Téged sajnállak, nem az embert

Hozzád csak a kézigránát döreje ér föl, Pénz, ki a bosszú istene vagy s acél- érdekek fellegváraiban, túlnőve az egyének összetört akaratán, ágyúkoronázta sisakban, a gyűlölet páncélöltözetében, fenyegető homlokoddal az istenek közé tolakodva állsz a világ tetői fölött, – óh Pénz, tudom, hogy hozzád csak a kézigránát beszélhet, én mégis beszélek. Nagy árnyak dőltek végig a földön és süt a nap – – Szeliden susog az alkonyi szél, ma is futkosnak a fürge hajók s a vidám vonatok, gyönyörű hőskölteményeket teremt a milliókezű munka, édes idilleket a szív: ma is örül az ember s becsületes munkája után ma is jutna mindenkinek annyi szabadság, hogy érdemesnek lássa életét. És él az ember és hazudik, aki életről beszél. Hazudik, aki vigasztal, s jaj, hazudik a gazdag is, aki szabadnak hiszi-mondja magát: – mindnyájan egymás rabjai vagyunk s kezünkben a véletlen kardjaival vakon küzdünk vak ellenek ellen, a fekete isten árnyékában, amelynek éjszakája ránkzuhant! Ki hozta, ki akarta, ki építette a fekete istent? S ki meri mondani, hogy ember csinálja, főnök, tröszt, király vagy állam, ki hiszi, hogy ember csinálhat ennyi romlást? Hisz romlás az alkonyi szél muzsikája, hazug rontások eszköze a szeretet, hazug rontás a szépség, hazudik minden ideál, mely emberen- kívüli célra csábit, és romlás a munka: mások koncának őrzi meg a test erejét, hogy holnap és holnapután és mindig a másik, a láthatatlan zsarnok, hogy valaki mindig kiszedje belőle a vér aranyát, és sehol sincs senki, aki igazán ura volna a nagy prédának, sehol se látjuk a személytelen rablót, aki céltáblája lehetne átkunk késeinek, a szó kézigránátjainak, sehol se látjuk a mindenütt jelenvaló mindenható erőt, amely mindnyájunkba rejtőzve áll a világ tetői fölött és csak játszik a földdel és meg se látja a dolgozó nyomoruságot és neveti fölkent ügynökeinek gőgjét, hiszen a pénzfejedelmek legbizalmasabb konferenciáin is ő elnököl s láthatatlanúl diktálja akaratát, amely országokat fölperzsel és nyugodtan adja-veszi nemzedékek életét, mint handlé az ócska rongyot! Óh, bosszú szomorú istene, hozzád csak a kézigránát dörrenése ér föl, én mégis beszélek: Pénz, tehozzád beszélek, és ha rám se hallgatsz is, fölkiáltom süket füleidhez –: én téged sajnállak, nem az embert, a nyomorultat, aki valamikor saját képére új istent formálva téged teremtett, téged, akit megőrjített embercsinálta becstelenséged szégyene – –: én tisztelem a bosszút, mely alkotód zsarnoka lett: csak állj ágyúkoronázta aranysisakban, az embergyűlölet gyémántvértezetében, fenyegető homlokoddal az istenek felhői fölé nőve, a világ tetőin és csak nézd, nézd, undorodva, hogy járja iszonyú vezényszavaidra halhatatlan haláltáncát az emberiség!