A szép kis borjú a társzekeren

A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt, mikor meglátta, hogy a bádogbélelte társzekér cigarettázó kocsisa mily unottan zötyögteti a leütött kis borjút végig az uccán, a szép kis borjút, aki ép olyan idős, mint az, amelyik csengős mozdulatait valamikor törölhetetlenül belerajzolta a falusi nyaralások emlékébe. – Nagyon szomorú volt szíve a finomlelkű hölgynek: – ő nem hitte, mint a durva kocsis, hogy az egészben nincs semmi rendkívüli, – ő rögtön látta gyermekkora játszótársát, mind, mind, akivel együtt nőtt, falun, óh látta, hogy a többi kedves kis élet, akinek ugrándozása ma is oly édesen rajzolódik ki a régi hancurozások emlékén, a sok aranyos kis pajtás valahol mind eltünt a sanda igavonókban, átalakult a másért, erős kocsisokért dolgozó kényszerben, az eleven halál alacsony söpredékében, pedig a mindennapi eledelt életével fizető robot szomorúságától mily messze volt ugribugri gyerekkorában mindegyik kedves kis testvér, a sok kezdődő élet, melyet valahol kés és tagló nélkül is meg kellett gyilkolnia valakinek, valami lelketlen hatalomnak, amely ha nem érzi bűnnek a kés munkáját, még kevésbé lát rendkívülit ebben a lassú gyilkolásban, – óh, a finom- lelkű hölgy rögtön érezte, hogy valakinek meg kellett ölnie bennük valamit, hiszen csak a kicsontoznivaló koldusság maradt meg az élvemaradtak testében s megnyomorodott lelkük már csak a jelen természetes nyomorát bírja érezni, nem törődve az isteni-édes indulással, amelynek játszópajtás-emléke az ő finom lelkében oly szomorú megvetéssel nézi a bádogbélelte társzekeren elzötyögő kis holttest fölött cigarettázó szívtelen kocsist.