Tárlat: a sátán műremekei

Boldog, akinek pálinka jut, boldog, kit a Szépség üdvözít, és boldog a szent együgyüség is, amely csak részleteket lát. De ha anya helyett egy isten nyitotta föl szemed, – akkor minden jelenségével leveti előtted pillanat-öltözetét és látod, a mozgó ember hogy hurcolja szét az elégedetlenség vipera- lángjait öt világrész földjén s tengerein, nyomorúlt odúkba s mozdulatlan palotákba, – látod a szegénység kardélrehányt népeit s a pénzes koldusság befelé vérző parazsát, az emésztő bukást mindenkiben, – – óh, ha egy isten nyitotta föl szemedet: a mult s a jövő üveghegyein túl is csak a nyugtalan önzés tűzoszlopait látod, hideg aranyba vagy puskacsövekbe szorítva – – Óh, átkozott vagy, ha látsz, jaj, átkozott vagy, ha egyszer megláthattad, a Sátán mennyi szenny lázából festi be a halál pompázó keretei közé műremekét, az életet, – óh, jaj neked, mert bárhová fordúlsz, előtted áll az idő vándor falain az emberiség kinjának iszonyu tárlata, és számodra nincs már bódulni méreg, aludni bróm, mert ha karót ütsz is boldogtalan szemedbe: világtalan álmaid égboltozatán is az olthatatlan tűzvész rémült freskói lobognak!