A szép kis borjú a társzekeren

A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt,
mikor meglátta, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa mily
unottan zötyögteti a leütött
kis borjút végig az uccán,
a szép kis borjút, aki ép
olyan idős, mint az, amelyik
csengős mozdulatait valamikor
törölhetetlenül
belerajzolta a falusi
nyaralások emlékébe. – Nagyon
szomorú volt szíve a
finomlelkű hölgynek: – ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkívüli, – ő
rögtön látta gyermekkora
játszótársát, mind, mind, akivel
együtt nőtt, falun, óh látta, hogy
a többi kedves
kis élet, akinek
ugrándozása ma is oly édesen
rajzolódik ki a régi
hancurozások emlékén, a sok
aranyos kis pajtás valahol
mind eltünt a sanda
igavonókban, átalakult
a másért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, az eleven
halál alacsony
söpredékében, pedig a
mindennapi eledelt
életével fizető robot
szomorúságától mily messze volt
ugribugri
gyerekkorában mindegyik
kedves kis testvér, a sok
kezdődő élet, melyet valahol
kés és tagló nélkül is
meg kellett gyilkolnia
valakinek, valami
lelketlen hatalomnak, amely
ha nem érzi bűnnek a kés
munkáját, még kevésbé
lát rendkívülit ebben a
lassú gyilkolásban, – óh, a finom-
lelkű hölgy rögtön érezte, hogy
valakinek meg kellett ölnie
bennük valamit, hiszen
csak a kicsontoznivaló
koldusság
maradt meg az élvemaradtak
testében s megnyomorodott
lelkük már csak a jelen
természetes nyomorát
bírja érezni, nem törődve
az isteni-édes
indulással, amelynek
játszópajtás-emléke az ő
finom lelkében oly szomorú
megvetéssel nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó szívtelen kocsist.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]