Operába indul az autó

Operába indul az autó, s mintha a puha nagyuri szalón gördülne véle: boldogan élvezi az isteni díva a tél idilljét, a rohanó táj komoly varázsát – – De mit ér nekem hogy esik a hó? Mit az éjszaka költői nyugalma, mikor otthon hideg van és nincs mit enni? Én szivszorongva néztem ki, kisgyerek, az iskola párás üvegén, amikor november megtáncoltatta az első hópelyheket az ablak előtt, nékem a ródlipálya csak állást jelentett: gazdag gyerekekre vigyáztam, hogy a lejtő szédült gyönyörében egy se törje ki a nyakát; s most széntől repedhet a bányák pokoli gyomra, az én gyerekemnek mégis a foga vacog, erdőket hurcolhatnak le a hegyekből roskadt vonatok, nekem még jó, ha egy gyufaszálat juttat az irgalmas uzsora: Hol van hát isten, aki nem áll mellettem, amikor vele pörlekedem? hol akad egy isten is, aki nem sir, mikor én az álomszerü éjszaka tündércsöndjében, az ég s a föld üdvözült áhitatában rá gondolok és nézek a hóban elsuhanó szépség és boldogság után?!