Az utolsó perc a vigasz előtt

Várni, még mindig várni, hosszú út után, szenny után, szégyen után, várni, még mindig várni, hosszú út után, most is, mikor a rohanás már holtra tikkadt bennem, – és még egy negyedóra! – – Messze kihajlok a gyorsvonatból, hogy legalább a szem vigyen közelébb hozzád, legalább szemem csókolja össze messziről is a házat, amelyben tested s lelked vigasza vár reám. Még egy negyedóra. Mennyi megalázás van mögöttem, és még mindig várni! – Messze kihajlok az ablakon: most valami rettenetes karambol is jöhet még, most rohanunk át az élet és a halál hídján, az utolsó percen, – s óh, most hiába nyílnak ki a lélek ujjongó szárnyai, mert a maga-kínzó türelmetlenség vad keze égig halmozza előttük a pillanatok megduzzadt torlaszait. Óh, várni! – Ez az utolsó perc a legfájdalmasabb, az utolsó perc a vigasz előtt, az utolsó perc az öröm előtt, az utolsó perc, amely messziről híd volt s most szakadék; óh, várni, várni, most is! – úgy vágyom már, kedves, annyi út után, szenny után, szégyen után, úgy vágyom már az utolsó perc túlsó partjára, úgy várom már égő homlokomra, kedves, a te távoli, tiszta kezed elérhetetlen vigaszát, mint baráti lelket a megtiport érdem, akinek a büszkeség magányában már hullanak a könnyei, láthatatlan, de dacos torkából még egyre késik feltörni az életmentő zokogás.