Nélkülözések rémuralma

Miénk a napfény, a levegő s mindaz, mit a pénz nem vehet el; miénk a test, mely még friss és erős, s a lélek, mely ép ugy örűl és szenved, mint a többi – – De mit ér ez a test, ha nap-nap után lopja erejét az idegen boldogulás? Mit ér ez a lélek, ha csak hulladék jut néha néki? Mit akar ez a sok nyomorult, aki egymást teszi fölöslegessé, mit akar ez a sok szegény, aki rá sem ér örűlni az isten ingyen-szépségeinek, mert mint gyomra a mindennapi kenyeret, fölemészti őt is a mindennapi kenyér?! – S ha százszor- szent is a bölcs lemondás szomorusága és ha isteni is mindaz, mit a pénz nem zárhatott el előlünk: mit ér a koldusnak az uccasarok tavaszi fénye, mit ér nekünk a perc könnyelmű öröme, mikor csak az öncsalás cifrázza véle nyomorunkat, – mit ér ez a halhatatlan erőlködés, ha sohase tudjuk meg, hol az az isten, aki tehetne valamit, hogy ne legyen hetedizigleni unokánk számára is csak a nélkülözés rémuralma a jövendő!?