Az isten összevissza integet

Szeretlek, s mást is szeretek,
s tudom, hogy nem szabad,
tudom, hogy fáj neked, de mit
tegyek, mikor
nekem elszakadni fáj, – mit
tegyek, hiszen nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, mondd, mit tegyek
mikor nem én rendeltem ezt
az uj keveredést, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, Ő – – mondd, mit tegyek
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért, aki
sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit
bűnnek merje nevezni
a szó, – én szenvedek az ő
akaratáért, aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámithatatlan
józansága merészel
ellene szólni – – mit tegyek én,
mikor az ezernevű
szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek vállaimon s maga
a halhatatlan isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata, mert
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés: irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik néki, aki
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohasem
lázadhat fel ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű,
melynek az ő intése ad
életet, – óh, sohasem
lázadhat fel az élő
anyag tehetetlen
zenekara isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállittatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállittatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtunk, – sohasem
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
párosítja harmóniába
a hangokat, és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohasem
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl, csillagvilágok
határán túl, s Semmiség
páholyaiban testtelen
ül és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]