Az isten nem tud elaludni

Legjobb aludni, tudom, pedig nekem csak néhány éve, hogy nap-nap után könyörtelenül ujraszületik az élet, – mit akar hát bennem az anyag örök vándora, az élő isten, mit akarhat örök-egy lelke bennem és a többi féregben, évezredek pusztíthatatlan-pusztuló népeiben, akiket csak magával állít szembe, mikor egymást ölik, vagy ölelik? – Óh, aludni! – – Reggel azt súgja nékem a készülő nap, hogy az isten csak szórakozik velünk, nyomorult töredékeivel, s játékos kedve nem is akarja az alakzatok szüntelen keverésében megtalálni a végső kombinációt, – de mikor a fáradt nappal után az éjszaka meghozza a csöndet: a test azt álmodja, hogy az isten is szeretne megpihenni egyszer saját ellentéteinek egyensúlyában s ő maga szenved legjobban, amikor sikertelen próbálkozásait megúnva, a halál gyors kezeivel hasztalan temeti újra, meg újra húsunk sírjába oszthatatlan lelke darabjait, – – azt súgja nékem az éjszaka, hogy szomorúbb már a legszomorúbb embernél is, fáradtabb már az agyonvert kőnél is az erős isten, mert sose tudja lecsukni magában az idő lázas pilláit és millió s millió öngyilkosság után is tovább kell virrasztania halhatatlansága élő kriptájában, az anyagban.