A Sátán Műremekei

1926
(Pandora-kiadás)

 

 

 

 

Mérget! Revolvert!

Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
gégédet, őrült!
– Nézz szét: valaki kilopja
szemedet a homlokod alól,
friss vágyaidat hintója elé
fogja paripának, meleg szivedet
feltalpalja a cipője alá
s terveidből aranypalotát
épít magának, – – óh,
nézd: emberek, százezer, millió
nyomorék röfögők, boldogtalan
férgek, és valaha ők is
hittek, akartak, – – óh,
nézz szét, te szegény,
naiv, tehetetlen
fiatalember, becsületes
testvérem: menj haza, állj
tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra,
– aztán rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán.

 

 

 

Negyedóra isten és a hivatal közt

Áldassál, gyönyörű
reggel, ki meleg
hullámaidat arcomba csapod,
mikor szomorú
kapumon kilépek: óh,
már mögöttem az isten
békéje, mégis
áldassál, gyönyörű
negyedóra, amig
hintázó villamosok
rohannak vélem a Város
felé, gyárakba, megúnt
irodákba, züllött
börtöneibe
a gyáva napnak, és
lelkeken-ablakokon haránt
bezúg a napfény!
 
Most
magamé vagyok: megint
belopom megfiatalodott
szemembe az édes
élet melegét, siető
lányok lábának napsugár-
harisnyáját, csatangoló
vágyait a pénzhezláncolt
nyomornak és megölelem
testvéreimet, kik
velem rohannak most rohanó
villamosokon a pénz
városa felé, átkozott
börtöneibe
az inkvizitor napnak és
végiggondolják mind, ami szép,
és elsiratják, ami öröm,
mert ez az utolsó
búcsu az élettől, ez a perc
hivatal előtt, napos uccán,
ez a perc a miénk, kipihent
érzékek lázadása, szabadság
mindennapos reménye, egyetlen
szent negyedóra isten és
a hivatal közt:
Áldassál, gyönyörű
villamosút, arany
reggel, amiért legalább te
megmaradtál, – és köszöntsd
vissza
vígan a halni indulókat!

 

 

 

Operába indul az autó

Operába indul az autó,
s mintha a puha nagyuri szalón
gördülne véle: boldogan
élvezi az isteni díva a tél
idilljét, a rohanó táj
komoly varázsát – – De mit ér nekem
hogy esik a hó? Mit az éjszaka
költői nyugalma, mikor
otthon hideg van és
nincs mit enni? Én szivszorongva
néztem ki, kisgyerek, az iskola
párás üvegén, amikor november
megtáncoltatta az első
hópelyheket az ablak előtt,
nékem a ródlipálya csak
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam,
hogy a lejtő szédült gyönyörében
egy se törje ki a nyakát; s most
széntől repedhet a bányák
pokoli gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből
roskadt vonatok, nekem
még jó, ha egy gyufaszálat
juttat az irgalmas uzsora:
Hol van hát isten, aki
nem áll mellettem, amikor
vele pörlekedem? hol akad
egy isten is, aki nem sir,
mikor én az
álomszerü éjszaka
tündércsöndjében, az ég s a föld
üdvözült áhitatában
rá gondolok és
nézek a hóban elsuhanó
szépség és boldogság után?!

 

 

 

Üzlet, revolver, csönd

Zajosan dördűl a revolver
s a jólszituált kereskedő
halála szivetekbe veri
a kegyetlen Üzlet
rémületét – – De én
azt mondom: hallgassátok a
zajtalan halált, a Legnagyobb
Üzlet itéleteit,
hallgassátok a Legridegebb
Üzlet vezényszavát, amely
startnál lefogja az indulót:
nézzétek az Élet
húsőrlő tömlöceit, a sok
halálbapréselt akarat
tetszhalott életét, rakétás
felszin alatt a dermedő
kétségbeesést,
az emberirtó
munka fegyenceit, akik a kényszer
fegyvercsövei előtt
moccanni se merve, szótlanúl
menetelnek az elérhetetlen
megváltás felé s nem is
tudják, hogy gyermekeikben
csak nyomoruságuk örök
folytatása következik – – – Zajosan
dördűl az előkelő
öngyilkos fegyvere, nékem
mégis jobban fáj
az a másik, a zajtalan halál,
bennem hideglelős
tüzharang az a néma panasz
s mióta egyszer
meghallottam: minden revolvert
tulbőg füleimben
az a névtelen, reménytelen,
örömfagyasztó, istengyilkoló,
embertemető,
szomoru, szomoru csönd.

 

 

 

Borzadó szánalom könnye

Mint Isten előtt a hitetlen érdek,
a beteg előtt
térdre borul a hazug szív.
„Vérbaj! tüdővész!” – huhog a világ;
e két csodaszó egyesíti
a szétdúlt parlamenteket és
előkorbácsolja a szégyent
a rablók kapitányaiból is
hogy legalább hazudjanak
valami szépet – – De ki látja
a Harmadik Járványt, az örök
rettenetest, akinek
kórháza a város, az egész
ország, országok? óh, ki látja
a legnagyobb kórt, az emberiség
örökölt terheltségét, ki látja
közületek, Nagyok,
a szegénységet,
melynek gyógyíthatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit hurcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban, nászéjszakánkon
vele oltjuk be a jövendőt
s évezredek óta miatta
fetrengünk a butaság
mocsaraiban – – – Jaj, Hatalom,
mikor látod meg a beteget
a szegényben? Gazdag, óh, mikor
csillan meg pilládon a szegény
előtt a borzadó
szánalom könnye, az a könny, mely
egy-egy idegen betegágynál
néha már kicsordult szemedből?

 

 

 

A koldus kezet csókol

A nagyságos asszonynak egy falatért
kezet csókol a koldus, és mégsem ő
az igazi szegény, hanem az,
aki már ember,
az a másik, a parányi
siker megvesztegetett
tanítványa, aki
egy kis független nyugalom
kegyéért meglapul a Nagyok
lábainál, – óh,
az az igazi szegény, aki
nem néz föl, hogy le se kelljen
néznie, az, akinek
lelkiismerete
megelégszik azzal a koldus
tisztulással, mely egy falat
kenyérért kapható – – Milyen
más a Hatalmas
Ember, aki ezer idegen
akarat kezéből
kiveri a pengét, óh, milyen
más az a küzdelem, amely
a veszélyek mágneses
mezői s az ellentétek alá-
aknázott birodalma fölött
vezeti a pénz nagyszerü
hadjáratait s az érdek
halálfejes lobogóját
nyiltan föltűzi a legmagasabb
tornyokra – – Óh, be kicsiny
onnan a koldus, be kicsiny a
nagyságos asszony óvatos
könyörülete, – s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan, fentről, hol az önzés
örök toronyőreivel
hiú harcban
csak a legfájóbb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak.

 

 

 

Nélkülözések rémuralma

Miénk a napfény, a levegő
s mindaz, mit a pénz
nem vehet el; miénk
a test, mely még friss és erős,
s a lélek, mely ép ugy örűl
és szenved, mint a többi – – De
mit ér ez a test,
ha nap-nap után lopja erejét
az idegen boldogulás? Mit ér
ez a lélek, ha csak hulladék
jut néha néki? Mit akar
ez a sok nyomorult, aki egymást
teszi fölöslegessé, mit akar
ez a sok szegény, aki rá sem ér
örűlni az isten
ingyen-szépségeinek, mert
mint gyomra a mindennapi kenyeret,
fölemészti őt is a
mindennapi kenyér?! – S ha százszor-
szent is a bölcs
lemondás szomorusága és
ha isteni is mindaz, mit a pénz
nem zárhatott el előlünk:
mit ér a koldusnak az uccasarok
tavaszi fénye, mit ér
nekünk a perc
könnyelmű öröme, mikor
csak az öncsalás cifrázza véle
nyomorunkat, – mit ér
ez a halhatatlan
erőlködés, ha sohase
tudjuk meg, hol az az isten,
aki tehetne valamit, hogy
ne legyen
hetedizigleni unokánk
számára is csak a nélkülözés
rémuralma a jövendő!?

 

 

 

A szép kis borjú a társzekeren

A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt,
mikor meglátta, hogy a
bádogbélelte társzekér
cigarettázó kocsisa mily
unottan zötyögteti a leütött
kis borjút végig az uccán,
a szép kis borjút, aki ép
olyan idős, mint az, amelyik
csengős mozdulatait valamikor
törölhetetlenül
belerajzolta a falusi
nyaralások emlékébe. – Nagyon
szomorú volt szíve a
finomlelkű hölgynek: – ő
nem hitte, mint a durva kocsis,
hogy az egészben
nincs semmi rendkívüli, – ő
rögtön látta gyermekkora
játszótársát, mind, mind, akivel
együtt nőtt, falun, óh látta, hogy
a többi kedves
kis élet, akinek
ugrándozása ma is oly édesen
rajzolódik ki a régi
hancurozások emlékén, a sok
aranyos kis pajtás valahol
mind eltünt a sanda
igavonókban, átalakult
a másért, erős kocsisokért
dolgozó kényszerben, az eleven
halál alacsony
söpredékében, pedig a
mindennapi eledelt
életével fizető robot
szomorúságától mily messze volt
ugribugri
gyerekkorában mindegyik
kedves kis testvér, a sok
kezdődő élet, melyet valahol
kés és tagló nélkül is
meg kellett gyilkolnia
valakinek, valami
lelketlen hatalomnak, amely
ha nem érzi bűnnek a kés
munkáját, még kevésbé
lát rendkívülit ebben a
lassú gyilkolásban, – óh, a finom-
lelkű hölgy rögtön érezte, hogy
valakinek meg kellett ölnie
bennük valamit, hiszen
csak a kicsontoznivaló
koldusság
maradt meg az élvemaradtak
testében s megnyomorodott
lelkük már csak a jelen
természetes nyomorát
bírja érezni, nem törődve
az isteni-édes
indulással, amelynek
játszópajtás-emléke az ő
finom lelkében oly szomorú
megvetéssel nézi a
bádogbélelte társzekeren
elzötyögő kis holttest fölött
cigarettázó szívtelen kocsist.

 

 

 

Az egyedül-irgalmas halálban

Egy vén potroh három milliárdot
fektet be a szinésznőbe, de
mennyi pénzt
kell még keresni, mennyi pénzt
kell még, s mily nehezen, nekem, hogy
legyen mit enni! – Jaj, még legalább
húsz-harminc évig elélek, és
minden nap enni kell, aludni,
minden nap enni-adni nálam is
szegényebbeknek, még legalább
húsz éven át
minden nap, – – honnan? óh, hol a pénz,
amit nekem is
meg kell hódítanom, hol a pénz
amit eldugott előlem
valaki, eldugott a világ
négy táján, kövek és vasak
alá-mögé, valahová,
szeszélybe, földbe, aranyba, rabló
akaratba, szinésznőbe, ezer
hejehujába, fegyverek és
parancsok megközelíthetetlen
páncéltornyaiba, – óh, hol a pénz,
a nem-levő és sohse-volt
élet nyugalma, most
és mindörökké: hol a végső
menedék, hol az isten
kegyelme, ha nem
az egyedül-irgalmas halálban?

 

 

 

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz
aszfaltozott vadászterületein
keresi az éltető
füvet az emberiség,
a véletlen csordája. De van,
akinek
hús kell s a húsban rejtőző arany:
jönnek a hősök, ujszerű
fegyverek
csattognak zajtalan – – És
a legügyesebb vadölőknek
este a szerelem
ünnepi istállóiban
kétszáz meztelen női comb
hódol és szalutál.

 

 

 

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod, felejtsem el,
nincs pénz, és szép a tavasz, –
nincs pénz, de te sohasem
ölelted nyomorodba az
időtlen embert, te sohasem
láttad meg az egyszerű
példában a kiraboltak örök
törvényét s a gonosztevők
igazolását:
nincs pénz, pedig már csak a meztelen
életről van szó! – Hogy fussak én
könnyü lábbal a holnap
elé, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – óh, hogy nevessek, mikor
nincs pénz
és pénzért mérik az életet, és
nincs pénz
és enni kell és valaki folyton
csak azt suttogja-üvölti
bennem, hogy gyáva hazugság
minden, hazudik
rajtam a ruha, hazudik
a cipő s hazudik a perc, amely
becsábít néha a Hang s a Szín
gyönyörű bűntanyáira, – óh,
hogy törődhessek én
a Szépséggel, a lélek
mennyei kedvesével, mikor
nincs pénz, és otthon emberek
várnak rám, kedvesek és
ártatlanok, s kenyeret
akarnak, – – minek kiabáljam,
hogy a szegénynek is érdemes
élni, mikor
nincs pénz
és enni kell, és bennem is
eltört már minden akaratot
a kenyér átka, – óh, hogy
birjak örülni, mikor
akárhova nézek, csak a Testi
Szükségletet látom a nyomor
fekete köztársasága fölött, és
a Fizikai Lét örök
zsarnokát, a Szövetkezett
Pénzt, aki
talpának testtelen iszonyával
torkunkon áll, de nem tapos el,
mint a láb a férget, és
halhatatlan éjszakánkat
távoli fényjelekkel
csillagozva még elaludni sem
hagyja bennünk
naiv kis cinkosát, a reményt!

 

 

 

Sebeinket tányérodra rakom

Nézlek, szelíden, szótlanúl,
s akarom, hogy félj, ha látsz.
Koldus vagyok, de tudom, hogy az Isten
gyűlölete
markolja meg lassan szivedet,
mikor, mint a zene anyagtalan
tömegei, gondolatom
átnyomúl tested zárt szövetén.
Nézlek, gyűlöllek, és követlek,
szemedben tűzvész, iszonyodó
füleidben félrevert harang:
felrobbantom pilláid alatt
éjszaka az álmot, undoritó
sebeinket tányérodra rakom,
ágyékodban sorvasztom el
éhhalállal unokáidat és
veszettséggel oltom be alvó
lelkiismereted
vérebeit, hogy
– mint téli hegyek utasát
a farkasok – életedet
belülről fölszaggatva hordják
szét a világba jóllakott
bendőjük rohanó melegében!

 

 

 

Rablók kis cinkosa vagy!

Hallgass, tehozzád nincs szavam! Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást s tisztelem az élet
minden vágyát s a dolgos önzés
harcos papjait is, de neked
azt mondom: Hallgass, képmutató!
Hallgass, tehozzád nincs szavam,
mert ugy beszélsz
az igazságról, mint első, naiv
szerelméről a férfi, pedig
belőled sohasem szólott az Ur,
csak a keserű pillanat, és
mióta kikényszeritetted:
kis pénzed védeni a sohsem-ismert
isten ellen
fordulsz a megértő szánakozás
mosolyával s dugott
félelemmel, hiszen te csak
magadért akartad a változást és
most is csak az osztott
konc tulajdonosát
látod magadban – – Én
nem hirdetem a keresztény
lemondást, s tisztelem az erő
vitázó kürtjeit is,
de te hallgass, mert a harminc ezüst
túlcsörgi szavaidat:
lapúlj, nyomorult,
te csak a rablók kis cinkosa vagy!

 

 

 

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt sikok fölött,
a nap s a fürgébb
levegő átszellemült
magaslatán,
a barbár hegytető elegáns
palotájában,
függőleges sinek acél-
törvénye szerint, hintázó emeletek
előtt, suhog a berregő
lift
és benne egyenruhás
hódolat hozza-viszi
a pávás nőket, frakkos urakat,
bonyolítja a szörnyü
palota titokzatos
anyagcseréjét, ragyogó
termek és halk hálószobák
között, fel-alá,
bezárva a berregő
búvárkockába, melynek
üvegén hüvösen átdereng
a fölhasitott emeletek
tengerfenék-ringása, – s a lift
csak hordja a húsokat, különös
virágokat, csak hordja a drága
bőröndöket, frakkos urak
zsebében mágikus
lapjait a pénznek, elfinomult
szükségleteit a testnek és
csak hordja az elfinomult
sok testet, a roppant
üzem táplálékát, – a lift
csak hordja, függőleges
sinek acéltörvénye szerint
suhogva föl-alá,
pompázó terheit, és
utjába csodálatos
törvények parancsa szerint
belehajolnak a tülkölő
országutak, belefutnak a
boldog vonatok, mialatt
észrevétlen dolgoznak a pénz
rejtelmes messziségekig
ereszkedő szivócsövei és
megindulnak a sárbasüllyedt
síkságok, távoli mezők,
vetések, gyártelep, alázatosan
fuldokló vér s a munka, hogy
ezer átlényegülés után
mind fölszivódjanak és
sertéscomb és fiatal
lányhús egyformán jusson a
roppant üzembe és
az önmagába bebörtönözött
liftben az egyenruhás
hódolat tovább
ringhasson a fölhasitott emeletek
között s tovább keringjen a vér
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy
tetején, a fürgébb
levegő s a nap átszellemült
magaslatán, ahol
élő arany sugarakban
ragyog a megvetett s kifosztott
nyomorfekete világroncs
ég s föld között lebegő koronája.

 

 

 

Térdre az elrabolt élet előtt!

Meghalt a koldus öreg, és előkelő
ismerőse, a gőgös
pénz, a hírre megismétli, hogy
nem tartozott az Igazi
Nagyok közé szegény – Nem tartozott,
igaz, – – de én
azt látom, azokat, akikhez
tartozott: nékem az eltiportak
halhatatlan kínja fáj
benne, mert tudom, fiatal
évei hogy fúltak bele a
nélkülözés
vakondok-tárnáiba, én
most is látom, megalázott
lelke, mely a gondolat
léghajóival istent
próbálta elérni, drága lelke
mily tehetetlenül
vonszolta a mindig-hiányzó
pénz halálos súlyait, én
láttam, hogy amíg
szegény öreg a reménytelenség
uccáin, vagy a bosszús irgalom
előszobái előtt, sötét
folyosókon, végigácsorogta
élőhalott napjait és az
üzlet már rá se nézett: elegáns
autókon tülkölt, repülő
vonatokon suhant el, meleg
gyermekkacagással, gondtalan
szerelemmel, ennivalóval és
nyugalommal s a szépség százezer
füszerével táncolt el előtte
az élet, szegény öreg
krajcárleső szemei előtt
túlvilági
könnyüségben tündököltek a pénz
ravasz kis ügynökei, akik
szintén nem tartoznak a maguk
céhének nemzetközi
értékei közé, hiszen
sem a Rombolás,
sem az Építés nagy tettei nem
koronázzák megbecsüléssel
homlokukat s csupán az ördög
emelte-emeli őket
ilyen öregek és fiatalok
fölé, a dolgozók,
a kicsinyek, a Jelentéktelen
Milliók, a silányak
halhatatlan kínja fölé,
őket, a jelentéktelen
piócákat, akik
ráfeküdtek az élet
ütereire, s akiket
telefóndrótokon át is
hizlal a pimasz arany, a
vak pénz, mely nem üdvözít,
de megszabadít a kárhozattól, –
óh, csak a sátán
emelte ezeket a
nyomorultakat a nyomorultak
fölé, a szegény
halott költő fölé, aki
már nem kér koszorút, de szól,
nagy, néma, fekete árny:
Térdre elrabolt életem előtt,
térdre, Többi Silány!

 

 

 

Minden vigalom kétségbeesés

Van más seb is, és néha, igaz,
összeomlik a Torony is,
de a pénz szétloccsant romjait
mágneses kezeivel
rögtön magához rántja a
többi nagy pénz; néha, igaz,
megindúl az arany
népvándorlása, de
ez a vak csere semmit sem ér,
hisz az új gazdák se jobbak
a régieknél: egyik sem akar
változtatni, egyik se nézi meg,
hol az Első
Kút, honnan tör elő legelőször
a jajgató folyam, s megelégszik
az utolsóelőtti állomás
vizsgálásával – – Semmit sem ér
a Toronyomlás vagy a Sikeresebb
Üzlet szeszélye: egyetlen új
intéző sem akarja
meghallani az igazság
szavát, amely örökké hasztalan
kiáltja, hogy
emberek,
nézzétek egymást, nézzétek a
porbahullt századok porbahullt
népeit, nézzétek a jelen
kínjának túltömött
raktárait, az élő
embert, nézzétek és
irtózzatok:
minden vigalom kétségbeesés,
minden szépség szenny és halál,
és minden perc pompás palotája
börtön valahol valakinek,
hiszen az a szépség, az az öröm,
amit a pénz ad a világ
urainak, mind az arany,
mely vándorútját szakadatlan
járja köztetek:
mind-mind porbahullt századok
porbahullt népeiből
szökellt ki, vérző
szökőkút, jaj, belőlünk
ömlik a pénz: a mi sebeinkből
ömlik a forró
forrás, a mi tüdőnk
liheg a kibérelt mozdonyok
kazánjában, a mi ruhánk
szennyéből születik a selyem
s a mi megtagadott
orvosságunkat issza el
pezsgős poharakban és a mi
életünket eszi meg ínyenc
falatokban a pénz, a hűtlen
isten, aki mord
ágyúi mellett szent udvaroncokat
tart magának, csodálatos, örök
gyermekeit a
szónak, hangnak, színnek, hogy az ő
mennyei lelkükön át
trillába-mesébe
halkítva lehessen tudomásul
vennie a szakadatlan szakadó
forrás sötét sikolyait
s az ő szívük muzsikáján
szórakozva felejtse, hogy
minden öröme kétségbeesés,
minden szépsége szenny és halál
s minden percének palotája
börtön valahol
valakinek, nekünk, lesujtott
századok lesujtott népeinek,
akik a jelen
kínjának élő raktárai
vagyunk s tehetetlenül
tűrjük, hogy vak vándorútjain
futkározzon, kacagva és
jajgatva, idegen arannyá
rontott szent erőnk, amely
szakadatlan ömlik
ömlik
csukhatatlan sebeinkből!

 

 

 

Téged sajnállak, nem az embert

Hozzád csak a kézigránát
döreje ér föl, Pénz, ki a
bosszú istene vagy s acél-
érdekek fellegváraiban,
túlnőve az egyének összetört
akaratán, ágyúkoronázta
sisakban, a gyűlölet
páncélöltözetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
közé tolakodva állsz a világ
tetői fölött, – óh
Pénz, tudom, hogy
hozzád csak a kézigránát
beszélhet, én
mégis beszélek.
Nagy árnyak dőltek végig a földön
és süt a nap – – Szeliden
susog az alkonyi szél, ma is
futkosnak a fürge hajók s a vidám
vonatok, gyönyörű
hőskölteményeket teremt
a milliókezű munka, édes
idilleket a szív: ma is
örül az ember s becsületes
munkája után
ma is jutna mindenkinek
annyi szabadság,
hogy érdemesnek lássa életét.
És él az ember és hazudik,
aki életről beszél. Hazudik,
aki vigasztal, s jaj, hazudik
a gazdag is, aki
szabadnak hiszi-mondja magát:
– mindnyájan egymás rabjai vagyunk
s kezünkben a véletlen kardjaival
vakon küzdünk vak ellenek
ellen, a fekete isten
árnyékában, amelynek
éjszakája ránkzuhant!
Ki hozta, ki akarta,
ki építette a fekete
istent? S ki meri
mondani, hogy ember
csinálja, főnök, tröszt, király
vagy állam, ki hiszi, hogy
ember csinálhat ennyi romlást?
Hisz romlás az alkonyi szél
muzsikája, hazug
rontások eszköze a
szeretet, hazug
rontás a szépség, hazudik
minden ideál, mely emberen-
kívüli célra csábit, és
romlás a munka: mások
koncának őrzi meg a test
erejét, hogy holnap és holnapután és
mindig a másik, a láthatatlan
zsarnok, hogy valaki mindig
kiszedje belőle a vér
aranyát, és
sehol sincs senki, aki igazán
ura volna a nagy
prédának, sehol se látjuk
a személytelen rablót, aki
céltáblája lehetne átkunk
késeinek, a szó
kézigránátjainak, sehol se látjuk
a mindenütt jelenvaló
mindenható erőt, amely
mindnyájunkba rejtőzve áll
a világ tetői fölött és
csak játszik a földdel és
meg se látja a dolgozó
nyomoruságot és
neveti fölkent ügynökeinek
gőgjét, hiszen a
pénzfejedelmek legbizalmasabb
konferenciáin is ő
elnököl s láthatatlanúl
diktálja akaratát, amely
országokat fölperzsel és
nyugodtan adja-veszi
nemzedékek életét, mint
handlé az ócska rongyot!
Óh, bosszú szomorú
istene, hozzád
csak a kézigránát dörrenése
ér föl, én
mégis beszélek:
Pénz, tehozzád
beszélek, és ha
rám se hallgatsz is, fölkiáltom
süket füleidhez –: én
téged sajnállak, nem az embert,
a nyomorultat, aki valamikor
saját képére új
istent formálva téged
teremtett, téged, akit
megőrjített embercsinálta
becstelenséged szégyene – –: én
tisztelem a bosszút, mely alkotód
zsarnoka lett: csak állj
ágyúkoronázta aranysisakban,
az embergyűlölet
gyémántvértezetében, fenyegető
homlokoddal az istenek
felhői fölé
nőve, a világ
tetőin és
csak nézd, nézd,
undorodva,
hogy járja iszonyú
vezényszavaidra halhatatlan
haláltáncát az emberiség!

 

 

 

Három pillanat az időben

 

I.

Meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten e szép
világba, ahol
már minden valakié, de az
egyforma meztelenség
ajándékával mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre az élet, amely
zsúfolt érdekek
tülekedésében is
szeretettel fogadja az uj
jövevényt, a semmiből
tények tavaszába ébredő
bimbó kis akaratát, – szeretet
fogadja a gyermeket, az
emberben élő
isten folytatását, szeretet
neveli, és ez az első
szeretet kíséri boldog
emlékével a férfit, akit
rendeltetése lassan
beilleszt a közös
munka szent üzemébe, ez a
szeretet kíséri, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvény hirdeti: meztelen
húsból meztelenűl dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsolja össze a kicsit a
legnagyobbal, szeretet
buzdít a gonosszal
szembeszállni, szeretet
tanít lemondani, szeretet
őrzi a rend
egyensulyát, szeretet
munkálkodik a javító
idő szivében, és a remény
olthatatlan melegével
éltetve az egymás fölé
rétegezett s egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épit a Szeretet.
 

II.

Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy és
semmit sem ér, mert nem kötelez:
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket az isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi: amit
megszerezni az élet
természetes ösztöne hajt,
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerül, rabolni kell, –
rabolni, valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a Különb
Erő diadalmas
kezeivel a
természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensulyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, itt minden anyag
küzd s egyforma joga van
küzdeni, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére: az az
ember az élet
vidám vágya, méltó
helytartója, akit
nem nyom el a zsúfolt érdekek
szomorú tülekedése, hanem
tehetségének isteni
akaratát az idő
legokosabb harceszközeivel
fölfegyverezve betölti
rendeltetését, és ha különb
ereje a
küzdelemben milliókat
pusztít is, joga volt
pusztítani, mert
ő példázza az ős
törvényt, amelynek
cáfolata hasztalan
próbál lenni a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
röpűl ki a Tett!
 

III.

Hazugság trombitája, hamis
törvény a győztes erő
e világban, ahová
meztelen húsból meztelenűl
dobott bennünket a sors:
itt már minden valakié,
itt már az erő is előre
le van foglalva s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz, amely
vasvértezettel
védi örököse életét
s a másikat sorsára bizza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
lehet, hogy a haszontalan
gyomlálja ki kölcsönkért kezeivel
a nemest, és
ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztít-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem a sohse-voltat, eljövendőt,
a századokba bebörtönözött
uj vezért, aki uj szeretet,
az uj vezért, aki uj erő,
az uj vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legcélszerübb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyukkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszállt világos erőt,
amelynek ura
felborítja az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
hazug egyensulyát
s ha fölveszi is teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát, s ha felégeti is
mindazt, ami szépet s jót tiz ezredév
megalkotott: joga van
rombolni, mert
a felszabadított emberért
ő ujrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak úgy lehet, ha Érte küzd
a szolga Tett!

 

 

 

Az Antikrisztus szent aranya

Barátom, ki a halhatatlan
nyomornak megváltást keresel,
nem a halált, – a butaság s a
könnyelmüség
isteneit ünnepeld! Különös
őrangyalok ők, –
még nincs meg az ember, amikor
jön az egyik, a fekete angyal:
könyörögve néz a Tények
arcába, aztán
elfordul, és okos keze
már az anyaméhben igyekszik
becsukni lassan a lélek
élő kapuit. – – S ha nem sikerült
a részvét tette, s a fekete
angyal később is hasztalan
fáradozik, hogy
védencéből kilopja a Látás
boldogtalan erejét,
jön a másik, a pillanatok
tűzszárnyú angyala, aki
kitalálta az Antikrisztus
csodáit és aranyat
csinál a kavicsból, –
áldott ez az angyal is: ő
hozza az elrabolt akaratért
a kárpótlást, felelőtlen
álmodozásra ő tanítja
az ifjút, a szerelem
fürge játékaival vagy a
házasságtörés nehéz
lázával ő hidegíti el
az igazság reménytelen
tetteitől a szenvedélyt:
szent ez az angyal is, mint sötét
testvére, aki mindig igyekszik
bezárni a lélek
élő kapuit, – szent
ez a tűzszárnyú csaló, mert amikor
korcsmát nyit a züllött
kétségbeesésnek
s a szórakozás előkelő
csarnokaiban feledésre
oktatja az önzést s a nyugalom
sokféle varázsitalával
kábítja az önmagába-bújt
megelégedést, – ez az angyal
jól látja az iszonyú
komédiát, jól
tudja, mi volna az ember
az Antikrisztus szent aranya
nélkül – – Óh,
barátom, szent ez a két különös
őrangyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával betakarja
és cukorral csitítgatja
az időnek töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!

 

 

 

Van a pénznek lelke, barátaim!

Van a pénznek lelke! Én
tudom: a hős arany, amely
jobban fűti a józan
testet, mint a bor, ez a
büszke erő belül
fázik s szégyenkezik, hiszen
okos a pénz és tudnia kell,
honnan gyült össze, kinek
és kiknek nyomora árán,
s jól tudja, hogy akárhová
néz, mindenütt csak szemrehányás
fogadja, mindenütt
kikívánkozik a gazdag
zsebéből és
nem kell hozzá panaszos
száj, se tribűn, hogy
féljen vagy legalább
rosszul érezze magát
a szegények közt, – óh, én tudom,
van lelke! s azért menekül
autón, azért rejtőzik el
párnázott-őrzött ajtók mögé,
mert azt hiszi, hogy
lelkiismeretének
füleit betapasztja, szemét
becsukja majd a magány:
van a pénznek lelke, barátaim! én
voltam titkára, tudom, hogy
a pénznek fegyvertársa és
orgyilkosa a
másik pénz, tudom,
mennyire vágyik
a pénz is a jóság egyszerű
örömeire, tudom,
mennyit szenved, amíg
kiirtja magából a szeretetet,
amely mást boldogít s neki
halála volna, – – barátaim,
gondoljatok néha a gazdag
remegő titkaira! szegények,
gondoljatok a pénz kivül-belül
üldözött lelkére és
sajnáljátok szegényt!

 

 

 

Az isten nem tud elaludni

Legjobb aludni, tudom, pedig
nekem csak néhány éve, hogy
nap-nap után könyörtelenül
ujraszületik az élet, –
mit akar hát bennem az anyag
örök vándora, az élő
isten,
mit akarhat örök-egy
lelke bennem és a többi
féregben, évezredek
pusztíthatatlan-pusztuló
népeiben, akiket csak
magával állít szembe, mikor
egymást ölik, vagy ölelik? – Óh,
aludni! – – Reggel
azt súgja nékem a készülő
nap, hogy az isten
csak szórakozik velünk, nyomorult
töredékeivel,
s játékos kedve nem is
akarja az alakzatok szüntelen
keverésében megtalálni
a végső kombinációt, –
de mikor a fáradt
nappal után az éjszaka
meghozza a csöndet: a test azt
álmodja, hogy az
isten is
szeretne megpihenni egyszer
saját ellentéteinek
egyensúlyában s ő maga
szenved legjobban, amikor
sikertelen próbálkozásait
megúnva, a halál
gyors kezeivel hasztalan
temeti újra, meg újra
húsunk sírjába oszthatatlan
lelke darabjait, – – azt
súgja nékem az éjszaka, hogy
szomorúbb már a legszomorúbb
embernél is,
fáradtabb már az agyonvert
kőnél is az erős
isten, mert sose tudja
lecsukni magában az idő
lázas pilláit és millió
s millió öngyilkosság után is
tovább kell virrasztania
halhatatlansága élő
kriptájában, az anyagban.

 

 

 

Tárlat: a sátán műremekei

Boldog, akinek pálinka jut,
boldog, kit a Szépség
üdvözít, és boldog a szent
együgyüség is, amely
csak részleteket lát. De ha anya
helyett egy isten
nyitotta föl szemed, – akkor
minden jelenségével leveti
előtted pillanat-öltözetét
és látod, a mozgó
ember hogy hurcolja szét
az elégedetlenség vipera-
lángjait öt világrész
földjén s tengerein, nyomorúlt
odúkba s mozdulatlan
palotákba, – látod
a szegénység kardélrehányt
népeit s a pénzes
koldusság befelé
vérző parazsát, az emésztő
bukást mindenkiben, – – óh,
ha egy isten nyitotta föl
szemedet: a mult s a jövő
üveghegyein
túl is csak a nyugtalan önzés
tűzoszlopait
látod, hideg aranyba vagy
puskacsövekbe szorítva – – Óh,
átkozott vagy,
ha látsz, jaj, átkozott
vagy, ha egyszer
megláthattad, a Sátán
mennyi szenny
lázából festi be a halál
pompázó keretei közé
műremekét, az életet, – óh,
jaj neked, mert bárhová
fordúlsz, előtted áll az idő
vándor falain az emberiség
kinjának iszonyu tárlata, és
számodra nincs már
bódulni méreg, aludni bróm, mert
ha karót ütsz is boldogtalan
szemedbe: világtalan álmaid
égboltozatán is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!

 

 

 

A Bazilikában zúg a harang

(Sárközi Györgynek, szeretettel)

 
Valaki szól:
A Bazilikában zúg a harang
s az uccán két fiatalember
vitázik a költő
ideális feladatairól – –
De hát az én
húsom, a gyalázatos,
enni akar, s természetellenes
vágyát tapasztalataim
szerint sem a szó, sem a jóakarat
nem elégítette ki sohasem.
Szeretnék közbeszólni, egész
egyszerüen, szeretném
megmondani, hogy
az én gondjaimat mellényzsebéből
kifizethetné akárki nagyúr,
miért vagyok hát az anyagiasság
rút mintaképe, miért
nem tudok én is oly ideálisan
gondolkozni, mint ő, aki
csak az angyalok harca iránt
érdeklődik, holott
én, aki, ugy-e,
hordoztam, tudjuk, a követ, hogy
legyen lakása (ha nem is
fényes, de jobb
az enyémnél) és a ruháját
szőttem, megvarrtam, aki a földet
túrtam, cipőt, kalapot
csináltam néki, stb., és
vezettem a gyorsvonatot, amikor
beteg tüdejével Capriba
utazott, s aki láthatatlanúl
dolgoztam néki ezer
alakban, – – mondom, szeretnék
közbeszólni, hogy én, az önző
materialista, szintén
ember vagyok, noha sokkal
jobb volna, ha buta barommá
degradálna a fiatalúr, – szeretném
megmondani, hogy
az én szemeim is látni akarnak,
isten teremtett engem is,
a szépre, jóra, ideálra
van hajlandóság bennem is,
és az én gyerekem se kutyakölyök,
bár elsősorban enni kér,
s amennyit a boldogok érnek,
annyit az én lelkem is ér, –
miért nem néz hát rám is olyan
érdeklődéssel, mint a levegő
angyalaira, miért nem
beszél helyettem, aki még
bánataimat se tudom
az isten törvényszéke előtt
elmondani tisztességesen, – miért
nem dolgozik, ahogy tud, azon,
hogy valamikor én is örüljek,
hogy ne dolgozzon annyit az anyám,
miért nem biztat, hogy lesz nekem is
ideálom és hazám,
és e hazában valahol
lesz még számomra hely
ahol egy kis nyugalomért
meghalni mégse kell, – –
miért nem mondja, miért nem
érzi ezt az angyali fiatalúr,
aki mennyekben távcsövezi a jó
s rossz angyalok harcát, de nem
látja a legszomorúbb
harcot, s nem látja, hogy én
közönséges állat maradok
az örök szegénységtől, mialatt
a Bazilikában zúg a harang
és ő meg utódai századokon át
vitáznak az isten
ideális feladatairól?

 

 

 

Gyermekek, tiétek a jövő!

Első a gyermek. – Nézd, ez a sok
friss élet, akivel
csak bolondozik az apja, mikor
munkája után hazatér, ez a sok
csöppség, aki gondtalanúl
futkározik uccán, ligetben
és otthon, az asztal alatt, és
nem tudja, hogy
van osztályharc és kongregáció,
ez a sok
kis akarat, amely ma még
csak szerelmes játékszere
a nagyoknak, ez a sok
felelőtlen és komolytalan
szegény vagy úri
kis ember, akit talán
meg se látsz, ha nem a te
asszonyod hozza eléd, ez a sok
gyermek, mire hadakozó fejeden
megjelenik az első
ősz hajszál: ez a sok
gyermek észrevétlenűl
melléd áll s durván vagy szeliden
kiveszi kezeidből
a terv s a tett szerszámait, és
ki tudja, az a kis idegen kölyök,
aki csak ágaskodva tud
cukrot lopni zsebedből,
ki tudja, nem ő
menti-e meg majd életedet
a klinikán, nem ő
építi-e majd palotádat, komoly
cipőidet nem ő
talpalja-e, ki tudja, nem ő
ítél-e halálra a törvény
teljes pompájában, nem ő
gyújtja-e át, kacagó
asszonytest, fáradt emlékeidet,
s ki tudja, nem őrá
próbálsz-e dobni, érdekeidet
tipró népbiztosra, fekete
bombát, nem őt
csodálod-e meg különös
verseiért és nem neki
tapsol-e vén kezed a népszövetség
karzatáról, a zseniális
ifjú vezérnek? – – Óh, örök
hullámverés sohasem-
szűnő kezdete, idők
élő hídja, szent
reményeink kifogyhatatlan
tartaléka, Gyermek, piciny
játékszerünk, folytató
fiatalság, ki a jó vagy a rossz
tetteiben új erőddel
mindig átlépsz szülődön és
akaratunkat a halálon
túl, ismeretlen állomás
felé vezetve, egyszer
mégis csak megteremted az
Új Embert s az igazság
országát –: sírva térdelek
komolytalan játékaitok
elé s a remegő
remény s a boldog félelem
százszor-ezerszer
elmondja bennem, hogy tiétek,
óh, gyermekek, tiétek a jövő!

 

 

 

Talán nem is rossz, ami rossz

Úgy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek;
de nem lehet értelmetlen, ami
megfelel önmagának, és
talán nem is rossz, ami rossz,
s talán az egész
élet
egyszerűbb, mint az érdekelt
néző hiszi: moslékon-hizott
disznóhúsból tündéri lánytest
virúl ki, a liliom
visszahull mocsarába, melyből
vétetett, s a betegség
époly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak az ember pénze csinál,
de a világ anyagában
nem jó a jó, és minden, ami
elkülönült, csak az egyik irányt
futja a százezer-egy
irány útvesztőjében, mert az örök
átváltozások erői
úgy elkeverik részleteiket
az egészben, hogy csak az őrület mer
és csak az érdek akar
emberi törvényt
látni fölöttük, és
csak néha sejti meg az álmodó
lélek, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

 

 

 

Az ucca ezer mozdulata előtt

Mennyi jó és mennyi rossz
történik itt véletlenül,
hány ember tolakodik, hány
akaratból rakódik össze
egy percnyi változás is, és
mennyi erőből a körutak
végső mozdulata! – Ki tud
eligazodni e szövevény
sok apró szálán, mely mint ideg
a testben, úgy fut az ucca
teljességében, hordva saját
parancsát s kínjait? – – Óh,
mind-mind egyedűl fut
és nem törődik senkivel:
óh, nem törődik senkivel
az élet, és véletlenek
vezetik a sikert, véletlenek
hozzák az ítéleteket, s ki tudja,
nem tévedés-e minden?
Mennyit akartam
én is, mennyi jót,
és mennyi rosszat tettem, és
hányszor láttam hitványnak azt,
aki magát époly deréknek
hitte, mint én magamat: jaj,
hány akarat
teremti meg életünk
egy-egy mozdulatát! Én
már nem tudom, milyenek vagyunk,
és nem tudom, milyen vagyok,
és nem tudom: én döntsem el,
ki vagyok és mit érek,
vagy másra bízzam? Óh, nem tudom,
már nem tudom, mi rossz s mi jó,
s szeretnék
úgy ülni a körúti padon,
az ucca ezer mozdulata
előtt, oly vágytalanul,
mint öregúr, aki az idő
túlvilágából szeliden
alámosolyogva nézi,
hogy játszanak előtte a
gyermekek, és aki annak is
örül, hogy e pillanatban
nyár-melegen
motozza arca kiszáradt
bőrét az őszi nap.

 

 

 

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Mint az ember meghal, te is
meghaltál aranybetűs
kis könyv, akinek
mindig tilos
látnod az új januárt, te is
meghaltál, szomorú
kis könyv, pedig
nemrég szárnyas hatalom
sugárzott még belőled a
határokig – Óh, mily
bűvös erő lakott
benned, és
mennyi lélek prózai
nevedben: „Éves
bérletjegy a MÁV
összes vonalaira!” – – Szegény
kis könyv, meghaltál, de én
ma sem tudom
eldobni holttestedet:
itt őrizlek zsebeim
temetőjében és
elnézegetlek néha, mint
tudósok nézik a régi
múmiákat, és soha
nem felejtem, nyomorult
napokon mily bőkezű
vigasz voltál nekem:
te röpítettél drága, vad
gyorsvonatokon,
el a városból, ahol
nem volt s ma sincs hely fejemet
hová lehajtani, – óh,
nem feledem soha, hányszor
segítettél, kicsiny
halottam, elmenekülni
magam elől, hogy céltalan
barangoljak idegen
életek közt, különös
faluk s új városok
vidékein és
felkeressem gyermekkoromat
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli
varázsköpenye
voltál a felnőtt
gyermeknek, mesebeli
óriás-csizma, repülőgép,
mozgás parancsnoka, szabadság
kalandor istene, te kis,
aranybetűs, prózai
bérletjegy, aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
megháljak, gondtalanúl,
s koldusan is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl!
Nem tudom eldobni holttestedet,
kis könyv, s ki tudja, nem
magamat őrzöm-e
benned, hiszen utolsó
utadra belőlem is elkisért
egy év az idő
állomástalan vonatán, és
emléked ma is oly szomorú
nekem, mint tegnap-temetett
kisgyermekek első
éjszakája a föld alatt.

 

 

 

Örülni kell, akárminek!

Nem gyűlöllek már, koldusok
jókedvű butasága, nem
gyűlöllek titeket se, dölyfös,
gyönyörű villák, kik a
nagyváros kőmocsara elől
felmenekültök
a Gellérthegyre, Rózsadombra, –
nem gyűlöllek már benneteket,
szép lányok, gazdagok, akiket
az öröm rablott virágaiba
öltöztet a pénz:
nem gyűlölöm én már az ünnepek
magaslataira költöző
boldogságot, sem a lenti
proletár-kacagást, mert
én mindent megpróbáltam és
örülni nem tudtam soha.
Nem gyűlölök én már
semmit, hiszen nincs emberiség,
csak emberek vannak, s talán
nem is hazugságra tanít
szomorúságom, amikor
e tavaszi éjszaka harsogó
mámorában azt súgja, hogy
szent az igazság katonája, de
szentebb, aki örülni tud
és örömet tanít, aki
azt mondja, hogy örülni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk,
hogy koldusok, de vagyunk,
hogy örülni kell,
akárminek,
a látszatnak, a pillanatnak,
örülni kell, hogy vagytok, és
örülni kell, hogy valaki mégis
örülhet nektek, gyönyörű
villák s gyönyörű
testek-lelkek, akik
megkövesedett nyomorunk elől
felmenekültök a Pénz
Gellérthegyére – – Óh, már
semmit se gyűlölök én és
sírva mondom e harsogó
éjszakában: örülni kell,
örülni, örülni, akárminek, és
felejteni, jaj, felejteni, mert
szomorú az igazság
harca, de az utolsó
féregnek is édes az élet!

 

 

 

A zene kardot ránt

Mikor a zene
az álom hullámjátéka után
elűzi tündér alakzatait
s kardot ránt, és szuronyok
rohama csattog, és mint
részegben az alkohol, kigyúlad
bennem az isten, óh, amikor
megszólal a mesebeli
száztorkú barbár gép-fenevad –:
lázadó hadseregek taposnak
rám, zászlók, bennem is, robbanás
dobálja testemet százezer
rongyban szét a világba, és
lelkem, e parányi ember-akarat,
úgy ég el ezer fájdalom
szeretkezésében, a hangok
szikrázó tusakodásaiban, mint
remegő állat, ki a rágyúlt
erdők lángpalotáiból
nem tud menekülni s iszonyodó
kínok közt is csontjában érzi
a megsemmisülés
kimondhatatlan gyönyörét.

 

 

 

Szépség, egy perc alatt

Mint gyáva csőcselék a robogó
nagyúr után,
úgy néztem én is
utánad, boldogan és
megalázva: csak egy
szempillantásig láttalak
s időm se volt
megérteni ennyi
szépséget, időm se volt
egy csóknyi vággyal
megközelíteni testedet, és
már most se tudom,
milyen voltál, már most se tudom,
hogy fájhatott egyszerre így
kétségbeejtő
szépséged, és
csak nézek elvillant alakod
után, riadtan és
kijózanodva, mint a sebesült,
aki érzi forrón csorduló
vérét, de nem
tudja, hol s honnan érte golyó:
csak egy percig láttalak és
sírnom kellene most,
vezekelve s iszonyodva, mert
egy perc alatt
megtettem minden
becstelenséget kedvedért.

 

 

 

Ma még csak zavaromat tudom elmondani

Nem tudok én okosan
beszélni veled, mert
a szép test nyugtalanít:
nem látlak annak, aki vagy,
nem az vagyok, aki voltam, és
sokszor a szó csak azért
fontos, mert amíg
akadozva másról
beszélsz, én már az eljövendő
csókot látom a szádon.
Mindenkinek érthetetlen
a másik, – én tudom, hogy
csak akkor enyém a gondolatod,
ha te is enyém vagy, – óh, amíg
külön vagyunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetkőzni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
játszva megérti az érthetetlent.
Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.

 

 

 

Lányok a nyár napfürdőjében

Szerelmes nyár! Be szép
a lányok siető
mozgása, könnyü ruhák
lobogása, és
be szép az édes
selyem, amikor
strandon, kirándulók
gyepágyán, vagy az uccák
napfürdőjében édesebb
asszonytesteket ünnepel!
A józan ész intelmeit
könnyen feledi, aki fiatal,
és néha még a szegény is
megfeledkezik leggonoszabb
gondjairól és játszani kezd
a perccel és semmit sem akar
s mindent akar
és lelke úgy fut a tarka
villanások után, mint kis cica fut
a guruló gombolyagért.
Lassan bandukol
a rossz kedv s ellenségesen
néz körül, mint
paradicsommadarak között
a szürke veréb,
de a Győzelem
szárnyas istennője se halad
büszkébben, mint ruháinak
repeső díszében a szép nő:
előtte elszorúl a szív,
mögötte ébred a kaland
s kíséretében a bűnt is
megédesíti a szerelem.
Óh, szent szépség, óh, gondtalan
hancúrozása a nyárnak,
silány örömnek mondhat a bölcs,
és gonosznak az öreg:
a fiatalnak
tetszik a nyár
napfürdőjében a lányok
könnyű mozgása, – – óh, szerelem,
tőled vár vigaszt s örömet
a fiatal, aki csak azt
tudja, hogy
minden szépség kihivás és
élőt csak élő boldogít,
– óh, asszonyok, a fiatal csak azt
érzi, hogy
miattatok és értetek
keserű és édes az élet!

 

 

 

Szeretők teste-lelke

Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Örök munkában él
minden élő s örülni akar;
amíg szabadon
építi magát: érzékeivel
megsejti a sors
legtitkosabb üzeneteit és
bukását is csak az idő
rendelése hozza meg, –
de fiatalon
megromlik, ha nem az ösztönök
parancsait követve működik.
Lapúljon a kéjenc, a beteg
gyönyörök rabja! – Nekünk
szolgánk volt az öröm:
bennünk most született
újjá a világ,
és a halál se lehet
üdvözitőbb
párnája a feledésnek,
mint, kedves, a te
megtiltott tested.
Nem aljas isten
akarta így,
ne sírj, ne csinálj
belőle bűnt,
mert a lélek orvosa a szerelem
és gyógyulás az igaz csók,
szeretők lelke örül
a test örömének!

 

 

 

Ma már megint kedves vagy nékem

Ma már megint
kedves vagy nékem, ma már
megint emlékeznek ujjaim
ruhád olcsó diszeire és
tested drágaságaira, – ma már
megint testvérem vagy, pedig
valamikor nagyon
megbántottál, nagyon hamar
elárultad, hogy én
kevés voltam neked s csak a perc
gyöngesége volt az a nagy
megadás, amit én szerelemnek
hittem, te nagyon hamar
meggyűlöltél, ahogy csak a
rang és pénz friss éveiben
gyűlölheti asszony az elmult
bűnök koldus cinkosát, –
óh, jól tudom én, hogy
csak gyöngeséged volt az enyém,
s mikor szégyelni
kezdtél, az én
büszkeségem százszor keserűbb
szégyennek látta azt az
órát, amikor
először vártam rád s amikor
naiv gyerekek, külvárosi
kávéház kopott tükre alatt
összebujva ettük nyomorult
vacsoránkat, – – én a megcsufolt szerelem
bosszúvágyó szavaival
kértem istent, hogy nyomorultan
dobjon elém, amikor már
messze fölötted
állok, s akartam,
hogy megalázva
érezd: büszke lehettél
volna rám a pénz s a rang
friss birtokában is, – óh,
jobban gyűlöltelek én, mint
te tudsz gyűlölni, hisz
nékem a nagyobb szégyen adott
erőt, hogy a nevedet se
tűrjem meg a számban, én, aki
most már megint
szeretlek, én, akinek
most már igazán
kedves vagy, s aki
most messziről megüzenem
neked s megüzenem
magamnak is, aki most már
meg merem mondani magamnak is,
hogy hazugság volt, amit akartam, és
nem gyűlöltelek sohase, mert
én csak arra a lányra
emlékezem benned, aki
enyém volt, arra a lányra,
rád, akitől
az első tiszta szerelmet
kaptam, – óh, most megmondhatom,
hogy már nem félek gyűlölettelen
nézni gyűlöletedre, ma már
ujra megszerettetett
az az első óra, s a többi
néhány, az a régi
lelkesedése fiatal
testemnek, az a
szent tévedés, amelyre most
ugy gondolok, mint
ébredésre a meggyötört
gyermek, akit
lázképek kínkamráiból
csöndesen és jóságosan
kiszabadit egy álmodott hang.

 

 

 

Az isten összevissza integet

Szeretlek, s mást is szeretek,
s tudom, hogy nem szabad,
tudom, hogy fáj neked, de mit
tegyek, mikor
nekem elszakadni fáj, – mit
tegyek, hiszen nem én akartam
ezt a szerelmet, ezt az idegen
kapcsolatot, mondd, mit tegyek
mikor nem én rendeltem ezt
az uj keveredést, amely
fáj és édes és
azt mondja, hogy nem én
és nem te, nem mi, nem az ember
fontos itt, nem az ember
parancsol, hanem valaki
más, Ő – – mondd, mit tegyek
ha ő cselekszik helyettem és
én szenvedek a bűneiért,
az ő bűneiért, aki
sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit
bűnnek merje nevezni
a szó, – én szenvedek az ő
akaratáért, aki olyan
nagy úr, hogy már nem is ismer
felségsértést, hiszen csak az ész
beszámithatatlan
józansága merészel
ellene szólni – – mit tegyek én,
mikor az ezernevű
szerelem tüzes nyelvei
röpdösnek vállaimon s maga
a halhatatlan isten
mondja, hogy minden tettem és
szavam csak az ő akarata, mert
minden anyag az ő
töredéke, lakása, élő
s kimondhatatlan sokaság:
ő ez az örök
keveredés: irtózatos
parányokból összerakott
anyag- s lélek-zenekar, amely
érthetetlen zenét
játszik néki, aki
sohasem unja meg a
dirigálást, s tudja, hogy sohasem
lázadhat fel ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol, sem a hegedű,
melynek az ő intése ad
életet, – óh, sohasem
lázadhat fel az élő
anyag tehetetlen
zenekara isten ellen, aki
az elromlott darabok helyett
mindig szállittatja magának, és
velünk, megbűvölt mesterembereivel
szállittatja az uj
hangszereket, hogy tovább
játszhasson rajtunk, – sohasem
lázadhatunk fel az örök
Szerelem ellen, aki
összevissza
integet és szeszélye szerint
párosítja harmóniába
a hangokat, és jaj,
mi csak a magunk
kis muzsikáját halljuk a teljes
zenekar időtlen
zúgásában és sohasem
tudjuk meg, mit akart elmondani
istenünk az ősi csöndnek,
a fekete Csöndnek, amely
köröskörűl, csillagvilágok
határán túl, s Semmiség
páholyaiban testtelen
ül és ránk néz és –
és figyel és –
és nem felel.

 

 

 

Az utolsó perc a vigasz előtt

Várni, még mindig várni, hosszú
út után, szenny után, szégyen után,
várni, még mindig várni, hosszú
út után, most is, mikor a rohanás
már holtra tikkadt bennem, – és
még egy negyedóra! – – Messze
kihajlok a gyorsvonatból,
hogy legalább a szem
vigyen közelébb
hozzád, legalább
szemem csókolja össze
messziről is
a házat, amelyben
tested s lelked vigasza vár reám.
Még egy negyedóra. Mennyi
megalázás van mögöttem, és
még mindig várni! – Messze
kihajlok az ablakon: most valami
rettenetes karambol is
jöhet még, most rohanunk át
az élet és a halál
hídján, az utolsó
percen, – s óh, most hiába
nyílnak ki a lélek
ujjongó szárnyai, mert
a maga-kínzó
türelmetlenség vad keze
égig halmozza előttük
a pillanatok
megduzzadt torlaszait.
Óh, várni! – Ez az utolsó
perc a legfájdalmasabb,
az utolsó perc a vigasz előtt,
az utolsó perc az öröm előtt,
az utolsó perc, amely
messziről híd volt s most szakadék;
óh, várni, várni, most is! – úgy
vágyom már, kedves, annyi
út után, szenny után, szégyen után,
úgy vágyom már az utolsó
perc túlsó partjára, úgy
várom már égő homlokomra,
kedves, a te
távoli, tiszta kezed
elérhetetlen vigaszát,
mint baráti lelket a megtiport
érdem, akinek a büszkeség
magányában már hullanak
a könnyei, láthatatlan,
de dacos
torkából még egyre késik
feltörni
az életmentő zokogás.

 

 

 

Kellenek a Gonosz fegyverei!

Az ördög szolgái processziót
rendeznek a körutakon át
s a Gonosz prédikál nekünk
mikor a jövőt
hisszük látni: a kárhozat
ellopta az Úr köntösét
s megejti hófehér
szüzeit legszebb vágyainknak!
A Gonosz prédikál nekünk
s beszéde csillogó ragály,
és mégis élni kell, és a nemes is
csak gonosz
fegyverrel küzdhet az örök
gonoszság ellen! – Óh, kell a pénz,
és kell rabolni, akárhogyan,
és kell rabolni a jónak is:
kellenek a Gonosz fegyverei,
hogy védje-vezesse
az igazság szent katonáit!
Óh, kellene már, de az én
keserü lelkem
inkább menekűl a kétségbeesés
tétlen sivatagába, mert
maga az élet bűn, erőszak
az isten is és
e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak.

 

 

 

Amiért nemcsak templomokat

Áldassál, Uram, amiért
nékem is adtál valamit,
áldassál, amiért
nemcsak szépséget s szórakozást
teremtettél, nemcsak gyönyörű
templomokat s félelmetes
gazdáit a pénznek, szemtelen
vigéceit a jóságnak és
hazudozásnak, nemcsak ifjú
lelkesedést, friss vért, kacagó
lányokat s gyermeket, – óh,
áldassál, Uram, amiért
a fájdalmas örömök és
harcok hétköznapjai után
megteremtetted az ünnepet,
a megnyugvást, a Semmit, aki
az idő
teljességében értem is
eljön s dajkáló karjaiban
elringat mindörökre, ámen.

 

 

 

A költő éljen a földön

Hasznos esőt hoz a nyári vihar,
hasznos munkát végeznek a nagy
vasállatok is, kiket a
számitó ész dobott a világ
síneire, de haszontalan
kufár a szó, amely aranyért
csak azt árulja, amit a kicsiny
önzés keres: feledést, – és
haszontalan
gyermek a szellem is, aki
a földtől megriadva, testtelen
káprázatok szépségei
felé mutat
s csak a szórakozást nemesíti.
Legyen a költő hasznos akarat.
Tisztelegjen a Kéz előtt,
mely az élet ős igényeit
elégíti ki termékeivel
s mint a hétköznapok istene
mindennap újra megteremti
a lét föltételeit:
ez a kéz, a munka millió
keze, szent, szent, szent,
tisztelegjen előtte
a költő, s célja legyen a maga
munkáját testvérként e millió
kéz munkája mellé állítani.
Legyen a költő hasznos akarat,
az isten nyelve, az igazság
helytartója:
éljen e földön, mert talpa alá
ezt adta az isten, – ismerje meg
az anyag természetét, az erők
műhelyeit s az érdekek
hadállását, ne féljen a bűn
s ösztönök szennyétől: neki
egyformán át kell vennie a jó
s a gonosz ajándékát, hogy amit
tapasztalataiból az örök
igazság megformál, olyan
alkotás legyen, amely
példa és súly és földi fegyver
a láthatatlan isten kezében.
Legyen a költő hasznos akarat,
éljen a földön, legyen ő
az embernek fia, aki
szálla alá poklokra és
harmadnapra föltámadott:
poklokból szálljon föl a testtelen
káprázatok magaslataira
s ha akkor szól az emberek
nyelvén, harcolva azért a
jobbért, amit a hatalom
nem tud s az egyén nem akar
kimondani, – ha akkor
szól a költő: egyszerű szava
munka lesz és beszéde kard.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]