Borzadó szánalom könnye

Mint Isten előtt a hitetlen érdek, a beteg előtt térdre borul a hazug szív. „Vérbaj! tüdővész!” – huhog a világ; e két csodaszó egyesíti a szétdúlt parlamenteket és előkorbácsolja a szégyent a rablók kapitányaiból is hogy legalább hazudjanak valami szépet – – De ki látja a Harmadik Járványt, az örök rettenetest, akinek kórháza a város, az egész ország, országok? óh, ki látja a legnagyobb kórt, az emberiség örökölt terheltségét, ki látja közületek, Nagyok, a szegénységet, melynek gyógyíthatatlan betegei vagyunk: roncsoló mérgeit hurcoljuk s leheljük irodában, műhelyben, bérpaloták barlangjaiban, nászéjszakánkon vele oltjuk be a jövendőt s évezredek óta miatta fetrengünk a butaság mocsaraiban – – – Jaj, Hatalom, mikor látod meg a beteget a szegényben? Gazdag, óh, mikor csillan meg pilládon a szegény előtt a borzadó szánalom könnye, az a könny, mely egy-egy idegen betegágynál néha már kicsordult szemedből?