Ma már megint kedves vagy nékem

Ma már megint kedves vagy nékem, ma már megint emlékeznek ujjaim ruhád olcsó diszeire és tested drágaságaira, – ma már megint testvérem vagy, pedig valamikor nagyon megbántottál, nagyon hamar elárultad, hogy én kevés voltam neked s csak a perc gyöngesége volt az a nagy megadás, amit én szerelemnek hittem, te nagyon hamar meggyűlöltél, ahogy csak a rang és pénz friss éveiben gyűlölheti asszony az elmult bűnök koldus cinkosát, – óh, jól tudom én, hogy csak gyöngeséged volt az enyém, s mikor szégyelni kezdtél, az én büszkeségem százszor keserűbb szégyennek látta azt az órát, amikor először vártam rád s amikor naiv gyerekek, külvárosi kávéház kopott tükre alatt összebujva ettük nyomorult vacsoránkat, – – én a megcsufolt szerelem bosszúvágyó szavaival kértem istent, hogy nyomorultan dobjon elém, amikor már messze fölötted állok, s akartam, hogy megalázva érezd: büszke lehettél volna rám a pénz s a rang friss birtokában is, – óh, jobban gyűlöltelek én, mint te tudsz gyűlölni, hisz nékem a nagyobb szégyen adott erőt, hogy a nevedet se tűrjem meg a számban, én, aki most már megint szeretlek, én, akinek most már igazán kedves vagy, s aki most messziről megüzenem neked s megüzenem magamnak is, aki most már meg merem mondani magamnak is, hogy hazugság volt, amit akartam, és nem gyűlöltelek sohase, mert én csak arra a lányra emlékezem benned, aki enyém volt, arra a lányra, rád, akitől az első tiszta szerelmet kaptam, – óh, most megmondhatom, hogy már nem félek gyűlölettelen nézni gyűlöletedre, ma már ujra megszerettetett az az első óra, s a többi néhány, az a régi lelkesedése fiatal testemnek, az a szent tévedés, amelyre most ugy gondolok, mint ébredésre a meggyötört gyermek, akit lázképek kínkamráiból csöndesen és jóságosan kiszabadit egy álmodott hang.