Örülni kell, akárminek!

Nem gyűlöllek már, koldusok jókedvű butasága, nem gyűlöllek titeket se, dölyfös, gyönyörű villák, kik a nagyváros kőmocsara elől felmenekültök a Gellérthegyre, Rózsadombra, – nem gyűlöllek már benneteket, szép lányok, gazdagok, akiket az öröm rablott virágaiba öltöztet a pénz: nem gyűlölöm én már az ünnepek magaslataira költöző boldogságot, sem a lenti proletár-kacagást, mert én mindent megpróbáltam és örülni nem tudtam soha. Nem gyűlölök én már semmit, hiszen nincs emberiség, csak emberek vannak, s talán nem is hazugságra tanít szomorúságom, amikor e tavaszi éjszaka harsogó mámorában azt súgja, hogy szent az igazság katonája, de szentebb, aki örülni tud és örömet tanít, aki azt mondja, hogy örülni kell mindennek és mindenkinek, ha más nincs, annak, hogy vagyunk, hogy koldusok, de vagyunk, hogy örülni kell, akárminek, a látszatnak, a pillanatnak, örülni kell, hogy vagytok, és örülni kell, hogy valaki mégis örülhet nektek, gyönyörű villák s gyönyörű testek-lelkek, akik megkövesedett nyomorunk elől felmenekültök a Pénz Gellérthegyére – – Óh, már semmit se gyűlölök én és sírva mondom e harsogó éjszakában: örülni kell, örülni, örülni, akárminek, és felejteni, jaj, felejteni, mert szomorú az igazság harca, de az utolsó féregnek is édes az élet!