Térdre az elrabolt élet előtt!

Meghalt a koldus öreg, és előkelő ismerőse, a gőgös pénz, a hírre megismétli, hogy nem tartozott az Igazi Nagyok közé szegény – Nem tartozott, igaz, – – de én azt látom, azokat, akikhez tartozott: nékem az eltiportak halhatatlan kínja fáj benne, mert tudom, fiatal évei hogy fúltak bele a nélkülözés vakondok-tárnáiba, én most is látom, megalázott lelke, mely a gondolat léghajóival istent próbálta elérni, drága lelke mily tehetetlenül vonszolta a mindig-hiányzó pénz halálos súlyait, én láttam, hogy amíg szegény öreg a reménytelenség uccáin, vagy a bosszús irgalom előszobái előtt, sötét folyosókon, végigácsorogta élőhalott napjait és az üzlet már rá se nézett: elegáns autókon tülkölt, repülő vonatokon suhant el, meleg gyermekkacagással, gondtalan szerelemmel, ennivalóval és nyugalommal s a szépség százezer füszerével táncolt el előtte az élet, szegény öreg krajcárleső szemei előtt túlvilági könnyüségben tündököltek a pénz ravasz kis ügynökei, akik szintén nem tartoznak a maguk céhének nemzetközi értékei közé, hiszen sem a Rombolás, sem az Építés nagy tettei nem koronázzák megbecsüléssel homlokukat s csupán az ördög emelte-emeli őket ilyen öregek és fiatalok fölé, a dolgozók, a kicsinyek, a Jelentéktelen Milliók, a silányak halhatatlan kínja fölé, őket, a jelentéktelen piócákat, akik ráfeküdtek az élet ütereire, s akiket telefóndrótokon át is hizlal a pimasz arany, a vak pénz, mely nem üdvözít, de megszabadít a kárhozattól, – óh, csak a sátán emelte ezeket a nyomorultakat a nyomorultak fölé, a szegény halott költő fölé, aki már nem kér koszorút, de szól, nagy, néma, fekete árny: Térdre elrabolt életem előtt, térdre, Többi Silány!