Sebeinket tányérodra rakom

Nézlek, szelíden, szótlanúl, s akarom, hogy félj, ha látsz. Koldus vagyok, de tudom, hogy az Isten gyűlölete markolja meg lassan szivedet, mikor, mint a zene anyagtalan tömegei, gondolatom átnyomúl tested zárt szövetén. Nézlek, gyűlöllek, és követlek, szemedben tűzvész, iszonyodó füleidben félrevert harang: felrobbantom pilláid alatt éjszaka az álmot, undoritó sebeinket tányérodra rakom, ágyékodban sorvasztom el éhhalállal unokáidat és veszettséggel oltom be alvó lelkiismereted vérebeit, hogy – mint téli hegyek utasát a farkasok – életedet belülről fölszaggatva hordják szét a világba jóllakott bendőjük rohanó melegében!