

minden kincsnek, amit

vörös nyárban s fekete-fehér

havak idején, a föld alatt

s a föld felett, faluk, mezők,

külvárosi gyárak és

kék tengerek távolaiban

teremt az emberi kéz:

óh, mily csillaghidegen

villog elő az üveg mögül

a pénz, mily tülekedő

tündökléssel igyekszik

lebírni egymást minden, ami

ide futott, össze, ide, robogó

erővonalakon, átgyúlt

üvegsírokba, palotasorok

villámló tükreibe, a City

esti aranylásába, ahol

vad fények alatt,

háború után új, aranyozott

háborúban

járunk és embertelen

csöndek s magányos hegyek után

én is járok most,

a megfagyott levegő

ideglázában, a pénz

villanykáprázatában,

megáradt ucca-folyamok

kőpartjai, zuhanó-suhanó

csillagok és lángoló mozik

vörös ködében, mesebeli

erők hálójában, remegő

idegekkel, és

hiába menekülök előle a szomszéd

árnyak nyomorába, üveg-

testemet kristálykardjaival

továbbhasogatja ez a sok

hang és fény: tovább

világít bennem az arany

kirakatok elérhetetlen

csillag-közele, a felriadt

lámpák csattogó

keringése, a pénz fagyott

villanymosolya, továbbugat

bennem a megáradt

sok esti ucca, és

még most is, az üres

lépcsőházban s szobám

csöndjében, a

kint szikrázó hideg csillagokat

emeli-ejti, tülkölő

és csattogó tűzmadarak

elűzhetetlenűl-puhán

ringó-zuhanó seregét

riogatja-kavarja előttem

minden megbékélt pillanat.

(Az Est, 1927. február 27.)

Napos tél egy tátrai üvegterraszon

Cseppenként s végtelen hullnak a december

fehér nyarában, a tátrai nap

szúró melegében, cseppenként s végtelen

hullnak a nagy üvegtetőkön, végtelen

hullnak a december gyöngyei, olvadó

cseppek, a tátrai nap

szúró melegében, a forró

erkélyeken, ötször

koppanva zuhannak a forró

hó nagy vércsöppjei, ötször

zuhanva, ötször koppanva a föld

s az ég közt, ötször, a négysoros

üvegtető lázas síkjain

zuhanva, öt emeleten át,

erkélyek előtt, millió

jajszóval, – óh, ma a meghalt

hó búcsúzik el a tiszta tetők

üvegsírjától a tátrai nap

melegében, a hó fehér vércsöppjei

búcsúznak a december fehér

nyarától s cseppenként s végtelen hullanak

alá, a tetőtől

ötször zuhanva négy emeleten át

a földig, ötször búcsúzva a

fogyó magasságtól, s zuhanó

haláluk közben ötször

megállnak, ötször

kapaszkodnak az élet-

mentő üvegdeszkákba, ötször

sikolt ki zengő

torkukból az utolsó

segélykiáltás: cseppenként s végtelen

hullanak, mind, itt nálam, és

jobbra és balra és

fönt és lent, cseppenként s végtelen hullanak

a fehér melegben, pattogó

bádogcsatornákban s üveg-

terraszokon, a halál

viszhangjait ébresztve, süllyedő

muzsikát, mindenütt, jobbra és balra és

mindenütt a szabályosan sorakozó

szobák előtt, a lázas

erkélyeken, a december

fehér nyarában, a tátrai nap

szúró melegében: édes

elvérzés, millió

seb millió vércsöppje, édes

méhkasok zsongása: cseppenként s végtelen

hullanak és a nagy palota

mind összeszűri az élniakaró kétségbeesés

millió muzsikáját, egyszerre, mindenütt,

a sok emelet lázas sebeinek

vércseppjeit, a halott

cseppek utolsó jajszavát,

mind összeszűri, egyetlen

zsongásba, ájúlt zenegyár,

nagy-nagy zenegyár: jaj,

barátaim, emberek, millió

külön halálok, mi zuhanunk

az idő lépcsőin, mi zuhanunk

fellegekből

halálba, sárba, mi kapaszkodunk

az életmentő deszkákba, mi

sikoltjuk a sosem-utolsó

segélykiáltást, mi zuhanunk

vissza a semmibe, a mi sebeinkből

ömlik a vér, cseppenként s végtelen

ömlik belőlünk az idő, a kedv,

erő s fiatalság, decemberek

fehér nyarában, a jéghideg

gond lázas teleiben, a mi énekünk

építi föl a világ szomorú

zenepalotáját, a mi életünk

vérzik el cseppenként s végtelen, óh, a mi

életünk vérzik a reggel és

alkonyat között, a mi

életünk sír itt altató

dalt magának a reggel és

alkonyat között, a mi

életünk sír, sír, sír, s a mi

fiatalságunk remegve és

sikoltva hulló percei

várják a Végső

Csöndet, mint a tátrai hó

várja a decemberi nap

szúró melegében, a tél

fehér nyarában, a lázas

üvegtetők közt, cseppenként s végtelen

zuhanva-sikoltva, hogy

lucskos sebeit

zöld kezével egy éjszakára

bekötözze az esti fagy.

(Pandora, 1927. 2. szám)

Tavasz, és roham a Nap ellen

Ez még csak a reggele; bimbó

az egész város: részeg bogarak,

mászkálunk az óriás falak

szirmai közt; reggel; de arany

lesz holnaputánra és nyugtalan

jóíze máris kicsalogat,

mert odakint tükrösek a falak

s a sár is édes; az ucca fele

fölszáradt, a másik fekete;

föllobogózott ég, ünnepély;

ma valami nagy öröm ér;

a hidon emberhangon nevetett

rám egy öreg ló; az emberek

duplán kapták fizetésüket,

úgy ragyog az arcuk; a hegy oldalán

végigsöpör az arany délután

s föntről a nap, arany üteg,

ezer ágyúból lövi felénk

édes kartácsait, a fényt:

arany golyói mellemen

csak úgy kopognak! be jó nekem

e sok seb, e gyógyító sugarak!

mindegyik a szívembe szalad

s átsurran rajtam, mint a betegen

Röntgen fényujjai. – – Nem ide akartam

jönni, de most futok, föl, a napban,

a Gellérthegyen, mint leitatott

katonák, rohamkor: a Nap ellen

kell menni most, szembe a tűzzel,

átvágva a szerpentineken, egész

a Citadelláig. – Fönt vagyok. – – És

most megfut és Budakeszi felől

ágyúz tovább és gyujtogat

és senki sincs, csak én meg a Nap,

és elfáradtam, de a Napot

nem engedem, a Nap ellen

indultam, és kitárom a mellem

és föllobogózott ég és fényhegyek

és fényhidak, és otthon emberek

várnak rám. – – És nem akarok, és megyek,

ahová a Nap hív a hegy megett.

(Pesti Napló, 1927. március 13.)

Duruzsolj, tátrai villamos

Duruzsolj csak, tátrai villamos,

duruzsolj s vidd sárga-fehér

fényburádat a gyönyörű

éjszaka csöndjében, szaladj

kanyarogva, fölfelé, havas

faluk s fenyőerdők

között, csavargó

kis sárga fény, föl a hegy

derekára-nyakára, duruzsolj

jó meleg éneket a jó meleg

bágyadásban, fejed fölött

lengesd meg a kanyarodók

nagy körsikolyát, a sínek

rohamriadóját:

duruzsolj, tátrai villamos,

szaladj és zsongd tele altató

énekeddel fájó fejemet,

mert a szomorúság

országából indultam én

ma reggel, és

most látom csak, hogy minden, amit

el akartam hagyni, velem

jött s itt van, becsomagolva nehéz

bőröndökbe, itt van, velem:

itt vagyok én,

ő, a másik, az a

másik, a másik, a mindig

szomorú koldus, akit

tegnap leszúrtam, itt van, velem,

a halott, én, áldozatom,

aki elől

menekültem és akit

nem mertem elásni, Dunába

dobni: velem az a másik,

itt van, földarabolva, nehéz

bőröndbe zárva, velem

utazik, láthatatlanul,

meggyilkolt gyilkosom – óh

duruzsolj, tátrai villamos,

duruzsolj és vidd sárga-fehér

fényburádat a havas faluk

s fenyőerdők között, rohanj

föl, föl, rohanj,

sikoltó villamos-szék, rohanj

tovább-tovább a kanyarok

lengő sikolyában, föl a tél

ormaira, és az utolsó

tetők és állomás után

dobd le magadat, kivilágított

üvegsír, s dobj ki magaddal

az életből, valahova,

akárhova, boldog

halálba, hóba, feledésbe!

(Pesti Napló, 1927. április 3.)

Tízezer magyar gyermek

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.

B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

(Egy beszélgetésből.)

A szürkeruhás fiatalember

mindenkin szeretne segíteni.

Nyolc éve dolgozik a kerületi

előljáróságon: türelemmel

hallgatja az idegen panaszokat;

segít, bár tudja, hogy nem sokat,

mert az ötvenezer magyar gyerek

közt – mondja ő maga is –

tízezer van, akinek

megváltás volna a

menhelyek irtózata is.

A szürkeruhás fiatalember

nem proletár.

Nem szabad, hát nem politizál,

csak ép haza-húzza a szíve.

Fogalmazó úr, – ez a címe.

Külön szobája van neki,

s ha reggel bemegy a hivatalba,

a kapualjban előtte a szolga

kalapját mélyen megemeli.

A fiatalember asztalához ül.

Tegnapestére gondol, és örül,

ahogy egészségéhez illik,

nőnek, emléknek, utazásnak,

pár kellemes várakozásnak,

a napnak, amelyre ablaka nyílik,

baráti levélnek,

s hogy emberek élnek

és ő is él, s ha undok is

ez a szoba, s ha nem sok is

a fizetése: van annyi friss

erő benne, hogy a gondokat

legyűrje, és remélheti,

hogy jó sora is lesz, ha nem feledi

a gyakorlati szempontokat.

Ez a fiatalember már sokat

tanult, s tudja, hogy mit jelent

a Rend;

úgy látja, hogy a Rend-Ellenesség

okoz minden bajt és zavart:

rossz ösztönök, rossz nevelés.

Bukott lányoknak gyakran kénytelen

elmondani: „Tessék

vigyázni legközelebb, hogy a gyermek

ne szülessék törvénytelen…”

S vigasztal, tapintatosan, és

a referátumok adatai között

lelket kap lelkétől ez a szó:

„sorsüldözött”,

s gyomor és nyomor összerímel

beszédében valami papi színnel,

papi jóakarattal: az állami jóság

gép-papja ő, a hatóság.

És a szürkeruhás fiatalember előtt

akták hevernek, egész rakomány.

Üres levegőszemeivel

gyakran benéz az ablakán

a közönyös Züllés, amely

földagad kint az utcán (pedig

milyen gyámoltalan!) egész

az emeleti ablakokig…

A lassu-lassu Pusztulás,

lézengve (légnemü óriás,

kinek minden porcikája egész)

szanaszét a városban: szívesen

megpihenteti egy-egy részletét

nála, hiszen másutt sehol

nem törődnek vele, de itt

meghallgatják s elkönyvelik…

Sűrűn küldözgeti hírnökeit

a Betegség és a Halál is,

többnyire nőket, vétkezőket,

piciny szájaknak kéregetőket, –

a Betegség és a Halál, aki

törvényeket

kér, és irkál szörnyű kérvényeket

ide, a remény tornácaiba,

az égbe, a lenti piszokból,

pincékből és külvárosokból.

S a szürkeruhás fiatalember,

aki sohasem akar és sohasem mer

túllátni azon, hogy Ez A Rend

az ügymeneten kívül mit jelent

és mit tart fenn és mit teremt

és az életben hogy rímelteti

a pénzt a gyomorral,

a bűnt a nyomorral:

a szürkeruhás fogalmazó

több mint polgári szeretettel

bajlódik a proligyerekekkel,

mert derék ember a maga helyén

s Szent Péter volna, ha parancsokat

más adna néki, az isten, vagy én.

De néha, mikor egyedül marad

aktáival és emlékeivel,

amiket nyolc év alatt

szerzett, és látja, hogy áll a Rend, és

csak az a rend, hogy legyen Jelentés,

és mint hullám hullám után,

új szám jön minden szám után

s ő semmit sem változtatott

s nem intézett el igazán,

mert ömlik a szó, a tanács, a vezércikk,

és egy sem akarja az alapokat

kicserélni; szeretne segíteni, érzik,

de fixfizetéses jóakarat

marad valamennyi; a rendelet, ankét,

gyermeknap, áldozat, egyesület

mind-mind tehetetlen, s néha, ha van pénz

az sem vas-törvény, csak szeretet,

s nem kötelező: és iszonyu lassan

épűl az igazság s gyors az idő,

épűl az Egész, de az iszonyu harcban

mindig magárahagyatva nő

új frontba az új katona, a modern kor

munkáshada, ágyútöltelék,

s minden húsz magyar évben elvész

a Legnagyobb Új Nemzedék:

a szürkeruhás fiatalember,

aki – hálisten – sose volt proletár

s legfeljebb fölfele politizál,

megborzad csöndesen

s érzi, amit máskor sohasem,

érzi vagy sejti: Ez A Sok

Papír, mely nyöszörög és dadog

és nem fogy el: a Távollevők

üdvözült seregei előtt

őtőle is kérdi E Sok Írás

és sok sírás, ajtónyitás,

hogy meghaljon vagy éljen-e

az ötvenezerből Magyarország

tízezer koldus gyermeke.

Ilyenkor a fogalmazó meghajol

valami idegen isten előtt,

s mint cellábazárt néma őrült,

ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:

mellében futkos és ugat

egy új, vad, állati sikoly.

(Pesti Napló, 1927. április 17.)

Budapest

Házak, paloták, villanyhomlokú,

tornyos kövek, Budapest házai, –

tíz éve járok már alattatok

és bennetek: meglaktam a proli

pincék nyirkát és a körutat és

a Dunapartot, törtem aranyat

betonbányáitokban, csobogó

uccáitokon úsztam nyiharász

autók delfinhátán s vitt berregő

repülőgép tornyaitok fölött.

Ismerlek és szeretlek titeket:

egyikőtökben szeretőm lakott,

a másikban öt évig munka és

fizetés várt rám elsején; ez a

templom is ismerős: kislányomat

ott keresztelte, álmosan, a pap:

ismerős minden kávéház, mozi,

és ma is barátom a Keleti

Pályaudvar, hol partot Budapest

földjén először értek lábaim.

Tíz éve élek már közöttetek,

s szeretlek, néma, nagy barátaim.

Üregeitekben hány ember élt

s hány pusztult el, – óh házak, paloták,

kiket, mint fájó torkát a beteg,

életekkel öblöget a halál,

élő húsokkal, gonddal, izzadó

pénzekkel és szerelmes éjszakák

orvosságával: óh, házak, a ti

barátságotok mégis szomorú:

Óh, Budapest, pincék és paloták

mulandóságunk szállodái, – úgy

füstöl ki belőletek az idő,

mint férget a ciángáz! Nézlek és

látom már néha-néha, mily vigan

töm majd belétek én utánam is

új húsokat az élet, amikor

már megrágtatok és roncs testemet

emberevő szátok új, ízesebb

falatokért hidegen kiköpi.

(Pesti Napló, 1927. július 10.)

Hétköznap

Ragyogó reggelben villamosok

csordái indultak, vidáman és

kipihent kerekekkel, taxik is

ébredeztek standjukon, fekete-

és vöröslakk-hátú nagy bogarak,

Budapest gép-állatai: rekedt

tülkük föl-fölhorkan a fényre, mint

elefánt üdvözli a támadó

napot erdeje mélyén…

Óh, nagyon

rég nem jártam már én a hajnali

körúton, így, mikor a verebek

csiripelése idillikusan

folytatja az idilli éjszaka

uccalány-csivogását… Óh, nagyon

rég nem jártam e palotasorok

hegyszakadékai között, pedig

már pénzt sem kell fizetni a kapu-

nyitásért, hiszen a tücsökfejű

házmesterek kibújtak odvaikból

s mingyárt kezdődik az előadás:

ingyen-mulatság, ucca-hajnal. És

ez a legszebb, az ébredés, mikor

hétköznapi föltámadásra készül

az alvó város, e szabályozott,

szép hegyvidék, ahol természeti

jelenség a rendőrőrszemek és

rikkancsok leváltása és nyíló

virág minden tündöklő kirakat

s az antennás negyedik emelet

éppúgy csábít öngyilkosságra vagy

himnuszra a napfényhez, mint derék

turistát a megmászott hegyorom.

Közben a pénz összekürtölte már

hajtóit és ebeit… a vadászok

műhelyben-irodában üldözik

a kacér szökevényt, gyermekmesék

aranymadarát, aki össze-vissza

röpköd, ki-be, házak s lelkek mohó

ablakain… modern hadseregét

fölvonultatta már az ucca és

medrébe zárva, megőrült folyam,

rohamléptekben nyargal föl s alá

s nem fogy el és nem fárad el…

csak én

fáradok lassan, munkanélküli

lézengő úr… leülhetnék a Szent Szív

elé koldusnak, de nem hiszik el,

hogy testvérük vagyok: se szív, sem az

üres zseb nem elég igazolás

Krisztus és Marx koldusai előtt

s nem vakítom meg lelkemet… Tovább

megyek, társtalan akarat, tovább

kell ődöngeni, mintha idegen

utazó volnék, amerikai

semmittevő, ki nézi a világot,

Itáliát, Párizst vagy Bukarestet,

kívül az életen,

vagy egy halott,

aki magára már csak visszanéz

és jobb híján abban gyönyörködik

pimasz ráéréssel, hogy: itt, a sarkon,

ahol a kövezet sebészei

forgatnak nehéz s csengő érceket,

mily vastagbőrű buborékokat

böffen a nagy katlanban fortyogó

aszfalt-szirup, s mily isteni-unottan

nézi egy piszkos és erős legény

a barna füstöt, mely a megkavart

üstből nem a mennyek felé, hanem

– átkozott oltár – savanyú szagával

e ragyogó napban, az ucca hős

áradásában, autók, emberek

s villamosok úszó csordái közt

tehetetlenül visszaszáll a földre.

(Pesti Napló, 1927. augusztus 14.)

Futballversenyen

A 61. magyar–osztrák mérkőzés

győztes Tizenegyének, taps helyett

Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt,

nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,

de most, hogy a pálya ellipszise előttem habzik-árad

a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket

a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,

a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:

minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal

a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.

Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,

mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,

s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség

izgalma s izma belémdagad, hogy egy és óriás

test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé

szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,

s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé

és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.

A labda száll s ittas vagyok, mint ittas a fájdalomtól

a néző is, ha a színpadon jól szenved a színész,

vagy ahogy ittas lesz, aki szeretőket les ki, s a gondtól,

aki koldussal beszél s proli pincék szennyébe néz.

Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! háború! hősiesség!

Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!

Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék!

Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapunál!

Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális

izgalom… – óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!

De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris

a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló,

a medvetestű, lomha fiú, aki utálta a tornát,

de a futball érdekelte, csak a futball, s aki maga is

volt center a nagyerdei tisztásokon… Óh, ha sodorják

vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is

ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán

és este szívdobogva a Piac uccára siet,

hol a szerkesztőségek előtt kiragasztva a táblán

pesti távirat hirdeti az eredményeket.

(Az Est, 1927. szeptember 27.)

Kínod: szabályok dialektikája

Szemedben volt az árulás,

hangodban a hazugság csengett

s bár ez se volt már új varázs,

egész lelkem érted esengett,

és hozzám símult drága derekad

és egész testemmel csókoltalak

és halott voltam, föltámadt halott

és nem éreztem, hogy koldus vagyok,

mert

igaz és hű volt ez a gyönyörűség,

kétszer-egy kínra irgalom,

szerelmedben csak a gyönyör a hűség

s én csak testedben bizhatom.

S mondtam: – „A vágy üres kapocs

s nincs meg, ami elérhetetlen,

és ahoz mindig hű vagyok,

akit testileg is szerettem.

Ez az egyetlen, biztos gyönyörűség,

két meghajszoltnak béke s irgalom,

míg kétszer-egy: egy, addig tart a hűség

s szép hazugságokban nem bízhatom,

mert

hiú lelketek mindig árulás

(s lelket szeretni ki tudott?)

örömeimben sose volt csalás

s húsotok sose hazudott.”

És mondtam azt is: – „Ez kevés,

dugott diadal, büszke szégyen,

csak néha miénk az egész

s kár rajta osztozkodni négyen.

Ha jó is, betegség és öncsalás,

van szárnya, de ereje nincs az égig,

s zokogva megy a lelkifurdalás

az uccalányoktól a feleségig,

mert

bár a jelen az egyedüli hűség

s e test most szeret igazán,

van még holnap is és van keserűség

s kihez forduljak azután?”

S jött a Gonosz és megfelelt:

– „Ahá! a régi keserűség!

Kín az életed, persze, mert

csak a kín az igazi hűség.

Bár testnél nincs gyönyörüségesebb,

a keserűség még hűségesebb

hozzád, és minden tetted árulás,

csak test és mégis lelkifurdalás,

mert

magad vagy a gyönyörűség halála:

mit kérdezed, hogy mit szabad?

Kínod: szabályok dialektikája,

és magad sem tudod, ki vagy!”

Sirva feleltem: – „Jaj, igaz,

az az igaz, amit te mondtál!

Megváltóm vagy most, út s vigasz,

s én bolondabb minden bolondnál:

egyszerre kettő vagyok én: a bűn,

mely nem élvezi magát… Oh, ne tűnj,

ne tűnj még el!…” – kiáltottam utána,

de már csak hangja felelt: – „Hívsz? Hiába,

mert

bármit ígérsz, már az maradsz, a teljes

szabálytalanságban szabály,

és így, fiam, az ördögnek se kellesz

és egyetlen megváltód a halál!”

(Pesti Napló, 1928. március 4.)

Szegények kincse

Kedves, ne szólj. Kardot és vértet

rakok elébed:

csak mi maradtunk, anyaszült

mezitelen s örökre némán.

Fegyvereim semmit sem értek,

kikért küzdöttem, sose védtek

s megkinzott testem, ime, bénán,

élő ágyadhoz menekült.

Ne vigasztalj. Van édesebb

s beszédesebb,

mint dobogó husod, mely ugy fogad,

mint kést a seb?

A néma test dadogja most a jó

vigasztalást és enyhülést,

puhán s forrón, ahogy a megnyiló

seb szája öleli a kést.

Ne mondj semmit, most talán meghalok.

Mit akarunk

akárki mástól, amikor

csak az miénk, mit egymásnak adunk?

Négy pecsét kapcsol hozzád: hiv a száj,

körém csukódnak karjaid

s mig lábad ölel, a legjobb halál

édességébe köt a negyedik.

Ne mondj semmit. Igy, csöndesen

pihenj velem,

sirva egymásba-menekült

szegények kincse ez a szerelem.

Nem érdekel, mi lesz, mi volt,

sorsunk egy pillanat

égünk, s minden tüzet kiolt

már-már egyetlen mozdulat.

Ne szólj, ne mozdulj. Van-e édesebb

s beszédesebb,

mint irgalmas tested, mely ugy fogad,

mint kést a seb?

És van-e szebb,

mint hogyha most itt meghalunk,

vert koldusok,

egymásnak árva sirjai vagyunk?

(Együtt, 1928. március, a költő utólagos átdolgozásában)

Öreg úr a Balaton partján

Egy öreg úrral mentem én, –

nagy nyár, tó és szép esti partok.

Reszelős zene szállt felém:

gyönyörű nyárban jártam én,

de este a part fövenyén

békák guggoló népe vartyog:

az életemben jártam én

és brekegve zúgtak a partok.

Ez lesz, fiam, az életed

jövendő kisérőzenéje,

(fordult hozzám a jó öreg).

Ez lesz, mondom, az életed,

szép, nagy zene, de rengeteg

hamis hangot fonnak köréje,

e vartyogás lesz életed

állandó kisérőzenéje.

Nem voltam szent – folytatta – de

nem tűrtem, hogy más szidjon engem.

Tanulj példámból. Sohase

voltam az ég angyala, de

az ördögnek sem kegyese

s már mindenért megvezekeltem.

Gyalázkodtam magamra, de

nem tűrtem, hogy más szidjon engem.

És szidtak (tudtam, tudtam én)

barátaimnak s szeretőmnek.

Mindenütt vartyogtak felém

és szidtak, szidtak (tudtam én)

a guggoló lelkek, szegény

irígyek és gazdag letörtek,

szidtak, hazudtak (tudtam én)

barátaimnak és szeretőmnek.

S aztán titokban s kedvesen

elém járultak talpnyalásra,

jöttek hozzám, mind, szemtelen,

és meglapultak kedvesen

s mindegyik elmondta nekem,

hogy milyen aljas mind a társa,

mert titokban és kedvesen

elém járult mind talpnyalásra.

És én csak tűrtem szótlanúl

hisz elsorvadnak, mint a fűszál

s tudtam, hogy én vagyok az úr,

mégis dühöngtem szótlanúl,

noha szavuk semmibe fúl,

mint mikor a nagy égbe füst száll,

szenvedtem, büszkén s szótlanúl,

mert újranőttek, mint a fűszál.

S mert nem vesztek ki sohase,

megtanultam megsiketülni.

Fiam, lásd, ez a brekeke

nem hallgat itt el sohase:

nekik is szent joguk van e

parton ülni és hegedülni,

s mert nem hallgatnak sohase,

tanulj te is megsiketülni.

Elhallgatott. – Alszik a tó,

csak a kísérőzene vartyog.

A rossz, fűszernek, néha jó,

és szép a nyár és szép a tó.

Ki-ki brekeg magának, – óh,

barátaim, többet akartok?

Örök a nyár s örök a tó,

de az is örök, ami vartyog.

(Az Est, 1928. március 25.)

Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?

Álmomban magamat kerestem

(vagy már a jövő keres engem?)

mert én már sehol sem vagyok,

sem apámban, se gyermekemben.

Láttam egy tájat, s valakit

aki hasonlít egy kicsit

rám és szóltam: – „Itt, igen, ez volt!”

de felelt a tétova Mégsem:

– „Nem ez voltam és jaj, nem ez volt

a nap sem, a föld sem, az ég sem!”

Jött március, mikor a felhők

szép régi lelkemet idézik:

– „Barátai fák s nemes erdők,

keresd a tavaszban a régit!…”

Valaki erdőben csavarog,

meglesem, hozzárohanok,

nem látom, hogy káprázat és

rákiáltok: – „Megvagy, te voltál!”

S egy fa felel: – „Ő csak idéz

s aki barátunk volt, halott már!”

Barangoltam érte a várost:

itt élt valaha, tudom, érzem,

de sehol sincs, templomba nem jár

s nincs itt a vörös tüntetésen.

Néztem a fiatalokat

s néha megcsalt egy pillanat:

ott beszél! ő az! ráakadtam!

vár, hisz, rajong benne az élet! –

De csak egy perc, s a pillanatban

nem férnek el a férfi-évek.

Kerestem barátainál

s szeretőit is fölkerestem.

– „Zsidóbérenc lett!” – „Bolsi!” – „Kár!”

– „Fenét kár!” – mondták, s: – „Elfeledtem!”

Egy nő szólt: – „Gyöngéd volt nagyon!”

– „Brutális, éhes izgalom!”

– mondta a másik, s erre száz:

– „Jó volt!” „Rossz!” „Tűz!” „Víz!” „Kicsi!” „Sok!”

S égetett a kíváncsi láz,

hogy ki voltam és hol vagyok?

– „Milyen volt hát?” – kérdeztem végül

kétségbeesve, és az álom

palotát épített elém,

(életem volt ez és halálom).

Beléptem. Szűk sikátorokban

s arany termekben tántorogtam,

s minden szoba egy régi nap volt,

régi napjaim, melyeket

az álom-út most összekapcsolt

s lassan megelevenitett.

Minden szoba egy régi nap volt

s mindegyiknek lakója más,

s mi eddig külön pillanat volt,

lett most együtt és folytatás.

Az utolsó fekete volt,

benne ének és zene szólt,

zümmögő és édes moraj,

millió hang összekuszáltan,

amit csak annak füle hall,

ki járt már egyszer a halálban.

S egyszerre megtisztult az ének

és szólt: – „Az Idő erejével

akarsz bírkózni és a véget

kötözgeted az elejével?

A sok együtt az egy, a vég,

a többi mind csak töredék.

Vedlik az élet és akit most

keresel, az már csupa emlék,

mert mint a ruháit a gyermek,

úgy nőtte ki ő is a lelkét.

Régi lelkeidet kinőtted,

a mának a tegnap halott már

s csak ilyenkor van mind előtted,

ami történt és ami voltál.

De míg változtál, megmaradt

sok régi tetted és szavad:

régi napjaid megmaradtak

barátságnak, gúnynak, veszélynek,

az elmult szavak megfakadtak

s ti most nem egymásról beszéltek.

Ezért nem értik, mit beszélsz

s ezért nem látja senki egymást

s talán magát sem… Amíg élsz

ezért jelenthet örömed gyászt.

Minden ember egy és ezer,

mindenki egy mindenkivel,

egyszerre egy és más, amíg

minden részlete külön él,

mert valahol mind él, amit

tett, mondott, gondol és beszél.

Hol vagy? ki vagy? milyen? mi voltál?

Csak én tudom és senki más.

Van s nincs minden, ami halott már,

de kell hozzá a folytatás,

melyben a sok rész egybeáll

és lesz igazság és halál!”

– „Most ébredj”, búcsúzott a Hang az éjben –

„s amit mondtam, mondd el az embereknek! –”

…Felébredtem. Álmomat elmeséltem

s nem haragszom, ha érte kinevettek.

(Pesti Napló, 1928. április 8.)

Partok

Határaim, utamban eggyek,

hullámaimban keveredtek,

kisérők és elémfutók, –

minden csókomon testeteknek

minden izével átremegtek

és öleltek és adogattok

egymásnak s védtek, drága partok,

védtek, nyugtalan, rossz folyót:

ti formáltok és ti vezettek

s egymást nem látva s el nem érve,

tájatok lelkét meg nem értve

egymásnak idegen lehettek,

mégis vagytok és bennem eggyek,

tükrömben álltok és siettek

s én örökre összeölellek

a megtett uttal titeket,

és magatokkal, lelketek

hajnalával, hogy így jelen

maradjon és jőjjön velem

minden, ami messzire mult

országokból tükrömbe hullt,

szálló tükrömbe, képek, évek,

arcom fölé hajolt vidékek

s hid és hajó és kikötő:

bennetek őrzöm meg magam,

partok, akik közt parttalan

fut velem az idő.

(Pesti Napló, 1928. szeptember 2.)

Búcsú egy gyermektől, idegenben

Kislányom, néha még

látlak, néha még fölkereslek,

de elvesztett, hatéves gyönge tested

oly más, oly idegen,

mintha egyikünk már nem élne.

Kis husod ismert melegét

úgy érzem még, mint őszi gondolat

az elmúlott tavaszt, de csókodat,

mikor, mint régen, hozzád hajolok,

nem az kapja már, akinek adod.

Kérdezem, mit csinálsz?

S tréfálva, úgy-e jó e másik otthon?

S próbálok nevetni, hogy kis szived,

amig lehet,

gyanut ne fogjon.

Kislányom, idegen

beszél veled, nem apád, – a kezem

cirógat, de csak vendéged vagyok

és szégyellem melletted, hogy milyen

borzalmasak titokban a nagyok.

A te kis bánatod

és örömöd még testtelen

s oly egyszerü s természetes,

hogy ha szeretsz,

egyszerre kettőt s egyformán szeress.

Kislányom, míg te itt

játszogatsz s lelked fehér és arany,

engem megfog a pénz, vér, munka, csók,

akarom és nem tehetem a jót

s boldogságom másnak tisztátalan.

Mindent veszítve jöttem én ma hozzád

és félve nézem ártatlan szemed

s kezdődő életed:

ha megnősz, – mint apád, te is olyan

beteg leszel, rossz és boldogtalan?

Nálad vagyok, Tisztaságom, de még

rajtam és bennem a gyötrelmes élet,

s nincs senkim – – Szép, testetlen, drága lélek,

öleld fázó szívem köré

tündér karjaid melegét,

csókold álomra szememet,

kislányom, kis idegenem,

és játsz mellettem csöndesen,

hogy legyek még egyszer oly tiszta és

mintha már nem is élnék.

(1928. december)

(Publikálva: Magyarország, 1929. április 14.)

Tulvilág

Éhes vagyok, mint egy halott,

halott is vagyok már egészen

és ődöngök, kivül a keritésen,

mint koldusok,

mindenen kivül, a testtelenség

rabságát sirva, örök inség

kárhozatában, összevissza

lézengek a világon át,

üres lelkem becsavarogja

a várost, beles az ablakokba

és átlengi a falakat

s erőlködöm, hogy lássanak

s kiáltok s mégis semmi hang,

jelen vagyok, mégis bitang,

nincsen előttem akadály,

az élet mégis veszve már,

hiszen nincs kezem megragadni,

husom valamit befogadni,

nem vagyok már csak gondolat,

saját magam kisértete,

emlék és sóvárgás, amely

nyúl mindenért, de nincs mivel:

testem, hullott eb, út szélén hever.

Elmegyek hozzá: ő vagyok én,

a régiből csak ő az enyém,

málló roncsait a szemeten

dühöngve rázom, összeszedem,

nézem, lehet-e belebujni,

jaj, hogy lehetne visszajutni,

körülszaglászom, költögetem,

próbálom ujra egyberakni,

foltozni és lelkemre adni

a tört páncél darabjait,

sziv, csontok – régi helyüket

keresem – kéz, láb! – s nem lehet,

összeesik mind, mint a rongy

s én ott lengek, szegény bolond,

tétlenül a roppant időben

és föld alatt és föld felett,

kőben, virágban, levegőben

irigyelem az életet

s gyilkolnék mindent, ami jár,

ami mozog, ami eszik,

küzködik és szeretkezik,

ami valóság, valami,

akármilyen rút és pici

féreg, giliszta, moh, bogár.

Piszkos erőszak a halál

s még borzalmasabb, hogy a lélek

tudja, hogy tovább tart az élet,

a másoké, a hús, a vér.

Mi az enyém, mi vagyok én még?

Valami olyan nagy szegénység,

amilyet nem sejt, aki él.

Jó volna most, jó volna már,

amit régen annyit gyaláztam,

a hitvány test, amit leráztam,

hogy legyek tiszta és halott:

jaj, most halottak közt vagyok,

gyáván, némán és tehetetlen,

telhetetlen, telithetetlen,

pusztithatatlan, temetetlen,

lélekké, vággyá, semmivé

hűlve, ritkulva, hullva, züllve

settenghetek folyton velük

az élet körül, mindenütt,

velük, akik belopakodnak

mindenüvé, ahol csak éltek

és éheznek és enni kérnek

és szomjaznak s nem tudnak inni,

nem tudnak semmit hazavinni,

de testük ágyatokba fekszik,

asszonyaitoknál melegszik

s csókol és senki, ő sem érzi

s mindent fölhabzsol és nem érti,

hogy mégis csak üres marad.

Ott látom köztük magamat

és a gyűlölt rokon-csapat

jajgatva leng mindig tovább

városon és uccákon át,

ott ténfergek köztük, buta

robotban, a semmi koldusa,

futok a valóság után

és hitetlen próbák után

naponta százszor visszatérek

rongy testemhez, költögetem,

nézem, rázom reménytelen,

s megint eldobom és zokogva

borulok elébe a porba.

(Az Est Hármaskönyve, 1930)

Találkozás

Menekűlsz és nincs kegyelem,

menekülsz valami elől,

– te tudod, mi a bűnöd!

Lelkednek vére melegen

ömlik és borzadva tűröd:

„Ments meg, ész, álarc, fegyelem!”

Lennél vidám, könnyű, igaz,

de ucca vagy, bús bűntanya,

teli detektívekkel,

s mégy bátran, mert ha megriadsz,

hátad mögött már ott a fegyver

s a kiáltás, hogy te vagy az!

Itt állsz mellettem, – bántalak?

Tudod: nem szabad félni! Mért?

s Mitől? fénylik szemedben,

de belül máris omlanak

s nőnek eszeveszetten

a rejtő kártyavárfalak:

falak és szavak, takaró

kínok rejtettebb kínokon,

páncélok titkaidra,

szégyenre, szenvedélyre, – s óh

tudod, mind gyönge, mintha

csak üveg volna, áruló,

törékeny hártya, mely megett

akvárium lakóiként

teregetik ki vérző

kínban féreg-életüket

a néző

előtt a csupasz idegek.

Hiúság s gyanú szemete,

gőg, tüskék mérge, csönd s amit

dugsz mosolyogva (látom!),

ez a bent nyüzsgő fekete

nagy éj, óh mondd, barátom,

mondd, ember, magad betege,

mondd, fáj? birod? – Szánalmamat

érzi futva benned a hála

s elrémülök, mikor riadt

tekintetedből visszacsap

a válasz,

mondván, hogy: ismersz, magadat!

(Pesti Napló, 1930. január 26.)

Jaj

Látva, rémülten és bután,

hogy jár a roppant gépezet,

amely megőrli létedet,

és annyi csalódás után,

Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság

s a világ többi ős Hatalma

előtt, melynek szörny keze-talpa

szabja az élet örök útját:

Költő, élsz még? – Élek, de csak

hogy hirdessem undoromat:

kár volt minden mozdulatért.

Jaj a kezdetnél, jaj a célnál,

jaj annak, aki nem remél már

s jaj annak, aki még remél!

(Pesti Napló, 1930. március 18.)

Jöhet egy végső rémület

Egész életem jajgató

tűz volt és lelkifurdalás;

néha valami öncsalás

enyhített, hűs injekció,

a feledés eufóriája,

megsemmisülő öntudat,

amit a perc gyönyöre ad,

hogy a másik perc megutálja.

Most, mind zengőbben hallva zord

énekét a bosszúnak, egyre

gyakrabban mondom s hitegetve:

„Elmúlik minden, ami volt!”

S felel Valaki: – „Jó, de hát

mi lesz, ha élsz s nem gyűri le

a becstelenség ereje

benned a kínok angyalát?

Mi lesz, ha elfogy az erőd

a régi, ritka feledésre

s szíved megállítani késve

próbálod meg a vég előtt?

Biztos, hogy neked is akad

oltalmazó, vattás hazugság?

Megleled az éjszaka útját

vagy amelyet a hit mutat?

S ha látod, hogy napod betelt

és minden helyrehozhatatlan?

Gondoltál már a ronthatatlan

időre, végtelenre? – mert

jöhet egy Végső Rémület:

hogy holtan sem dobhatod el

keresztény lelkedet, amely

jó s rossz örök tudója lett!”

(Pesti Napló, 1930. június 1.)

Nyilj ki, kéjes Szédület!

Mint a lejtőn lefelé

szekér útja egyre gyorsabb,

futnak fáradt napjaim

és futásuk egyre rosszabb,

egyre gyorsabb; már nem is futás ez,

s ha a szememet lehunyom, rögtön zuhanás lesz.

Hogy tipegtek valaha,

hogy tipegtek, botladoztak!

hogy ugrattak azután

könnyű táncban, utcahosszat!

Utcahosszat! (Mondják, én is voltam

víg gyerek, vígan tipegő-táncoló napokban.)

Jaj, de messze már

gyermekkor is, ifjuság is!

Friss volt akkor s jó a nap

s este jó a fáradtság is.

A pihenést nem sajnálta, ráért:

azért fáradt el a nappal, mert kitett magáért.

Zuhannak most napjaim

és sodornak pihenőtlen;

és én mégis hajszolom,

mert nem bízom erejökben:

kár megállni! kár az éjszakáért!

veszett hajsza! vesztett álom! boldog, aki ráér!

Gyorsabban! A cél hol a

mindig-hátráló határban?

El kell érnem valamit

s közben talán a halál van!

Bölcsen bukom? Bután? Azt se bánom!

Mint egy őrült agya, józan s hideg a világom.

Utolsó nap: félni sem

tudok már az esti lejtőn.

Nyilj ki, kéjes Szédület,

nyilj ki, óriási ernyőm!

Nyilj, s ha birsz, tarts meg selyem karoddal

s szállj ki lassan a világból egy szegény halottal.

(Pesti Napló, 1931. május 3.)

[Köszönöm, bátyuska, elég bután…]

I.

Köszönöm, bátyuska, elég bután

hangzik, de igaz. Vacsora után

van még negyedóránk. Szabad egy

cigarettát? S most, ha megengeded,

hadd mondjam el én is az esetet,

kezdve mindjárt a végén:

csakugyan rendjel vagyok az erényén.

II.

Három éve történt. Triesztben

jártam és – aránylag – kikezdtem

a bárónővel. Hogy miért?

Mert rút volt, rettenetesen.

A nők persze csak a csúfnevén

beszéltek róla: „a förtelem”.

Pár éve élt már özvegyen,

és termete s évei felett

senki sem hunyhatott szemet,

oly rút volt, – – de hisz ismered!

Barátom, szónokolt ez a rútság,

támadott, ingerelt, pokoli

páncél, s volt benne valami

parancsoló, szuggesztiv ujság,

bénult s bénitó fájdalom.

Gondoltam, majd csak megszokom.

A table d’hôte-nál külön feladat

volt számomra, furcsa tanulmány,

őt nézni, nyugodtan! és a strandon,

mikor az édes, nyári hullám

kékjében ringott boldogan:

nézni és nem borzadni!… Mondom,

tanulmány volt, furcsa feladat,

szétszedni rútságát, ahogyan

tudós szed szét egy bogarat,

s örültem, ha e szörnyü testen

uj rémületnek fölfedeztem

egy-egy uj, szörnyü vonalat.

Ideg kell hozzá, jó ideg,

mondtam, de a lelkiismeret

bántott, hogy igy bánok vele,

és bosszantott a csufneve,

és sajnáltam, tudja az ég,

hogy szegény milyen elegáns

és mily siralmasan pocsék.

III.

Telt az idő, és lány meg asszony

akadt elég, hogy az ember

ártatlanul s jól elmulasson,

s mulattam is. És ő? Maradt,

aki volt, idegrémület,

a tapintás irtózata,

szemembe fagyott bűvölet,

agyamba dermedt rossz varázs,

megfoghatatlan-szokhatatlan

ingerültség és zsibbadás,

és néztem s szemem szétszedett

az arcán minden vonalat

(mint a tudós egy bogarat,

izenkint), mégis: érthetetlen

volt ez a nő, ki sérthetetlen

páncélban élt s kétségbeesve

próbálta e páncélt takarni

vagy levetni, tépni, lemarni

e rutság-páncélt, s élt, mosolygott,

mintha érdekes volna, boldog,

mit tudom én, – mintha neki

szintén járhatna hódolat,

amilyet minden csitri kap.

Láttam, szomorú szemei

mért provokálnak: elhitetni

akarta csak saját magával,

hogy ő se semmi, ő se senki,

és mert észrevette, hogy én

nem úgy nézek rá (istenem,

rémülten és idegesen!)

szóval nem ugy, ahogy a többi,

a panzió,

mely elkerülte vagy undorát

formákkal nem sokat törődve

nyiltan az arcába röhögte:

amikor, mondom, észrevett

bennem valami tiszteletet,

hálából egyre kedvesebb lett

s egyre kacérabb, – amitől

kedvem lett volna sirni. De jaj,

örültem, udvariasan,

s ez volt a baj.

IV.

Az uj, ha rossz is, izgató,

s ő nemcsak uj, – szenzáció!

Fojtogatott a feladat,

mégis megráztam magamat:

az undor is csak gyávaság

s ha nem szoktad meg, gyakorold!

De lelkem már betege volt,

sarokbaszoritott gyötrelem,

a nő nappal flörtölt velem

és ki maga volt üldözött,

már álmomban is üldözött:

egy éjszaka hideglelősen

arra riadtam fel, hogy ő tart,

ez a szegény, szomoru nő tart

szomoru karjai között.

Nem akartam megfutamodni,

ugy futni meg, hogy vereségem

őneki legyen ujra szégyen,

s gondoltam: túl kell jutni rajta,

más nem segit, akárhogyan!

Túljutni! kell egy pillanat,

mely maradék szánalmamat

végleg kiirtja! kell, igen,

a legfőbb undor kell nekem,

a testi megaláztatás,

hogy majd utána szégyenem

bosszúm és megmentőm legyen,

és ha nem tudtam kiröhögni,

tudjam majd, magamért, gyülölni!

Egy este, amikor szegény

megint bűbájt játszott nekem

s rútsága már-már zokogott:

fogvacogva s halálra-készen,

végső undort, menekülésem

lovagias és tán egyetlen

utját keresve elkövettem

ellene egy úgynevezett

erkölcstelen merényletet,

mire ő kurtán kidobott.

V.

Igy volt, bátyuska. Megesett.

A nő nem hazudott neked

s joggal szidja kalandja hősét,

kiből számára lett dicsőség

s tündöklő rendjel az erényén.

Most pletykahadat gyüjt ellenem

s minden csapatának – furcsa, nem? –

egy-egy szeretőm van az élén.

Persze, hiszen egyforma baj

a vereség s a diadal,

mert, ugye, ott kezdődik a bűn,

hogy megtudják, s az érdem ott,

ahol a bűn már elfogyott

vagy nem birt megszületni sem.

Igazam van? (Én nem hiszem.)

[Lánykám, nem értem…]

Lánykám, nem értem,

hogy komoly-e, igazi-e

ez az egész

bolondozás, szeretkezés.

Mezitlen tested

csókolom és cirógatom

drága ajándékaiért:

sokszor adtad már és keveset ért.

Ki parancsolta ránk,

hogy megváltást s istent keressünk

egymásban, rossz, gyönge hitű

papok gyanánt?

Jaj, rossz papok

vagyunk mi s néha már

azt hiszem, hogy hitünk kevés:

egész szerelmünk kétségbeesés.

Tudjuk, hogy bün amit teszünk,

de melyik isten

olyan jóságos hozzánk mint a bün:

egymás nélkül élünk csak keserün.

Nekünk nem bün a bün, de összekapcsol,

egy kis feledést mért ne adnánk

szégyenkező sorsunknak ujra s ujra

– egyebünk sincs – egymás ölébe bújva?

Lánykám, én nem tudom,

szeretlek-e. Deha szeretlek,

azért szeretlek, mert bűnben szerettél

s bünös testem bünös testvére lettél.

[Nem birok megmozdúlni, félek…]

Nem birok megmozdúlni, félek,

kedves, ne húzd el karodat,

aludni szeretnék, sokat,

s alig dereng bennem az élet.

Borogatás húsod szerelme,

de az én kedvem megfogyott;

az én szerelmem megfagyott

s örömed nem lesz soha benne.

Mert valami rossz tönkrevert és

kislányom, drága orvosom,

mi voltam más az ágyadon

mint tüzhöz menekült didergés?

Lánykám, te pólyáztál be forrón

élő testeddel gyógyítottál, –

voltál orvos, kedves, – de most már

álmom vagy, ágyam és koporsóm.

[Lélekben: – egye meg a fene…]

Lélekben: – egye meg a fene,

lélekben semmi se kell nekem,

én csak a testedet szeretem

és a tested, jaj, be kellene

be kell most, magam ellen! Jó halál

leszel mindjárt és álom, – gyülölöm

keresztény lelkemet, és az öröm

csak annyi nekem hogy semmi se fáj.

Méregnek jó vagy még, és altatónak,

lelkem öngyilkossága, szerelem:

én már csak a testet szeretem

villámcsapását a testi csóknak,

melytől elsorvad ideg és a láz,

drót és kin rossz lakásomban, kiégve, –

csókolj meg, altass és sodorj sötétbe

óh boldogitó buta zuhanás!

Mint a szegény, aki pénzt talált

Hát elmaradt, ez is elmaradt.

Sajnáljalak,

mint a szegény, aki pénzt talált,

de kedve támadt

visszaadni tulajdonosának?

Szinte mellékes volt, hogy szerettelek,

mégis irigyeltelek,

mindenkitől… s ha ma jobban is érdekel

– mondjuk – a kínai háború,

mint az, hogy már nem érlek el:

te megmaradtál életem

diszletei mögött valakinek,

elveszett kincsnek, csöndesen

elmaradt utazásnak,

szemrehányó, kis elmulásnak,

és már csak úgy jelentkezik

bennem az arcod,

mint becsületben nyugdijazott

pénztáros előtt a kassza, amit

kirabolni valaha elmulasztott.

A költő levele barátaihoz

Mit akarunk mi itt, barátaim,

hisz gyerekek vagyunk, ha azt reméljük

hogy változtatunk valamit! Gyerek

maradsz te is, szegény, szegény szivem,

ki kétségbeesett undorral egyre

csak azt dadogod, hogy: pénz! pénz! – csak azt

dadogod, amit álmodban egy isten

súgott meg, hogy: a pénz valahogyan

sokkal nagyobb úr, mint amennyire

nyilvánvaló, s hogy itt kell kezdeni,

hogy itt kell – – elfelejtetted a többit,

s most csak mámorosan dadogod egyre,

hogy: pénz, pénz, pénz! Óh, mit akarhatunk

mi itt, barátaim? gyerek-szivem,

miért élsz másképp s mért gondolkozol

másképp? miért vizsgálod vakulásig

az elromlott gép alkatrészeit?

mért szeretnéd javitani? miért

vársz valamit? miért csodálkozol

a politika erős tényein,

mikor tudod, hogy mindenütt az érdek

a legfőbb rúgó: közvetlen haszon.

Én azt hiszem, hogy gyerekek vagyunk

s gyerekszivvel vizsgáljuk a világot

s csak gyerekszemmel látunk túl a mán

s azért nincs sehol szövetségesünk,

mert nincs belőlünk haszna senkinek,

pedig mindenki mindent haszonért tesz.

Gyerekek vagyunk mi, barátaim!

Ne ábrándozz tovább, ne szólj, ne kérdezz:

komoly ember csak olyasmibe fog,

amiből haszna lehet valahogy.

Gyerekek vagyunk mi, barátaim:

gyereknek szent tűz a forradalom,

de csinálni vagy leverni: haszon,

és kiseprűzik mind, aki gyerek,

álmodó jóság, emberszeretet;

vagy megtűrik, bolondnak, mint a mi

álmainkat, mert változatlanúl

a pénz, az ő pénzük, marad az úr,

s tovább folyik az élet: a komoly

ember dolgozik irgalomtalan,

de csak olyat, amiből haszna van.

Gyerekek vagyunk mi, barátaim,

és más feléről is igaz a rim:

a mába néz az ember, nem előre,

s valahogy mindig haszna van belőle,

s amit tesz, – csak a gyerek nem hiszi –

mindenki csak a haszonért teszi.

Mit akarunk mi hát, barátaim,

mikor nincs senki szövetségesünk

s nem is lesz soha! És az sem igaz,

amit egyszer mondtam: „minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng”

óh, nem igaz! De hát akkor miért

tapogatjuk a sebeket, miért

hisszük, hogy külön-külön mind javítunk

valamit a világban? és miért

hisszük, hogy az élet legtitkosabb

rugóit megtaláljuk, mi, akik

csak a szépség gyerek-örömeit

keressük, és ha sejtjük is, csupán

dadogni tudjuk: pénz, pénz! – – Óh, be fáj

nekem, barátaim, nagy gyerekek,

be fáj, hogy nékünk csak sirnunk lehet

a sirókkal, vagy másról kell beszélni!

Gép s gyár mozdul, sin indul messze útra

(Konszolidáció)

Magamba nézek s mindenkibe látok:

láttam elveszni egy régi világot.

„Hogy ma születtünk, elég szomorú,

fiuk és lányok, mindenütt a földön,

s köztük magyarok szűk maroknyian,

tékozló apák maradékai…

Szép volt az élet s jaj, jaj, hova lett?

A régi szó legendák szava lett,

a régi szépből nincs már semmi se,

a régi sokból nem jut enni se,

a ma nyomora nem fér el a mában,

kis nép nem fér el a kisebb hazában,

határokkal és megnőtt gyűlölettel

mind messzebb kerül egymástól az ember:

örökségünk dáridók bőjtje és

a mi urunk ezentúl a Kevés.”

Tükrömbe nézek s látom a kor arcát:

az Elmultért lakol a fiatalság.

„Vezekeljetek és gyászoljatok:

minden virágot legázoltatok,

életünket eléltétek előre,

szétlőttétek pénzünk a levegőbe,

romboltátok, mi nemcsak a tiétek,

tüzet gyujtottatok s a ház leégett,

a haladás szent utjain, vakok,

a semmibe belenyargaltatok

s a romlás után ami megmaradt,

éj volt, hencegés, bosszú és lakat

és a tömeg silány vigalma, mely

nem érti-érzi az igazi gyászt:

Ti csak a multat vesztettétek el,

mi a jelent és a feltámadást!”

Magamba nézek s mindenkibe látok:

a tavasz mégis épit uj világot.

„Mégiscsak jó, hogy élek… A tavasz

nemcsak szín s példa s nem papi vigasz:

az emberi rossznál nagyobb erők

épitik már lassankint a jövőt

s ha megszilárdul az uj forma rendje,

gyülhet a méz az éhes üregekbe.

Piroshúsú házakba életet

visznek piroshúsú uj gyermekek,

gép s gyár mozdul, sin indul messze utra,

husz év a régit tán eléri ujra

s különb is lesz, ha régi gőgje hal

és lesz szocialista és magyar…

Tavasz van, ismét igéret a táj

s mindent meghozhat még nekünk a nyár!”

Fiatalok, győztesek és esendők:

bünhődjük és épitsük a jövendőt!

Vereség után

Uram, érzem, hogy keresztény vagyok,

gyámoltalan, és rossz szocialista

s minden rugást békésen fogadok.

Uram, érzem, hogy csak te vagy a tiszta,

de én nemcsak a tisztát akarom

és nem bánt a bűnök ezernyi piszka.

Uram, tudom, hogy keresztény s nagyon

gyarló vagyok, ezért kérlek megint:

hagyj el engem és hagyd el a fajom!

Uram, nem hittelek személy szerint,

de hiszlek, tudlak s éllek gondolatnak,

mely már népemnek vérében kering.

Uram, szükség, hogy mindent megtagadjak,

ami keresztény: kérlek, adj erőt,

hogy soha gyengét többé ne akarjak.

Utolszor térdelek lelked előtt:

szivósnak kell lenni az üldözöttnek

és ravaszabbnak, mint az üldözők.

Legyek, ha kell, olyan is, mint mögötted

kik haladnak élén a körmenetnek

s mégsem alázatosak és leköpöttek,

de fényben járnak, mint a fejedelmek.

Uram, láttam, vannak pompás növények,

akik épülni tudnak és szeretnek

s mig sorvadnak köröttük a szegények,

ők kitörnek a többi gazon át

s mástól szökve bennük duzzad az élet.

Uram, amit igérsz, a másvilág,

a te lelked az e földi világban,

de nékünk már ne ily harmóniát,

ne lemondást adj s ne hagyd, hogy a vágyban

álmodozva muljunk ki betegen.

Minden egészséges bimbóban-ágban

másféle törvény él, – óh, hadd legyen

példám a természet és szent szabály:

ne azt válasszam, ami rossz nekem.

A te állatod a jámbor szamár

s én az vagyok, állat, mely leborúl,

koldus, vagy mai szóval proletár,

s amit életem tetőled tanúl:

erő, elbirni saját gyöngeségem.

Csak hiveid vannak, de nem vagy úr

és nem lehetsz sohasem, – jaj, be régen

akarlak már elhagyni, szép, kifáradt

kereszténység, szomoru büszkeségem,

hogy kicsit zsidóbb és sokkal pogányabb

merjek lenni, e világból való,

s higyjek az igazság ököljogának!

Be rég nem hiszem már, hogy csak a jó

és a nemes az érték, s rossz fiad,

be rég kivánlak elárulni, – óh,

segits hát most, hogy megtagadjalak

és a megváltást másképpen esengjem,

s ha nem adsz erőt, hogy elhagyjalak,

Uram, irgalmazz, és hagyj el te engem!

A lélek panaszkodik a testnek

Te adtad keretemet az időben,

mint kém jártál és figyeltél előttem,

fülem, orrom, szám voltál és szemem,

ujjam hegye, fiam és mesterem,

és katonám és gépem és lakásom,

éjjel sírom, reggel föltámadásom,

és voltál földem, kertem, hogy magam

földöntúli legyek s anyagtalan.

De nem vigyáztál rám, sárba vezettél,

rossz lányokon keresztre feszitettél,

nem gondoltad meg, hogy mikor a nő

ragadozó és emberhúsevő

testének magad étkül odadobtad,

a vályúban engem is megtapodtak,

összerágtak s kiköptek szennyesen

és nem leszek már tiszta sohasem,

mert aljas vagy és lerángatsz magadhoz.

Az élet hozzád fűz, rabot a rabhoz,

és tűrnöm kell, hogy mikor leterít

sok kéjenc vén bűn s megbecstelenít,

én is pusztuljak lassan temiattad.

Jaj, testvérem, mióta megtagadtad

ami voltál és most félig se vagy,

minden szépség és büszke gondolat

szent termőföldje, már csak a vezeklés

vágya benned az egyetlen nemesség,

percnyi nemesség, – óh, be nyomorult,

be esendő vagy, testvér! Hova hullt,

hova süllyedt erőd? Most már hiába

biztatlak, szidlak: minden szóra, vádra

mogorván mondod, hogy vagy aki vagy.

Sajnállak és sajnálom magamat:

be jól indultunk! Be szép voltam! Óh, be

megaláztál, szánalmas áruló, te,

be megterheltél! Miattad vagyok

mogorva én is, lusta és konok,

miattad hull szét homokká az egység,

miattad kezd tetszeni a betegség,

miattad vagyok egyre fanyarabb,

s ha sejtem is még nagy céljaimat,

miattad sírok, gyönge, gyáva testem:

miattad nem lehetek isten.

Ha elhagysz, jól van – félreállok – –

Lelkek örök járványa, Isten,

gyönyörü és rettenetes világ, –

ölj meg, ha nem ölelsz magadhoz,

hogy legalább

ne legyek én is aljas a hitben.

Hagyj el, – de hinni mégse foglak

másféle úrnak, rejtelemnek,

s ha százszor az tetszik is neked:

neved együgyű

imákkal mégse szentelem meg.

Isten, – eddig én azt akartam,

hogy Nagyságodat lássák bennem;

héroikus szépségeid

zűrzavarát

ezért s csak ezért énekeltem:

bástyáimat messze kitoltam

– fojtó glecserben őr-morénák! –

s ha rám figyeltek, rügypattanásban

őrűlt Napok

himnuszát harsogták a némák:

Koponyák szűk falait – varázsló –

föltéptem s aki szemeimbe látott:

fények és árnyak ős folyamait

láthatta, téged,

Istent, az átszelleműlt világot!

Fények, – óh lüktető, zord erők! – –

Hirdettem: az anyag lelke vagyunk, –

hirdettem: minden határokon át

szent áramokba

kapcsol legkisebb mozdulatunk –

Fények, – óh lüktető, zord erők! – –

Isten, – te nem igy akartad?

A porszemet szereted, s elhagysz, mikor

a potrohos

Pénz jön gúnyolni hős hatalmad?

A Pénz, a zsarnok, aki nincs,

de messziről is a gondba láncol – –

Óh síró láncok, ti túlnyögitek,

aki bennetek

szabadulásáért ficánkol!

Óh láncok! börtön! – – Istenem,

most már mindenki elhagyott:

most emelj, mert elbukom, vagy alázz meg,

mert nem tudom,

kellek-e úgy, ahogy vagyok:

Lelkek iszonyú járványa, Isten –

én nem megyek tovább:

ha elhagysz, jól van – félreállok – –

majd meglátjuk,

mit tudnak a törpék, ostobák.

[Ebek piacára koncnak kerűltem…]

Ebek piacára koncnak kerűltem

nem tudtam szenvedni, tűrni, de tűrtem,

szép tiszta lelkemet én se becsültem

kínzattam magamat mocsokban, tüzben

s hogy ebek piacán igy elterűltem,

most már

lehetnék gonoszabb minden gonosznál.

Lehetnék gonoszabb s vagyok keményebb

mikor idejöttem, semmi se védett

meztelen szívem a harchoz nem értett

s mint csiga, akit tűz szurkál és éget,

kinokból izzadtam magamnak vértet

és már

nem félek, ha szívem körül száz kés jár.

Túl vagyok én már csöndön, zsivajon túl

lelkemen a kés meghajlik, kicsorbúl,

egy-egy jó pajtásom kihull a sorbúl,

egy-két volt bajtársam másfele fordúl,

ütött életem csak kivül csikordúl

és én

bent mosolygok gonoszak szűkölésén.

Tántorogtam, buktam, de már fölálltam,

s most jön majd a harc, amit sohse vártam,

sebezhetetlen falak közé zártan

lelkemben járok, gyémántfalu várban,

abban a rettentő, hideg magányban

melyről

szó visszahull és rohamlétra eldől.

[Mint mikor csöndes délután…]

Mint mikor csöndes délután

hirtelen elbődűl az ég

és egymás barrikádjait

törik doboló fellegek:

én rám is úgy ront a harag,

lelkem vad söpredéke, úgy

mocskolják indulataim

napfényes tisztaságomat.

Sírva és tehetetlenül

nézem, hogy rombolnak saját

gyermekeim, hiú dühök,

s ha százszor megtagadom is

hordáikat: nem bir velük

az ész, mert lobogóival

belémköltözött a vihar

s már azt se tudja, mit akar,

s nem értem én se, senkisem,

és nem segíthetek, hiszen

magam vagyok a zápor és

melyet letipor, a vetés.

Irgalmazz, Isten, Kegyelem!

A vihar túlkiáltott téged,

de ez a vihar: szégyenem,

mögötte csönded érezem

s várom hivásodat.

Szégyenemből épül a vágy

feléd, mennyei Tisztaság

kit én magam takartam el

dühök kormos felhőivel:

nézd, most elébed térdepel

idegeim rémülete,

gonosz-magam gyülölete

s jóságomból ami kevés

maradt, a kétségbeesés, –

és – tedd meg, – sirva kéri – hogy

ha vad Pártütés acsarog

ezután bennem: hadd vegyem

jó bűntetésnek, szeliden,

a bünt s a szégyent: hadd legyen

napfény a sötét zápor is

s ha gonosz vagyok, akkor is

egyedül téged lássalak

hivjalak és akarjalak.

Meztelen

Kicsaltak a napra, idegen

szemek elé,

most lett céda, most lett mindenkié

az életem.

Ki sejti, milyen gyötrelem

volt megszólalni! A remény,

a megváltás, ugy jött felém,

mint nászéjszakán lép a vőlegény

menyasszonyához, aki reszket

s mégis ujjong, félájultan, amig

forró kezek vetkőztetik,

nem tudva: mindent nyer vagy elveszt?

Levetkőztem és elvetettek,

a megtérés lett szégyenem:

nincs többé védelem

az elveszettnek.

Nincs rejtek és nincs kegyelem:

jaj annak, akit bűne bánt,

jaj, aki nem birja magát,

jaj annak, aki meztelen!

Kicsaltak a napra, idegen

szemek elé,

most lett céda, most lett mindenkié

elárult lelkem, életem.

Be jó volt rég, titkomban, odabenn,

megbujva fájni! S jaj, mit ér nekem,

hogy néha nemesebb a síró

bűn, mint a bíró?

Igazság

Idéztem, amig megmutatták

és most az erőm kicsi hozzá:

lassankint engem tesz gonosszá

a kikényszeritett igazság.

Mert megvan és nem birom el.

Kértem, akartam, követeltem,

megbocsátó gőg volt a lelkem,

de a valóság oly szörnyű teher,

hogy csak siratni tudom magamat

s büntelen bűn hull a fejemre:

ne kevélykedjen, aki gyenge,

ne akarjon látni a vak!

Mért akartam, amit akartam!

Kell a titok, hogy élni tudjunk!

Uram, engedd meg, hogy hazudjunk,

hisz többre nincs erőm és nincs hatalmam.

Meggyúlladtál, lelkem ruhája

Lelkem ruhája, hús, husom,

be jó volna levetni téged,

bujni belőled, meztelen,

meztelenebbül, tőled is

csupaszon, jaj, mert fáj, mar, éget

ez a megtiltott szerelem:

Meggyulladtál, lelkem ruhája,

mint aki égő spirituszt

rántott véletlenül magára,

s most téphetlek, mint a bolondok

szaggatják testükről a rongyot,

téphetlek már s téplek hiába,

mert nyilva mind meztelenebbre,

lelkem már maga viszi egyre

mélyebbre amit nem kivánt, –

bontja-rontja a bonthatatlant,

oltja-veri az olthatatlant,

de őrült keze csupa láng.

[Mint a tolvaj, ki halkan s biztosan…]

Mint a tolvaj, ki halkan s biztosan

jár a sötétben,

ugy jön egy árnyék, ugy jön értem,

oly nesztelen s oly biztosan,

a zsákmányért, – óh, a sötétben,

itt is megtalál, jött már sokszor értem,

rongycipőben, puhán és biztosan,

mint aki tudja utját a sötétben,

s jön most is, észrevétlen

emelve tőrét, sújtva biztosan,

mint gyakorlott orgyilkos, észrevétlen

támadva, hátulról, sötétben,

hogy mind elszedje, ami szépet éltem,

akartam és gondoltam, eljön értem

s kifoszt mindennap s mindig biztosan

hozzámtalál a legnagyobb sötétben

s leüt, leszúr, de nem öl meg egészen,

hogy dolgozzam tovább s ő biztosan

leshesse uj zsákmányát, észrevétlen

kövesse utamat s eljöjjön értem,

mint most, – mert most is itt van, biztosan,

mindig a hátam mögött, itt van, érzem,

köröttem, bennem, mindig ébren

s mindennel összefolyva s észrevétlen,

mint láthatatlan árnyék a sötétben.

És ha szerettem, hát szerettem

És ha szerettem, hát szerettem,

senkinek semmi köze hozzá.

Aki most lelkem bontja szét,

ha anyám is, oly durva és vak,

mint egy pribék.

Semmi közötök soha hozzá.

Szerettem, ő is szeretett,

és hogy tudhatná a világ,

hogy két ember, két menekült,

egymással mit s miért csinált?

Szerettem, s minden, ami rossz volt,

a ti piszkotok.

Minden hazugság timiattatok volt,

miértünk csak ami miénk,

a szemérmes titok.

Ha bűn volt, kettőnk bűne, – én

igy is szeretem

s az én dolgom, mért szeretem.

Bűnöm a bűne és nekem

szép, mert enyém:

titok volt eddig, de ha kell,

hordozza ugy szerelmemet,

mint glóriát,

mely elválasztja tőletek

a szenteket.

Most már igazán egyedűl

Most már igazán egyedűl.

Téptem húsomat fogvacogva,

vágyakat irtva és tagadva

menekültem a sivatagba,

vezeklő tűzbe, lelki fagyba,

de lelkem a sok elhagyott, a

sok szép szörny ott is riogatta

s nem voltam ott sem egyedűl.

S akkor se voltam egyedűl,

mikor elsorvadtam, kihültem:

a világot már nem kerültem,

csak csavarogtam és figyeltem,

mint utazó, ki idegenben,

bár nem ért az uccai nyelven,

nézelődik s elkülönülten

sincs a dolgok közt egyedűl.

De most már, most már egyedűl.

Mikor embertelen közönyben

békét nem lelve, visszaszöktem

a bűnbe, melyet már megöltem:

minden piszokban megfürödtem,

tüzet ittam, dacba dühödten

testemet már moslékba löktem,

de jaj, hiába könyörögtem

s most duskálva minden gyönyörben,

mindig másban és egyre többen,

nyúlhatok, mindig reszketőbben,

vigaszért, – el se fut előlem:

nincs örömöm semmi örömben,

mert az isten elszállt belőlem

s vagyok végtelen börtönömben,

mint egy halott, oly egyedűl.

Varázslat

Tegnap az enyém volt, puha

álomfürdő az ajaka,

kivül már megbomolt a rend,

aztán éreztem, odabent

hogy nyitotta meg kapuit

egyre sóvárabb csókokig

s hogy folytak körül eleven

belső selymei melegen

s hogy várt, akármit, hogy zihált,

istent, akihez lelke szállt,

halált, megváltást, valamit,

s megnőve, mint a testen át

harang ha zúgna döngve száz,

hogy vezette az éjsötét

gyönyörnek roppant ütemét

egész az olvadó agyig

minden szivdobbanás.

Tegnap az enyém volt. Szivacs

telik meg ugy, ahogy az agy

itta a vért és a bolond

idegek, izmok s mind a csont,

amig mint földalatti ár

remegve és túlfojtva már

fölszakadtak és ömleni

kezdtek misztikus sebei.

Óh elvérzés, édes varázs,

halál! S óh, rossz feltámadás!

Élni megint? Sirtam, amint

lazultak forró kapcsaink:

fülemen és szememen át

visszatárt lassan a világ

s ahogy idő s tér fölmerült,

ahogy a rend és öntudat

jött mind közelebb, ugy került

ő egyre távolabb.

Igy volt tegnap. Ma már megint

egyre gondolnak ajkaink,

messziről érzem közelét,

véremben hordom gyönyörét,

a percet, melyben megszakad

s egyetlen álló pillanat

lesz a jövő, – hogy várom én,

hogy melegedjek melegén,

hogy várom azt a holnapot,

mikor mindent megállitok

és mint varázsló, számüzök

minden mást ég és föld között

s tán kitalálok valamit,

hogy ne csak, ne csak egy kicsit,

de ne érezhessek soha

semmi mást, – ne az ostoba

életet, uj kezdést, időt,

csak őt, csak őt, csak őt!

[Az ajkad is, s a melled, s lefelé…]

Az ajkad is, s a melled, s lefelé,

mindenfelé, a többi, – ajkad is,

már ajkad is álom, sir és halál,

vagy majdnem az, hiszen mindenfelé

kapu vagy, mindenféle altató

halál kapuja, melyen lefelé

megyek, befelé, hova? Süllyedek

jó szédülésbe, zuhanok, hova?

Zuhanok, ki az életből, a nap

kinjaiból, már ajkadnál, a pénz

rabságából, már ajkadnál is, és

aztán még gyorsabban, mindenfelé,

a feledésbe, mely csókjaimat

visszacsókolja rám, – a feledés

te vagy, te csókolsz vissza, te ölelsz

már ajkaidnál s aztán mindenütt:

te viszel a semmibe, lefelé

zuhanva s ugy ölelve, mintha száz

végtagod volna, – pillanatra még

fölrémlik, hogy bolondság az egész,

bolond szamárság! Aztán már csak azt

akarom, ami vagy, az ajkadat

s a melledet s a többit, végtelen

magamra boritani, agyamat

elfödni vélük, a halál sötét

barlangjaiban, semmiben, olyan

bolondul, hogy lefelé, befelé

zuhanva már ne tudjam, mily bolond

vagyok! milyen szörnyű bolond vagyok!

Isten, kit nem hiszek, vezess

Isten, kit nem hiszek, vezess,

fogd a kezem,

mint én vezettem messziről

a kedvesem.

Oly nagy vagy, hogy lenned se kell,

hinni se kell:

hozzád engem a tisztaság

vágya visz el.

Látom, az együgyűnek is

sok sikerül

mit én csak néha érek el

s véletlenűl.

Tanits meg békét kötni, és

hogy nem szabad

örülni, ha bántok vele

egy másikat.

Sokszor elbuktam már s a bűn

csak zaklatott

s biztatott a rossz hite, hogy

gyönge vagyok.

Kényelmes volt a bűn, pedig

nem oly nehéz

a rossznak ellenállni, mint

a büntetés

amilyen örök szenvedés.

Mi volt, ne bánd,

s őrizz meg gonosz vágyaimtól

egy gyönge lányt.

Őrizz meg engem is magamtól,

fogd a kezem,

ahogy én őrzöm messziről

a kedvesem.

Lemondás

Lemondás, szép angyal, komoly,

jőjj, utolsó szerelmem, nézz szemembe,

jőjj valaki helyett, s legyen mosoly

szemedben, hogy őt lássam ujra benne;

légy, mint az élet, égi lány,

légy szép és forró, bölcs és meztelen,

angyal-szerelmem, légy te ezután

a valóságot folytató jelen.

Ugy jöttél mint a kényszer ezelőtt,

félelmes, fekete,

s hóhér parancs, ki némán üti le

az ellenszegülőt,

s jöttél, magányos vezeklés, aki

sajnál talán, mikor legázol,

de csak oly zord vigaszt tud nyujtani,

mint az elitéltnek a prédikátor,

s voltál büntetés, láttam kebledet,

Vas Szüz, megnyiltál egyszer már előttem

és hét tőr csókolt át érc-börtönödben,

valahányszor egyet dobbant szived.

Sötét voltál, vigasztalan, komor,

mint az utolsó, dermesztő ima:

Lemondás, szép angyal, komoly,

tudnál, ahogy ő, ugy szeretni ma?

Lemondás, ne légy most parancs nekem,

s akit utamra kisérőül adsz,

ne legyen gőg és ne legyen

belül-öldöklő, némaajku dac,

oldozd le rólam lassan azt a vértet,

mellyel a kétségbeesés

övezett körül, ahogy parakérget

izzad a fa, ha szivenütik, és

lelkem testét és holtfáradt

életemet, mely tétován

próbál most szállást kérni nálad,

nyugtasd el őt egy nyoszolyán,

egy nyoszolyán, hol takarója

a béke és párnája tisztaság

s álmát a jóság égi csöndje óvja

és ébredése földöntuli vágy.

Lemondás, szép angyal, komoly,

jőjj hozzám, ahogy én viszem,

roskadozva viszem feléd

életemet és kedvesem

elvesztett életét.

Lemondás, minden arcod oly

hazug volt eddig s borzalom,

hogy irtóztam tőled, de egy mosoly

feltünt már egyszer, régen, ajkadon,

az önkéntes bucsu, mit igy szeretnék

megőrizni magamnak most tebenned,

az ő mosolya s benne minden emlék,

minden emléknek kellene ma lenned:

angyal-szerelmem, légy te ezután

a valóságot folytató jelen

és hogy megtarts tisztának, égi lány,

te légy helyette forró, meztelen:

támadjon fel tebenned ő,

légy karja, öle, keze, ajka,

a legédesebb szerető,

s légy a halál jóize rajta,

testtelen vágy, mely több a testnél,

üdvözitő emlékezés,

amit a jóság csókja éltet

s megtart frissnek a szenvedés:

a fájdalomból, szüz Lemondás

szüless meg, angyal, boldog veszteség,

s a te szerelmed őrizze tovább

tiltott szerelmünk minden gyönyörét.

Jövel, Szentlélek, érezd, hogy szeretlek,

Lemondás, szép angyal, komoly,

nyomoruságom megtisztul tebenned

s kötelesség lesz, munka és mosoly;

téged szeretlek most helyette, és ő

a te csókodban egy marad velem,

– hajolj hozzám, halálból visszanéző

szüz Lemondás, mennyei szerelem!

Megváltás

A világ végén van valahol egy vén banya, fekete, cigány;

egy éve röpülök s nem jutok tul a céltalan éjszakán.

Csak a hangját hallom, ahogy rikolt, és hallgat a föld, az ég;

két éve röpülök s nem fogyott köröttem a feketeség.

Csak a Hang felel: Ne keress, fiam, én az éjszaka őre vagyok,

hét évre guzsbakötöttem a fényt s leszurtam a napot.

A világ végén van valahol egy vén banya, fekete, cigány;

már harmadik éve keresem és nem mulik éjszakám.

Hol vagy, boszorkány? – És a Hang százfelől felesel.

Jaj, jaj, hosszu a negyedik év és a nap mégse kel.

Kergetem a hangot sirva és csak hallgat a föld, az ég;

ha pihenni földre szállanék, megölne az ötödik év.

Huzd be, öreg, az éjszakát s tereld ki már a napot!

Csak a Hang felel: Meghalsz, fiam, s halálod én vagyok!

A világ végén gonosz varázs őrzi az éjszakát;

jajgatva szállnak a lankadó szárnyak a semmin át.

Fényt! Fényt! Elég volt már a sötét! Hozz reggelt, adj világot!

Szoknyám rongyai örökre eltakarták már a világot!

Hat év csak a fekete fenyegetést foghatta el belőled,

de hajnal lesz a hetedik, és meglátlak és megöllek!

[„Mit mondanál – szóltam magamhoz –…]

„Mit mondanál – szóltam magamhoz –

mit mondanál, boldogtalan,

ha jönne Ő s azt mondaná,

hogy minden épp forditva van:

hogy amit róla tanitottál,

hittél s akartál, tévedés,

s Ő, kit annyiszor vágyva hivtál,

most ime jön, mert kedvel, és

legbuzgóbb papjának, neked,

ez éjen megmutatkozik,

hogy ezután akarata

szerint végezd parancsait,

különben ép ugy vétkezel,

mint eddig, oltárainál:

ha Ő maga jelenne meg

s ezt mondaná, – mit mondanál?”

– Azt mondanám, hogy ő az ördög

és imádkoznék ellene;

azt mondanám, hogy hazudik,

s tünjék el gonosz szelleme.

„De ha látnád, hogy mégis: ő az,

kit kerestél, az Igazi?”

– Azt hinném, hogy próbára tesz.

Nem hagylak! mondanám neki.

„S ha látnád, hogy nem próba ez már,

s tévelygés voltál, bün s hiba,

s szavaiban feltündökölne

ellenfeleid igaza?”

– Nem igaz! mondanám. Igazság

nincs, s ha van, bennem több lakik:

az igazság kétes kisértő,

törvény s valóság csak a hit!

„S ha meggyőzne, hogy ő a törvény?”

– Akkor is birkóznék vele;

én jobban tudom, mondanám,

hogy milyen isten kell ide.

Ugy kellesz ide, mondanám,

ahogy megfaragott kezem;

az ideál nem ideál,

ha nem olyan, mint képzelem.

Ha valóság vagy: általam

lettél még tökéletesebb,

s ezt védem most, ha nem hagyom,

hogy meghamisitsd lényeged.

Ha meg lidérc: akkor agyam

szülötte vagy csak, birtokom;

rabszolga, menj! ábránd, ne lázadj!

eszme vagy, s én a hatalom!

„És ha mindez semmit sem érne

s Ő, az Igazság, csendesen

csak mosolyogna s mosolya

átsütne minden vérteden,

s végül, kétségbeesve, látnád,

hogy nincs ellene cáfolat?”

– Megölném Őt, s ha nem lehetne,

akkor megölném magamat.

[Érdemes lesz? érdemes volt?…]

Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.

Hol van erő és szerencse?

Mi taszit ki? Ki vezet be?

Tőle, hozzá, benne, érte,

nála, néki, mégse, mért ne,

ide, onnan, ott is, itt se,

majd ha, már most, ugy is, igy se,

mindig, egyszer, érthetetlen,

jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,

néha mégis, soha többé,

véle, oda, mindörökké:

mennyi megnyilt s elveszett ut,

mennyi csapda, mennyi zegzug,

halni lassan, bukni gyorsan,

bent, a szivben, kint, a sorsban,

s igy hinni, hogy, győztes-vesztes,

eljutunk az egyeneshez:

érdemes volt? érdemes lesz?

[Csillagoknak micsoda zokogását…]

Csillagoknak micsoda zokogását

nem birja takarni a Sors,

mily forradalmát az anyagnak,

kinok mily földöntuli nászát

gyengül leplezni ereje,

hogy most a szén,

tüz, viz, vas, oxigén

s a többi sok

titok,

ami vagyok,

idegeimben parttalan zokog?

Mert ha nem magamért, kiért sirok?

Mért hajszol ezer üres pillanat

nem emberi

fájdalmat hanggal festeni

a szálló idő élő szövetén?

Ha nem magamért, miért sirok én?

Kiért?

Ami baj engem ért,

annyi mindenkit gyötört, aki élt:

mért sirok hát én többet? Mért e vad

zsivajgás, mely széttöri agyamat

s amelytől soha még

nem hallottam a szélcsönd örömét?

Hang, hang, hang! mennyi! mindig! mindenütt!

Hang! Hang! S mit mond? Nem hallom, annyi kin

örül nyelvemnek, zengő idegemnek,

lázadása annyi rab gyötrelemnek,

mely eddig néma volt.

Most mesélik el a pokolt:

életüket szenvedő anyagok

szomja sir, dühe, vágya, minden

kényszere szemeimben,

tüz éhe fára, fáé tüzre, üt,

mar, ront, cibál, liheg, harap

s kiált, kiált

millió fölébredt anyag

jajgatja el álmatlan álmodó

kimerültségét vagy szeretkezése

lucskos, bizarr, sziszegő, robbanó

kéjeit, és e

dadogásában vándor szellemeknek

torkom az éhség, lábam a futás

és testem ráng, ráng: az egeknek,

földnek és csillagoknak

szeretné már visszadobni magát:

vissza! vissza kell adni kinomat

millió, miriád

atomnak, amely rajtam át

próbálja szájba, szóba, hangba lökni

örök robotja néma viharát.

Nem, nem! Nem birom ezt tovább!

Elég volt hangjuk hangja lenni már:

fáj, fáj

a háborgó homály

birhatatlan, csitithatatlan

zugása minden pillanatban,

fáj, fáj,

üvölt bennem a tüz, a tél, a nyár:

magát üvölti, maga fáj,

fojts meg, végső Csönd, némits el, Halál!

Költő

Költőnek lenni, – rá mondják: gazember,

anarchista, mohó és állhatatlan!

Törpe, aki bent lakik a szavakban,

s ha a szó néha megnő, szörnyü tenger,

nagyságába belevész a parányi

nyomorult lélek… a kis gyufaláng

az égő palotában, aki ráng

s tapsol: mit tudtam magamból csinálni!

– Minden perced változás és kisérlet,

s átkod: folyton figyelni szenvedélyed,

mint gépét pilóta, ki égbe leng.

Lehetsz minden, költő, de semmi sem vagy:

a lét mögött sóvárgó képzelet vagy,

mely küzd, s hogy legyen, formákat teremt!

Undor és gyanu

Csalódás és bűn mennyi rombolt,

hogy ifjuságom nem szerezhetett

husztól harmincig egyebet

mint egy irtózó, szörnyü undort!

Örömeim, be szomorú,

hogy testeteket még nem érem el

s megfertőzött kezeivel

máris motozza a gyanú!

Gonosz őreim, mi marad

bús szimatotoktól szabad,

barát, nő, pénz, tett, álom, gondolat?

S ha már védtek, be vak vagyok,

be nyomorult és gyönge, hogy

megfeledkezem néha rólatok!

Kinzókamrában

Minden tudásom büntetés:

ahogy épit és igazit,

maga rakja fel falait

a messziségre éhes ész.

Láttam Nürnbergben a Szüzet

s ma is ölelnek karjai:

bűn fia, vagy épp ő szüli

a bűnt, a lelkiismeret?

Lennék vak inkább! Hit kalandját!

mámort! akármit! – Hol vagyok?

– Börtönöm a bizonytalanság,

melyben kajánúl vigyoroghat

ős kényszerekből rám szabott

szabadsága akaratomnak.

Szép magasság, csillag

„Szárnyad gyönge és szived feledékeny,

megtérsz, vergődsz és lezuhansz,

de már unalmas ez a harc,

pusztulnod kellett volna rég a mélyben.

Miért hivjalak, föl, mikor kivánod

a földet vezekelve is?

Elfogy az ég türelme is,

válassz, végezz, amig melletted állok!”

– „Szép magasság; csillag, ezt te nem érted.

Én a vágy vagyok, tifelétek,

s pokolból jön a legforróbb ima.

Lezuhanok, ha célhoz értem,

s ha messze vagy, hajt lelkem ostora:

megint győzni a messzeségen!”

Automobilversenyen

Az a vonal, óh, hogy repült!

– Én csak kivülről s messzi néztem,

mégis, a táj, amerre néztem

s egész lelkem vele repült,

vele suhant, birkózva, hegynek,

mint aki most csak ezt akarja,

a géppel, mely verni akarta

a többit és röpült a hegynek,

vad start után, vadabb kanyarban,

bugva a délelőtti napban,

föl, hol a Célok intenek.

S egyszerre zavar, a tömeg

szétrebbent és összecsapott:

„Felrobbant, vége, már halott!”

[Belátás? Lehet. De, hiába…]

Belátás? Lehet. De, hiába,

boldogabb ezzel se vagyok,

s vallom, ami megmondatott:

hogy az ész az ördög rimája.

És a lélek is, mint az ész, –

a lélek is rima előttem:

hisz mikor a test már erőtlen

a lélek még mindenre kész.

A lélek rossz útra vezet

s bár az ész fölment, mondja, hogy

nincs törvényszék kívüle semmi,

úgy látszik, egyéb is vagyok:

egy buta, álmodó gyerek,

aki tiszta szeretne lenni.

Baráti inzultus után

Megütöttem. Kár volt? Muszáj volt.

Éveken át

pimaszkodott velem, de most már

valahogy nem bírtam tovább.

Hogy történt, alig vettem észre,

csak odazúgott a kezem

s utána úgy néztem reá, mint

még sohasem:

úgy, ahogy kell, a nyavalyásra,

ki velem is úgy hősködött

(pedig a bátorsága csak a

türelmemen élősködött),

s egyszerre minden rendbejött és

éreztem, hogyan tűnik el

valami hazugság, amelyről

azt hittem, hogy tisztelni kell:

a hazugság, hogy „ő a gyenge”,

az tünt el, az, ami gyerek

és nő és nyomorék előtt már

annyi mindent lenyeletett

mindannyiunkkal… Igen, ebből

gyógyitott ki végre a düh:

ha harc, legyen harc: szomorú, de

igaz a törvény s egyszerű.

És most?… Ő bizonyára őrjöng,

de talán elgondolkozik…

Várom a döntést: egy barátom

meghal vagy ujjászületik.

Két héttel egy telefonbeszélgetés után

Káromkodtam: gazemberek!

Mi van itt a hátam megett?

Ki mondta? ki hazudta? Ki? –

„Nem ismered…” – Mint egy bolond

csaptam le – pfuj! – a telefont:

– Ebbe bele kell dögleni!

Bele kell dögleni, – dühöngtem;

fulánk és méreg lett köröttem,

méreg és mocsok a világ.

Fogam csikorgott… – Belehalni,

– sirtam föl – hisz se visszamarni,

se tűrni nem bírok tovább!

A szeretet dühöngött bennem,

barátságunk, mit ujra kezdtem

nemrég is (mint már annyiszor!),

tizenöt év keserüsége,

megszégyenült, buta hűsége,

mely, ime, újra meglakol.

Elhallgattam s kitörtem ujra:

– Legszörnyübb az, hogy hinni tudtad,

hogy hitted!… – sírtam hangosan. –

Bemocskoltál! Míly gaz lehettem

szeretetemmel a szemedben! –

Szégyeltem miattad magam.

Szégyeltem, hogy hallgatva tűrtél,

tűrted a gyanut… Tán örültél,

tán még örültél is neki!…

Őrült vagy! S őrült én is, állat,

az hát, hogy még ennyire fáj, vagy

fájhatott tőled valami!

Őrűlt!… – S ekkor valami történt,

szivem megértette a törvényt:

csöndes lett, néma és hideg, –

s mint álmát vedli aki ébred,

éreztem, hogy szakad le végleg

életemről az életed.

Éreztem, hogy szakadsz le rólam

s a következő pillanatban

minthogyha már évezredek

takarnának, oly messze voltál:

egy örök törvényt igazoltál,

hogy csak az fáj, aki szeret.

Hülő szívvel néztem utánad…

Az undor?… Elszállt… Az utálat?

az a kin az imént? a düh?…

Már nem értettem… Vállat vontam…

Beledögleni?… Mosolyogtam:

– Hisz az egész oly egyszerü!

Oly egyszerü: igy kellett lenni…

Két hete… S nem fáj ma se semmi…

Két hete már, hogy béke lett…

Két hétig csodálkoztam… S végül

magyarázatul és emlékül

megirtam ezt a versemet.

Találkozás

Nyugodj bele, hogy nem lehet,

aminek vége, vége.

Viharban jártál, – odalett

sok rügy s bimbó reménye.

Fájt, persze, és tán jobban is

mint ami szerelem volt,

fájt, hogy sok minden elveszett

amihez köze sem volt.

A húsztól a harminc felé

ahogy vittek az évek

növő fájdalmad mérlegén

úgy nőtt a veszteséged, –

de most már hagyd, ne mérj, ne várj,

hisz aki gyűlöl, asszony!

Remény? Ha tíz év nem segitett,

egy pillanat mit adjon!

Mit a mult barátság és az ész?

Mit adjon, késve, a bánat?

Eh, káromkodj – – – – – – –

átkot szór úgyis utánad.

Vesszen hát, ami elveszett.

Kár siránkozni érte.

Bírd ki, hogy gyülöl a sirodig,

s bírd ki, hogy vége, vége.

Rossz pillanat

Hang üt át, üvölt, nem a hangom,

halántékomba kés szalad,

vessz, bolond! – de már vissza is ránt

a következő pillanat,

s most, mikor döngve ujraindul,

érzem, hogy szivem eddig állt:

ébredve, mint máskor az álmot,

nézem az elszálló halált.

Vessz, bolond? Ugyan! idegesség!

Kár félni, oly fáradt vagyok,

hogy csak belül mozditanak meg

az ilyen buta rohamok,

s akármilyen rossz, ami most jön,

azt már kibírom, ismerem.

Csak az a perc ne volna többé,

az a vágy, az a félelem!

Pedig ezentul mindig igy lesz.

Aludni kéne most, tudom.

Még firkálok, fejem lecsuklik,

minden érzékem behunyom,

behunyom egész testem: élek,

világban és világtalan.

S a vers? A vers nincs befejezve?

Nekem be van.

[Miután oly sokat gyaláztad…]

Miután oly sokat gyaláztad,

hogy gonosz, irigy, buta, zsarnok,

mit mondanál e bús világnak,

ha hírtelen meg kéne halnod?

– Mit mondanék? Verném a mellem,

hogy tévedtem és hogy hazudtam

s bármibe fogtam, tehetetlen

sirámok szájhőse maradtam.

Bevallanám, hogy szép az élet

s miattam volt rossz, ami rossz volt,

sok vádam a gyengék, szegények

bosszúja, dühös rágalom volt.

Bevallanám, fájtam kegyetlen,

de az se volt valami több és

külömb: magát kínozta bennem

a kielégitetlen önzés.

Az zsörtölt mindig, kritizált,

tologatta másra a szégyent,

hogy hősies öntudatát

mentse az örök vereségben.

[Szerencsétlen, mit tettél? Ki tudott…]

Szerencsétlen, mit tettél? Ki tudott

szeretni úgy, ki tudott úgy szeretni

mint én? Nem fogom sohase feledni,

hogy szerelmed ily csúnyán elbukott.

Mit tettél, édes kislányom, hiszen

ki látta énelőttem, hogy ki vagy?

Értékedet én adtam, nem magad:

az voltál, ami én, s ma semmisem.

Boldogtalan, nem is tudod, mit tettél!

Érték voltál s egyszerre áru lettél,

akit egész lelkemmel túlfizettem.

Tetszik, hogy fájsz még? Jaj, keservesebben

fáj ez a búcsú, mint te gondolod,

de e fájdalom már csak én vagyok.

[Nem szerettelek, megvetettelek…]

Nem szerettelek, megvetettelek,

lélek, szerelem s minden ideál,

hogy most idézlek és mégsem lehet

régi hitemet visszakapni már?

Nem szerettél eléggé? Gyönyörű

tündérhusod hiába volt enyém?

Sok voltál s én nem voltam soha hű,

vagy kevés és én dobtalak el? Én

pazaroltalak, kincs, mit nem becsültem;

vagy magamat csalom s te vagy a hűtlen,

lélek, szerelem s minden ideál?

Varázsló voltam, gazdag, most szegény

és szép rabnőm, lelkem, a szökevény,

nem tér be hozzám vendégnek se már.

[Kivonni a rejtelmes vonzerőt…]

Kivonni a rejtelmes vonzerőt

mely varázsuk volt, husukban a nemrég

s a most között még oly kicsiny különbség

támadt csupán, hogy e gyönyörü nők

ma is azok, s aki nap-nap után

látja őket, sokáig bizonyára

változatlan déli fénynek csodálja

mindazt, ami bennük már esti árny:

Pedig vérűk hűl, minden pillanat

fonnyaszt valamit a bőrük alatt,

szőrük vastagszik, nedveik apadnak:

s az amely valaha úgy fájt, a lemondás,

ijedten vonúl vissza a rajongás

a barátságba és a tiszteletbe.

Ima a Semmihez

Sirni mindig egészen sikerűlt

örülni sohase,

mert mindig maradt bennem valami,

aminek nem volt semmihez köze,

maradt valami végső kis magány,

mely mint homokszem a kagyló husát,

kiirthatatlan, megolvaszthatatlan

magként kinozott és kinozva fájt:

az ős önzés ez, mely életre vágyott

s szétszabdalta az Egyetlen Világot:

a külön élet, a sok kicsi én;

az ördög fájó műve az egyén,

ez nem tud feloldódni, megpihenni,

ez az, aminek kinjából kivágyom, –

óh, fájdalmak és vágyak vége, Semmi,

oldozd fel örök árvaságom!

Zene

Mint megzendűlt táj, röpitett

perc s pillanat a lét fölé,

uj érzékeim nyíltak, nyúltak a

test legmélyebb gyönyörei mögé,

aztán visszafordúltunk és leszálltam

s most az emlék káprázatában

vakon-süketen bámulok

valahova, messzire, vissza, hátra,

husomba, vérembe, a túlvilágba,

mely az előbb

látni s hallani tudta az időt.

Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után

válik egymástól és visszaszövődik

a semmibe.

Előbb másokkal van az ember.

Aztán maga.

Aztán csak a helye.

[A bajnak vagy van gyógyszere…]

A bajnak vagy van gyógyszere,

vagy nincs. Ez egyszerű, ugye?

Ha van, próbálkozz meg vele,

ha nincs, egye meg a fene.

Mindennek, ami rossz, úgye,

vagy van, vagy nincsen gyógyszere.

Ha van, próbálkozz meg vele,

ha nincs, egye meg a fene.

Egy haldokló márkihoz:

Idegen voltál egész életedben

először idegen

aztán ellenség

mert csatáidat vereségeimnek éreztem.

Most betegen fekszem az ágyon

s hallom, te is beteg vagy, idegen.

Ahogy gyógyúltam, úgy romlottál te,

ahogy gyógyultam, úgy nőtt a szánalmam,

s mint fáj hogy haldokolsz

most végre ember, most végre rokon

mit szólnál te, ha én volnék soron?

[A nő, aki nem tudja, hogy szerettem…]

A nő, aki nem tudja, hogy szerettem,

most már ne is tudja meg. Amig itt van,

amig szép, amig el lehetne érni:

a lemondásom méltó a gyönyörhöz,

melyet veszitek. Benne veszitem

a csalódást – én már csalódtam! – a

gőg sebeit – magam ütöttem! – és a

végső tapasztalást, amellyel a

halál alázza meg az életet.

S a nyereségem? Oly szabad vagyok,

mint egy öngyilkos!! Mi fájhat nekem,

ha hozzá mérek mindent?

[A rossz, az változatos! Óh, de…]

A rossz, az változatos! Óh, de

silány az élet, de beteg!

Amit lehet még, már nem izlik,

amit szeretnék, nem lehet.

A rossz, az csak nő! A kevés jó

hogy ritkúl, a boldogtalan!

Éveink ügyetlen kezében

csak ólmosodik az arany!

Kint s bent versenyt folyik a romlás.

S már csak mint emlék érdekel,

hogy fiatalon sose tudtam

megelégedni semmivel,

[Az örök idő erdejében…]

Az örök idő erdejében

aludtam mélyen és soká,

napfény emelt a fellegekbe,

eső mosott a föld alá.

Fákban és füvekben keringtem,

virágba gyúltam hegyükön,

voltam bogár és cinke csőre

s nem tudtam, hogy magam ölöm.

Egyik porcikám volt a tigris,

másik az édes őzike,

így játszott unatkozva bennem

a gépek roppant közönye.

Aludtam és egyszer az erdő

sugott titokban valamit;

aztán fölébresztett. Azóta

a lelkem csak emlékezik.

Mint ember ébredtem, s azóta

agyam hiába keresi,

hogy a titkot emberi szóval

hogy lehetne kimondani.

Mert hallom, amit senki sem hall,

hallom, amit senki se lát:

hogyan ölik elszabadulva

egymást az emberarcu fák.

Ölelve is gyilkot emelnek,

hallgatva is üvöltenek;

mind azt mondják, hogy béke, béke,

mind azt mondják, hogy szeretet.

Ha állnak a bestia erdők,

akkor se mozdulatlanok,

én látom az igazi mozgást

és hallom a gondolatot.

Mindent lát, mindent hall tovább is

bennem a megnémult titok

de a névtelen háborúról

ős nyelven szólni nem tudok,

s feledni se, fülem befogni

szemem becsukni se lehet:

ember vagyok s irtózva nézem

anyámat, a természetet,

a szörnyeteg első gonoszt

akinek nem bün semmisem

akiben ártatlan a tigris

ártatlan, mint a szerelem,

aki csak testét öli-szűli

trágyaevő belein át

és aki engem is teremtett

hogy fájva megvesse magát.

Nehéz napon

Rosszkedvembe vakulva-süketülve

indultam… Zeng a hegy, a nap

ragyog… De folyton elakad,

elakad a szivem s a lábam,

és hallva vig dalotokat

szinte elsírom magamat:

Vagytok még ti is? Megvagytok? – A dal zeng.

– Megvagytok? – kérdem ujra, meg

ujra, mintha a szivemet

biztatnám hinni: – Vagytok ugye? Mégis! –

S elönt, mint jó könny a szemet,

a melegitő szeretet,

hogy maradt még, hogy van még valahol

a harcon kivül, van egyéb is.

Van, van, sugom, (vagy talán gondolom csak),

és mintha túlcsapna szegény

testemen az édes remény,

hogy a jónak sincs soha vége,

a külső öröm már az én

dalomként visszhangzik felém

s elhiteti, hogy odabent nem is

oly nagy a sziv keserüsége.

És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,

hisz ahogy a siró panaszt,

magam teremtem a vigaszt:

azt, hogy észreveszem a szépet,

azt, hogy látom és hallom azt,

hogy még utánzom a tavaszt

s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,

ági-füvi kis hős zenészek!

A másik emberhez

I.

Valaha, mindent komolyan

szívemre véve

s töprengve és aggódva, hogy

talán igaztalan vagyok,

nem mondtam volna sohasem,

mint most olyan egyszerűen:

menj a fenébe.

De egyszerű lettem (sokat

szenvedtem érte)

s aki belém avatkozik,

annak a paraszt szavait

(mert újra fogalmazni únom)

egykedvűen a fülébe súgom:

menj a fenébe.

II.

Mit legyek olyan bonyolult?!

A vita vége

úgyis kész már az elején!

Ismerjük egymást te meg én,

ismer már mindent a szivem,

s ha döntött, végzek röviden:

menj a fenébe.

Ez nem dac, nem kín, nem a düh

egyszerüsége:

én haragudni nem tudok,

de nemsokára meghalok:

nem tékozolhatom magam

s védem, ami még hátra van:

menj a fenébe.

III.

Igy élek, megnyugodva és

mindent megértve,

és tudom, hogy öreg leszek

s akkor majd, mint únt szemetet,

fellapátol haragtalan

a halál és szól: – No, fiam,

menj a fenébe!

(Válasz, 1935. január)

Aki elvesztette a feleségét

A szeptemberi táj, a viz, a domb

s a rajta pöfögő vonat,

mely kerete volt annak, aki már

a végtelen időbe távozott,

előtte áll ma is.

Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még

nem hiszi el, hogy nincs, amit keres,

s a képet, mely végleg darabokra tört,

a mindenség elemeiből igyekszik

eszelős vággyal ujrateremteni.

A vizbe gázol szikrázó verőben,

s a kedves arc elszórt cserepeit

gyüjtögeti a ringó viztükörről.

Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának,

s a parti fák horgonyába fogózva

az emlék tarajos páráiba meríti.

Amit kifog belőlük, csak a hold,

mely most rugaszkodott a dombgerincről el,

s oly másmosolyu, mint a keresett.

Sürüsödik az est. Az osonó

árnyakból lassan összeáll a hiány,

előbbre lép és fojtogatóra válik.

Az álom zsibbadtságát felcseréli

a húsbavágó kiszolgáltatottság,

mely tudja, hogy a kedves annyi már csak,

mint a harmat a déli rét füszálán,

s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható.

Talpa megborzong a hideg kövön.

Belép a házba, hol a szoba

sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb,

ásít felé a bevetetlen ágy.

Sirás nélkül

Elég. Megúntam. Ha elhagytak,

hát elhagytak az angyalok.

Nélkülük se tévedek el már,

nélkülük is megmaradok.

Megmaradok, bennem az isten,

megyek a sejtett cél felé.

Az én hitem is van olyan szent

és tiszta, mint akárkié.

Megmaradok már sirás nélkül,

még ha úgy vagdal is tovább

az élet, ahogy én izenkínt

elfaragok egy ceruzát.

A magam katonája lettem,

vállalom a harcot, ha kell;

fütyülök minden kínra és csak

lelkem nyugalma érdekel:

fütyülök börtönre, golyóra,

s győzni fogok!… S ha veszitek,

úgy ásítok majd a halálra,

ahogy rám a puskacsövek.

(1939)

1941 telére

Adj. Persze. Adj. Kell. Tudod, érzed.

Nagyon kérték! Most rögtön, adj.

Képzeld, hogy az vagy, aki kapja!

Képzeld, hogy a helyén te vagy!

Képzelj el mindent! Nincs? Dehogy nincs!

Négyszemközt súgom: mondj le, tűrj!

Négyszemközt: szégyeld magad. Adj pénzt!

S a sorsnak hálát. És örűlj!

[Várj még, arany nap! Megszelidült a táj…]

Várj még, arany nap! Megszelidült a táj,

ezüst füzekkel fodros a Dunapart,

ez már magyar föld, lent a mélyben

megszaporodtak a búzatáblák.

Egedben szállok, szép, szomorú hazám,

de mintha most is itthoni gondolat

emelne és nem a hideg gép,

érzem a porodat, és nagyon fáj,

egészen máskép fáj a te életed,

a népedé, a kis, nyomorúlt tanyák

világa, mint ahogy odakint fájt

az örök emberi nyomorúság.

Ott vendég voltam, tetszeni kincs s erő

kifogyhatatlan, ünnepe várt,

ami rossz volt, nem tartozott rám

és cselekedni nem állt módomban.

Milyen más vagy te! Ahogy a hús tapad

az élő csonthoz, sorsod a sorsomat

úgy öleli, táplálja… – Óh, van

háboru s ünnep, az is van, itt is,

de más öröm, más háboru az, amely

itthon igazgat tömeget és egyént:

ez kényszer, nem vendégszereplés,

végzet ez, sors, kikerülhetetlen!

Itt kell dolgoznom. Itt vagyok itthon! Ez

a föld, ez a nép és a Ma a hazám,

egy nap tüze alatt sok nép él,

sok a szép és aki csak magának

akar valamit, örülhet, ahogy én

is örülhettem, de milyen üres az

ilyen öröm s mily másképp dobban meg

itthon a sziv, a szivem, mikor

lenézek és egy nyirfaerdőben

látom a nyájat s a kondást

látom a szépet bennük

és a nyomort, mely a szegényt kínozza.

Itt kell dolgozni, itt vagyok itthon, itt

van elsősorban a harcterem:

a többi csak vendégszereplés

csak itt van reményem s jogom cselekedni.

Várj még, arany nap! mindjárt elérjük

Budapestet, már látszik a Jánoshegy,

egy házban ott vannak a gyerekeim,

egy sir ott várja a csontjaimat.

(1942)

Utókor

De rég meghalt, de nagyon! Borzadály

vert át, jég s villám. Évek óta a

nevét se mondtam, és a fekete

utcán egyszerre és köröskörűl

rámnyilt a semmi, és megállitott.

De rég meghalt a nagyúr, de örök

egy perc halál is! Eltünt. Jaj, hova,

hova lett? – És a szeretője? A

titkárkisasszony? Dobbant a szivem:

az, az, a szép lány! Óh, csak pillanat

minden jelen, csak az agyunkban él

tartam és mult és öröklét. Hova

lett a nagyúr? S hova a másik, az,

aki, hat éve, vagy hét, annyiszor

bevitte a névjegyem? Óh, de szép,

de gyönyörű volt, mikor azt a nagy,

zöldpárnás ajtót, a hatalmas ajtót

nyitotta: „Tessék”… Karcsú volt, nemes,

mint egy őzike, s fenséges, akár

egy királynő; mint vasport a delej,

húzta a tekintetet; bűnei

kialudtak a fényében, csak a

szépségét láttuk; térdét, derekát,

keblét és nyakát mint eszeveszett

tűz lobogta körűl a férfi-vágy,

de rögtön hátrált a tiltó szemek

mosolya előtt. Hova lettek? A

felejtés az igazi temető,

és háború van. Hova lettek? A

sarkon nem ül a koldus; a trafik

anyókáját kitették; tegnap egy

bogarat láttam felfordulva a

kapunk előtt, hat lába égnek, úgy

tapostak rá, ma már szemete sincs.

Hova lettek? Szétrobbant a világ

s még mindig röpködnek darabjai,

hegyek, morzsák. Pompa temette a

hatalmas embert, hangya és veréb

a bogarat, senki a nénikét:

egyforma messze került kicsi, nagy,

és a hatalmas glóriát bizony

túlragyogja egy őzike. Hova

lett a nagyúr? Mind aljasok vagyunk:

egy-egy frázist darál még róla a

szemforgató utókor: ő maga

eltünt. Érted ezt? Érted? El, el, el!

Oly nyomtalan, mint… S én is csak azért

siratom, mert… Dehogy siratom, íme

jobban emlékszem a titkárkisasszony

mozgására, mint… Óh, de buta, de

szörnyű leckéket adsz, halál! Hova

futhattak az őzike-lábak?… Élünk,

suttogtam az esti tömegben, és

megint kigyúlt a régi kép, az a

lány az ajtóban… az emlékek is

öldösik egymást… jött és szemei

már nem tiltottak, és karonfogott

s hozzám hajolt. Az ember bűneit

éreztem ajkán: a felhők fölött

mentünk… Mint végső magyarázatot

suttogtam: élünk… A világ fölött

mentünk, háborúk a halottak fölött

az őszi utcán. – Óh, rablók, kutyák!

Boldog voltam és szégyeltem magam.

(Magyarország, 1943 karácsony)

Misztikus párbeszéd

– Ha minden hősnél, vezérnél, királynál

magasabban, a legfőbb csúcson állnál,

valami égi csúcson, istenek

társa, kinek nincs külön ünneped,

mit mondanál ma, kik hozzád esengnek,

mit a szenvedő, szörnyű embereknek?

– Düh s megvetés töltené szívemet,

de azt mondanám: Béke veletek!

– Ha szellem volnál, bölcs, jó, de hitetlen?

– Akkor is, hogy: Hiszek a szeretetben!

– Ha Mindenható, szólnál, hogy: Elég!?

– Csak önkéntes megtérés tetszenék.

– Ha Igazság, nem tipornád el őket?

– Férgek harca s emberé, egy a földnek.

– Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem…

– A világot tükrözöd, gyermekem.

– Túl s innen mind a Szent Nevet kiáltják…

– Tévelygő is keresi jobb hazáját.

– A mérleg inog ide és oda…

– Még a vesztesnek sem lesz igaza.

– A vér mögött bűnt? Látsz célt a tüzön túl?

– Már semmi sem az, mint aminek indult.

– Mit érnek itt a gyöngék szavai?

– Nézz szivedbe és próbálj menteni.

– Már-már azt hiszem, én vagyok hitetlen…

– Tarts ki, mint én, így is a szeretetben.

– Ha nem segít, minek a szeretet?

– Segít, hogy kétségbe ne essetek!

– Ha tehát minden hősnél és királynál

magasabban, egy legfőbb csúcson állnál,

valami égi csúcson, istenek

társa, kinek nincs külön ünneped,

ezt mondanád a fájó gyűlöletnek?

– Ezt a jóakaratú embereknek!

(Új Idők, 1944. január 8.)

Tünődés

Úgy bámullak, úgy nézegetlek,

úgy forgatlak öt perce már

újjaim közt, kis gyufaszál,

mint egy tűzbimbót: gyúlni reszket

a jövőd, s nekem íme fáj

a perc, mellyel megadja rejtett

célját s értelmét életednek

a vele-kezdődő halál.

Titkoknak, vágyaknak, szüzeknek

jelképe: halj meg? ne szüless meg?

Minden tündöklés fekete.

Csak forgatlak, tünődve, némán;

eszembe jut egy remegő lány, –

s nem tudom, meggyujtsalak-e.

(Új Idők, 1944. március 11.)

Kibékülés

Így, kedves, így! Akire könny és

viszontvád nem hatott,

se őrjöngés, se magyarázat,

se néma hónapok,

itt vagyok újra. Összebújunk

s egy hosszú csók alatt,

melyben kín s dac megolvad, ujra

felfedezem, ki vagy.

Te is most látsz meg. Ami történt,

a perc fölperzseli.

Gonosz a lélek! Csak a test

tud megbocsátani.

(Új Idők, 1944. március 18.)

A küszöbön túl

Merre jártam? A küszöböt

hagytam csak el, és rögtön számkivetve

úsztam, súly nélkül, álomként lebegve,

s nem egy perc, hanem tizenöt

évezred roncsai között,

egy Amerikán túli kontinensre

vágyódva, és máris egyforma messze

mindentől, ami ideköt.

Merre jártam? Egy Indiáknál messzebb

óceánon utóléri a lelket

valami s csónakába vesz:

a test nyúl értem, véd, őriz, csitítgat,

az éjszakából most még visszaringat

s reggel az ágyban partra tesz.

(Új Idők, 1944. március 25.)

Öregedés

Minden szólt hozzám, alakított,

lángjelek hangos ostroma

verte érzékeimet: a

halál tréfái, szörnyü titkok,

és én, csupaszok csupasza,

ki a jóra is félve gondol,

páncélt izzadtam ki magamból,

mint a kagyló, mint a csiga.

Csupaszon is páncélosan már

s kíváncsibban sok fiatalnál,

nézek most, vénülő bolond,

arcába a dörgő jeleknek,

s ha valami, hát az ijeszt meg,

hogy ég és föld semmit se mond.

(Esti Magyarország, 1944. február 15. és Új Idők,

1944. április 15.)

Bucsu egy lánytól

Friss husát már eszik a férgek. Óh,

mit ért a szüzisége? lázadó

tiltakozása? Néhány csók, ami

az emlékét bennem melengeti,

néhány őrült csók, amit valahogy

félig ájultan mégis megadott,

s az ámuló szem, amely maga se

tudta, hogy hiv rémült tekintete,

hogy hiv, hogy kiván, s az arc, a kigyult,

s a test, mely, mint másé, éppugy simult,

de háborgott a szégyentől, hogy őt,

im őt se védi teljesen a gőg,

a tisztaságé… És most az a vad,

az a mocskos munka a föld alatt!…

Mit ért vele, hogy annyi éven át

senkire se pazarolta magát?

Pazarolta –?! Igy pazarolta el

mindenét az a kar, a büszke mell,

két öröklét közt az az isteni

perc, mely csak bün, majd önvád volt neki!

Három hete már… S most a föld alatt,

hol gázok falnak, nyüvek és savak,

tudsz-e sirni legalább? Fordul-e

felénk szemed gyötört tekintete?

S gondolsz-e rám?… Buta kérdés, de, jaj,

a buta sziv most tanulni akar,

fájni akar, szörnyedni, hogy legyen

benne elég éltető félelem.

Friss husát már eszik a férgek – Óh,

én gondolok rád, szüzi lázadó,

s ugy érzem kinzóid, gyönyörü emlék,

mintha máris az én arcomat ennék.

(1943/44?)

Gépek viharában

Azok ott fent most ölni fognak. Az

egész tájat motorok orgona-

zúgása mángorolja. Búvik a

rettegő élet. De nap, gerle, méh,

katica s virág tárgyilagosan

folytatja dolgát, s oly szép, mint ma, még

nem volt ez a nyár. Azok pedig, ott,

bárányfelhők közt, üvegszárnyakon,

meg-megcsillanva, mint megannyi kis

tündéri kék kereszt, gonosz kereszt,

fátyolosan, kisértetiesen

repülnek, dühük magasában (és

ki tudja, máris mily munkák után!)

a Város felé.

Repültem, igen,

sokszor repültem én is azon a

mennyei uton, az elért csodát

látva csak az elért egekben! és

gyermeki hittel várva, hogy az ész

egyszer lent is megszülje a csodát,

robotok végét, a rabszolga gép

áldásait, jólétet, kényelem,

tisztaság és felszabadult idő

uj korszakát… Gépek, ti, nyomorult

szörnyetegek! – Nem, nem, nem, most se ti

vétkeztek ellenünk, s talán nem is

a gyilkos gyilkol…

Óh, dehogynem! Az

acélkorbács lecsapott; böffen és

horkan a környék. Szív s torok szorúl,

és én csak állok a terraszon, és

nézem az égben gyorsan születő

fehér bodrokat. Vad kelepelés

csattan a szomszéd házról. Távoli,

kemény robajok. Az orgonaszót

villámok recsegik át, iszonyú

fütty zuhan alá… Mit akartok itt,

szörnyű madarak? Akármi a vég,

nem ti hozzátok: csak bombáitok

szakadhatnak ránk, s könnyebbé teszik

a gyűlöletet!…

Már szakadnak is:

sustorog a táj, kő s üveg vacog,

és minden oly megfoghatatlan, és

zengő tornyok épülnek-omlanak,

a tetőről leugrik s kicsiket

nyávogva lapúl lábamhoz Cila,

és Erdélyt látom és a Balatont,

egyszerre mindent, semmit, a zavart,

és nem tudom, hol, itt, ott, mindenütt

csak az tombol, a Nem-Tudom-Mi, az

bőg láthatatlan, a rém: valahol

fent rohan a testtelen óriás

s a földön menydörögnek léptei,

nyomában tűz, dél felől fekete

árviz nő, füst, füst, hangokká vakúl

a tündöklő nyár s képzelt iszonyok

némúlnak a fortisszimóba, vér,

vér, blö, blö, blö, dobpergés, táguló

harangként robban az egész világ

és repül, repül…

És egyszerre: csönd.

Szinte ébredek… S méhek és virág,

és semmi baj… Mi volt ez? Valahol

biztosan… Óh!… És káromkodom, és

a kertben hármat rikkant a rigó.

Igen, már ujra fütyül a rigó

..........................................

S hogy mi történt, majd holnap megtudom.

(Magyar Ünnep, 1944)

A börtönből

Te utolsó, ki rajtam segitettél,

hol vagy, Temirkul Umetoli? Hol

járhatsz, kirgiz poéta? Amikor

– úgy hittük – legnagyobb volt a veszély

s köröttünk még a mennydörgő anyag

vívta csatáit, jöttél, idegen

egyenruhában, de nem idegen

szívvel, s először mondtad ki a szót,

a világosság szavát a sötét

bunkerben: költő! Turkesztán fia,

emelted a roskadozó magyart,

két gyermekmód dadogó agy közé

szellemi apák nevét s szivedet

vetted tolmácsnak, megmentetted a

munkahelyemet, a könyvtáramat,

s talán többet is. Hol vagy most? Hazád,

amelyről alig tudtam valamit,

oly közel jött hozzám, mint a saját

szülőföldem: szeretném tudni, hol

játszottál, gyermek? s milyen lehetett

az édesanyád? hogy villant eléd

először a ti nagy Puskinotok?

s hol Byron, Goethe és Victor Hugo?

„Dá, dá, Turkesztán!” ismételted első

kérdésemet, válasznak, s azután:

„Taskent?” – „Taskent!”…És: „Ja kirgiz poet!”

– mutattál magadra. „I ja Lőrinc

Szabó, magyarszki poet!” Óh, be szép

lett az a vad karácsonydélután,

romok és rémek, de könyvek között!

S be szép a többi néhány, amikor

barátaid is jöttek, s verseket

mondtunk, oroszt és magyart, és szemünk,

lelkünk szeme, százféle távcsövet

próbált, keresett, hogy átlásson a

határokon! Szavanok kapitány

és Fjódor Fjódorovics jött veled:

akarom, hogy megtudja nevüket

aki magyar és figyel még reám:

három barát: a ti kedvetekért

vettem elő Puskint és Tyutcsevet

és Lermontovot, népetek szivét

a szivemmel keresve rajtuk át!

De ez már rég volt. Hetek, hónapok

teltek (és én óránkint annyit éltem,

mint sohase negyvenöt év alatt);

s nem is sejtettem, mennyi rémület,

ínség, testi kín, mennyi rágalom

és tévedés szorít majd iszonyú

markába! És most, megtiportan, az

uj tavaszban (a tavaszban, melyet

hat éve már meglátni sincs időm,

oly rettenetes volt az életem!):

most is te jutsz eszembe, te, s ti, Hármak,

három orosz tiszt: titőletek úgy

búcsúzom, tán a halál küszöbén,

mint enyéimtől: ég és föld, ahogy

soha még, reng köröttem…

(1945. április)

Bűn?

Mert te gyűlöltél, gazember vagyok,

mert gonosz vagy, én mi más, mint gonosz,

mert buta vagy, legyek én még butább,

mert düh, legyek én nálad is nagyobb;

mert zsarnok vagy, legyek rá a jogod;

mert jogot veszel, adjam az okát;

mert nem szégyelled, vérezzem tovább,

mert szégyelled, csókoljam ostorod.

Ez az, nyomorult, kell az áldozat,

kell a bűnöm, hogy igazoljalak,

hogy én igazoljam a tévedésed

(vagy a gazságod) – sírok, pusztulok,

de te örökre hordod átkozott

glóriáját szereped szégyenének.

(1945. április 12.)

Keserü órán

Mit mondjak? Azt csak – csendesen,

röviden és egyszerüen –

azt – a legközönségesebb

szavakkal, mint egy képletet

idézve, tapasztalatot,

melyből türelmes századok

kínja szól – azt, hogy – azt tehát,

hogy köpedelem a világ.

Köpedelem. Igen, ez az,

a kifejezés igy igaz,

sőt klasszikus: igy kicsi, nagy,

igy minden, te is benne vagy

s a teljes szótár, mi, ti, ők,

voltak és elkövetkezők,

álmok, hitek, istennyilák:

így: köpedelem a világ.

Zenghet, mint roppant cimbalom,

a dicső ég, vagy Salamon

éneke, könyvtárak esze,

engem be nem csap már sose:

undorít, hogy részed vagyok

s még jobban, hogy, ha meghalok,

beléd fúlok, rothadok át,

te, te, köpedelem világ!

(1945)

Te is?

Brutushoz

Te is? Még te is? Most, hogy úgy

tör a szivemnek annyi kard?!

Tiz év torzúl pokolivá

s a legtisztább baráti arc.

Te is? Ne érvelj. Szónokol

ez a vér a fegyvereden!

Én leteszem a magamét

és eltakarom a fejem.

(1945. július 21.)

Csillagos éj

Szeretnek.

Óh milyen könyü a világ!

A csillagos ég ringat a karjaiban,

lábam alatt szinte muzsikál a föld.

Részeg vagyok?

Köszönöm, barátaim, hogy fölemeltetek, hogy megváltottatok,

köszönöm a szavaitokat,

a hallgatásotokat és nézéseteket,

lelketek vérét,

a legdrágább italt,

a legszükségesebbet,

hiteteket és bizalmatokat,

mely átjárt, mint Lázárt az Úr szava.

Húsz évig virrasztottam e föltámadásért,

húsz éven át nem mertem lehúnyni a szemem,

a barlangban, fogai, mint a kősziklák,

húsz évig az én két karom tartotta a falakat,

hogy össze ne morzsoljon a szörnyü száj.

Egyedűl voltam, elszánt és elkeseredett,

s ma este meghátrált és eltünt a börtönöm,

a félelem és a magány.

Kihez fordúljak a könnyeimmel,

az örömömmel?

Szabad vagyok!

Szeretnek!

Szeretnek az emberek!

Végre meglátták, ki vagyok!

Meg kellett szöknöm,

hogy sirva ne fakadjam előttük,

megszöktem közületek,

mert szégyeltem hálálkodni.

Pedig már gyenge is lehetek.

Az vagyok?

Vagy részeg?

Mindakettő:

mint egy gyerek, indulok a világba,

mint lábbadozó, aki boldog, hogy ujra jár.

Szeretnek, sokan szeretnek.

Óh, milyen könyü a szivem!

milyen nyugodt!

Szédülök, mintha hegytetőn állnék.

Csukd rám pilláidat

csillagos éj!

Ébredés előtt

Minden vereségemmel többet érsz,

minden kérlelés erőd növeli,

máris annyi váltómmal vagy teli,

hogy adósod lehetnék, amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,

és idomitott medve piaci

pípeskedése minden igazi

fájdalmam, hisz neked tetszeni kész.

Igy adom el, így vesztem el magam.

Belül lázongok, irtózatosan,

hogy igy rád szűkűlt az egész világom.

De úgy lázongok, mint álmát aki

rázza már, felül, szemét dörzsöli,

s nagyot nevet egy rémes butaságon.

(Hévíz, 1949. február 21.)

Salamon és Azráel

„Tán épp a romlásodba menekülsz!”

Dselal ed din Rumi

Egy reggel, amikor, ahogy naponta szokta,

Salamon, a Dicső, nagyjai közt fogadta

arany trónján a Föld s a Menny követeit,

akik

hódolni jöttek hozzá, meglepetve

látta, milyen hosszan és zordan néz Abu Bekr-re

(a bölcs vezérre, ki addig nem félt soha)

Azráel, a Halál fekete Angyala.

A hős megborzongott, s alig

maradtak egyedül: – Láttad a szemeit? –

suttogta, – óh, Uram, biztosan ellenem tör!

Rejts el, Egek Fia! Szólj a Szélnek, vegyen föl

s röpitsen titkon a legmesszibb Indiába!

Ugy lett… És másnap a Király, hogy ujra látta

a tisztelgő Halált: – Végzet Angyala, – szólt, –

mért tapadt a szemed tegnap oly fenyegetve

hivemre s barátomra, Abu Bekr-re,

ki eszével seregeket tiport

s mindkettőnknek csupán szolgálatára volt?

– Nagy királyom, – bókolt Azráel, és

előlépett, – az nem fenyegetés

lehetett, amit láttál a szememben,

inkább csodálkozás. Mert mikor tegnap engem

munkámra küldött a Mindenható

Allah, meghagyta, hogy a Földgolyó

körül, mielőtt hazatérek,

estére még okvetlen utba ejtsem

Indiát s vigyem a színe elé vezéred.

Joggal ámultam hát reggel, mikor

itt, a trónod előtt találtam,

s nem ott, ahol

a parancsra gondolva vártam.

Fogadásod előtt már épp szólni akartam

s nagy utam megspórolni, de

eltünt, s bár palotád s országod átkutattam,

nem találtam többé semerre se.

Bosszankodva, hogy ugy kijátszott, s szégyenülten,

mint még soha, – hogy este lett,

uj s nagyobb csoda várt, mert mire átrepültem

a két óceánt, embered

ott volt, ahol az Ur szerint lennie kellett.

Csak tudnám: bármi hős, hogyan jutott oda?

S ha bölcsek bölcse is, honnan kapta a rejtett

tudást, hogy kijelölt sirja épp India?!

Salamon nem felelt; leborult, s koronázott

fejét hamuval szórta be.

Allah és a Korán igazának nem árt, hogy

amit mond, csak mese.

(1949. július 19.–1953. február 23.)

Nyár

Ég.

Méh

Pók

Jó

csak

Kint

Bent

Kert.

Föld.

döng.

ring.

itt.

csönd

Csönd.

Fák.

Gyík

Légy

Nincs

kis

és

meg

Dél.

Szél.

vár.

száll

más,

ház.

fény.

én.

(1954)

A Tücsökzenéből kihagyott versek

Ellenfelek

Mért gyűlöli? Mert ha nincs rá joga,

nincs semmire. Mert könnyelműbb soha

nem volt, mint mikor úgy hitt, oly vakon,

oly végzetesen. Mert az irgalom

őt itélné el. Mert önérzete

az első perc rabja és részege,

a bosszúé. Mert más nyelven beszélt

s máson hallott: s nem tudta! Amiért

oly önző volt (és maradt), hogy neki

minden igazság csak taktikai

mozdulat, helyzet, érdekvédelem.

Mert hídra emeli a félelem.

Mert amit tett, amire esküdött,

annál, érzi, csak az lehetne több,

csak a meglátás rémületesebb,

hogy ártatlan, akit megfeszitett.

Gyűlöli, mert bűne vigasztalan…

S mert, egy kicsit, mégis, – igaza van!

Halott barát

„Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet

rezzentenek az özvegy szavai –

„csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,

mikor majd Lőrincet kell védeni.”

Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az,

ami ugy megcsavarja az igaz

szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,

ha ezer pletyka nyilazta is át,

ő nem hagyott el?! Minden gyász felett

ez kezd ragyogni, ez az üzenet,

s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),

nemességére önvád válaszol,

nemes kételyé s fájó (amilyet

tüzes bélyegzők nem ébresztenek):

„Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen

a halott felé nyujtom a kezem,

s én mondom, én, hogy legyen hitele:

„Van szentség, mit együtt őrzök Vele!”

Átmenet, Miskolc

Gyúlnak, húnynak életem tájai,

géphangot s tücsköt együtt hallani,

mintha folyton indulna, zajlana,

ami csoda vagy vágy volt valaha

előbb elérhetetlen messzeség,

aztán kétségbeejtő veszteség.

Képek, sorra! Látom az Ipolyon

papircsónakom, deszkatutajom.

Tiszapart, komp; Balaton, gőzhajó:

sohse állt meg, ami szép, ami jó!

Mint földreszállt ég, várt az Adria:

kóstoló lett csak percnyi mámora!

Kairó felé, Földközi Tengeren –

s mögötte nyilt volna a végtelen!

Szárnyas motor felhőkön túlemelt; –

de a Csillagot sohsem értem el!

Sóvárgásom előre kirabolt…

Most mégis zeng, ami Nincs, ami Volt.

[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]

Eltüntetek. Én is. Végtelen ég

s gyönyör vett körül. Idő s messzeség

egymásba zuhant s ujra szétcsapott,

anyag és sugár. A gondolatok

s a nemzés kéje – emlékeztem a

Földre – csak az volt, csak az, rokona,

testvére, társa, talán, valahogy,

a boldog fénynek, mely ugy kimosott-

oldott magamból, s mintha tizezer

uj érzékem nyitotta volna fel,

mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy

egy leszek vele, – nem, már egy vagyok,

hisz uj hazám, a mindenség maga,

az is egy költő szerelmes agya…

S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a

lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt

másodperc, s ujra éj lett, és tücsök…

– Mért nem haltam meg a szived fölött?!

[Végre pihenő! Mint cirógató…]

Végre pihenő! Mint cirógató

köpeny borul rám ez a drága, jó

meleg zuhany! És ahogy lefolyik,

szinte a bőröm is velefolyik,

külső bőröm, melyből most kibuvok,

a háromhetes katonamocsok.

Fellélegezve nyujtom két karom

rózsád felé, te, tiszta hatalom,

szolgálatkész, csőlakó, tiszta Viz:

sok hideg szenny és sok idegen iz

pácában főttem! S te most kicserélsz,

száz kezed van s mind egyszerre becéz,

minden porcikám külön csókolod,

szinteszinte a csontomat is átmosod:

benned az eső és benned a nap

s én hunyt szemmel és némán áldalak,

mint az édes záport a keserü

porból kivedlő, tikkadt, nyári fü.

[Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?…]

Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?

Ringyókként rójátok a piacot,

mindenki háza már a tietek,

vad szájakon kopik a nevetek,

nem találtok vissza az ég felé,

mindenkié vagytok és senkié.

Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?

Szerelmetekkel olyan szeretők

dicsekszenek, akiket valaha

nem vonzott semmi szentség mámora,

szeretők, rutak, szennyesek, gazok,

akiktől tegnap még irtóztatok.

Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?

Utcán árulod tündér titkodat?

Olyan kapós lettél egyszerre, hogy

már száz tanyád van, ezer otthonod,

egyszerre százé lehetsz, ezreké?

Mindenkié lettél? Vagy senkié?

[S folytattam… – Lányok, mi van veletek?…]

S folytattam… – Lányok, mi van veletek?

Mi történt velem? Milyen büvölet

játszik itt és hazudik? A mocsok

csak rágalmazza tisztaságotok?

Vagy örülnöm kéne és tévedek,

és angyalok lettek az emberek?

Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,

ember nem volt oly kaján sohasem,

amilyenek ti vagytok s voltatok,

eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –

becsaptok mindenkit az ég alatt,

be igazakat és hamisakat:

nem is léteztek, ködök s fényjelek,

csak szemünk lát az égre titeket,

s mig itt fáj, forr s álmodik a világ,

ti mulattok rajtunk, szép Ideák,

szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,

gaz csillagok, vakság tündérei!

[Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek…]

Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek,

hol van, akinél megpihenhetek?

Azt szeretem, aki engedi, hogy

legyek nyugodtan az, aki vagyok:

hogy legyek költő, magyar és szabad,

kit nem küldenek és nem tiltanak,

költő, aki disz és kincs és haszon,

ahogy kincs a Mátra s a Balaton,

s a hegy aranya, Dunánk halai,

földünk zsirja, fáink gyümölcsei.

Az igazat keresem: azt, aki

nem kényszerit, hogy hazudjam neki.

Mérd meg te is: birod-e türni, hogy

legyek egészen az, aki vagyok.

Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,

igaz vagyok, mindig félelmesebb,

félelmes a fegyverem, emberek:

mindenre elszánt lelkiismeret.

A Huszonhatodik évből kihagyott versek

[Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)…]

Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)

szálaz szét minden sajgó pillanat;

s csak ilyen van. Jajdulok: Hát szabad,

szabad volt ezt…? Mi okod…? A valódi,

a végső már sose fog kitudódni,

agyam mégis csak az után kutat

de bármit tesz, minden titkod marad:

s késő sirni, vergődni, tanakodni!

Igen, ez a legrettenetesebb,

hogy nem lehet, nem lehet, nem lehet,

hogy minden erőm semmit se tehet:

minden dolgunk oly intézetlen áll,

mint kezdetben, mint mindig, mint – – –?

mielőtt elintézte a halál.

[Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül…]

Szavakkal nő a gyász, szavakkal enyhül.

A valóság csak egy darabig az.

Mit a tudat befogad mind igaz,

s szempontja válogatja, hogy mi ferdül,

mi egyenes. De ha érzése lendül,

omlik előtte elv s pokoli dac,

s nevetséges az isteni vigasz:

emeli magát vagy öli veszettűl.

Megfogalmazás, költészet, igazság,

megölnél, ha erőd most megtagadnád:

bűvöld édenné lelkem sivatagját!

Nem tudom, mi volt, hogy volt és miért volt,

de szenvedek… Az örjöngés elég volt:

fogd jó munkára agyamban a tébolyt!

(1951. január 20.)

Meglepetések

I.

Gyanútlan vers október 15.-én

Szájon csókol a pillanat,

másik kést üt a szivedig,

a harmadik halk telehold,

szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,

van lángvető csipkebokor,

van, mely egy elnémúlt világ,

van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,

hallhatatlan, sóvár zene,

van mindenüttjelenvaló,

van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körűl,

az egy katicát tapos el,

van gyermekkorba kérdező,

van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az

ördög felszúr a föld alól,

van atomgáz, bombahalál –

s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szeliden néz, olyan

öklendtetőn és kedvesen,

mint kifliből a svábbogár,

mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt

felnyüzsgött az országnyi Boly:

a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!

Parittya benzint röpitett.

„Hacaca!” – szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős

zászlaidat az ifjuság!

S a sírt, melyből nép lép ki, már

ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.

Lombikban feszűlt a jövőnk.

S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!

Aztán már settengő gyanuk.

Még egy éj. S Budapest köré

vashernyók gyűrűje szorúlt.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és

reggelre ránkvirradt az est.

A Tízezertalpú tiport

s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi

akna jött és ágyúgolyó, –

ágy mellől szekrény s fal kiment!

„Gimbelem”, szólt a rádió.

És Valami tanácskozott

és aztán Ugyanaz, megint,

és züllött, körben, minden a

Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,

már nem tudom, hogy volt s mi lett.

Már nem tudom. De teltek a

napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy

húzták a deportált Dunát

s gyárakban ma is puskatűz

ajánlotta a hacacát…

De csak szájon csókol a perc

s jó remény némítja a jajt:

Nem! Rabok tovább nem leszünk!

És: Isten áldd meg a magyart!