Mérget! Revolvert!
Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé! |
– Nézz szét: valaki kilopja |
szemedet a homlokod alól, |
friss vágyaidat hintója elé |
fogja paripának, meleg szivedet |
s terveidből aranypalotát |
nézd: emberek, százezer, millió |
nyomorék röfögők, boldogtalan |
testvérem: menj haza, állj |
borotvád tedd a nyakadra, |
|
Negyedóra isten és a hivatal közt
hullámaidat arcomba csapod, |
lelkeken-ablakokon haránt |
|
velem rohannak most rohanó |
végiggondolják mind, ami szép, |
búcsu az élettől, ez a perc |
hivatal előtt, napos uccán, |
ez a perc a miénk, kipihent |
érzékek lázadása, szabadság |
mindennapos reménye, egyetlen |
|
reggel, amiért legalább te |
megmaradtál, – és köszöntsd |
|
|
Operába indul az autó
s mintha a puha nagyuri szalón |
élvezi az isteni díva a tél |
komoly varázsát – – De mit ér nekem |
hogy esik a hó? Mit az éjszaka |
nincs mit enni? Én szivszorongva |
néztem ki, kisgyerek, az iskola |
párás üvegén, amikor november |
hópelyheket az ablak előtt, |
gazdag gyerekekre vigyáztam, |
hogy a lejtő szédült gyönyörében |
egy se törje ki a nyakát; s most |
széntől repedhet a bányák |
pokoli gyomra, az én gyerekemnek |
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből |
még jó, ha egy gyufaszálat |
juttat az irgalmas uzsora: |
nem áll mellettem, amikor |
vele pörlekedem? hol akad |
egy isten is, aki nem sir, |
tündércsöndjében, az ég s a föld |
szépség és boldogság után?! |
|
Üzlet, revolver, csönd
Zajosan dördűl a revolver |
s a jólszituált kereskedő |
azt mondom: hallgassátok a |
zajtalan halált, a Legnagyobb |
hallgassátok a Legridegebb |
Üzlet vezényszavát, amely |
startnál lefogja az indulót: |
tetszhalott életét, rakétás |
munka fegyenceit, akik a kényszer |
moccanni se merve, szótlanúl |
menetelnek az elérhetetlen |
tudják, hogy gyermekeikben |
folytatása következik – – – Zajosan |
öngyilkos fegyvere, nékem |
az a másik, a zajtalan halál, |
tüzharang az a néma panasz |
meghallottam: minden revolvert |
az a névtelen, reménytelen, |
örömfagyasztó, istengyilkoló, |
|
Borzadó szánalom könnye
Mint Isten előtt a hitetlen érdek, |
térdre borul a hazug szív. |
„Vérbaj! tüdővész!” – huhog a világ; |
a szétdúlt parlamenteket és |
előkorbácsolja a szégyent |
a rablók kapitányaiból is |
valami szépet – – De ki látja |
a Harmadik Járványt, az örök |
kórháza a város, az egész |
ország, országok? óh, ki látja |
a legnagyobb kórt, az emberiség |
örökölt terheltségét, ki látja |
betegei vagyunk: roncsoló |
mérgeit hurcoljuk s leheljük |
irodában, műhelyben, bérpaloták |
barlangjaiban, nászéjszakánkon |
vele oltjuk be a jövendőt |
mocsaraiban – – – Jaj, Hatalom, |
mikor látod meg a beteget |
a szegényben? Gazdag, óh, mikor |
csillan meg pilládon a szegény |
szánalom könnye, az a könny, mely |
egy-egy idegen betegágynál |
néha már kicsordult szemedből? |
|
A koldus kezet csókol
A nagyságos asszonynak egy falatért |
kezet csókol a koldus, és mégsem ő |
az igazi szegény, hanem az, |
egy kis független nyugalom |
kegyéért meglapul a Nagyok |
nem néz föl, hogy le se kelljen |
megelégszik azzal a koldus |
tisztulással, mely egy falat |
kenyérért kapható – – Milyen |
kiveri a pengét, óh, milyen |
mezői s az ellentétek alá- |
aknázott birodalma fölött |
nyiltan föltűzi a legmagasabb |
tornyokra – – Óh, be kicsiny |
onnan a koldus, be kicsiny a |
könyörülete, – s az egész |
emberiség, ez a nyöszörgő |
onnan, fentről, hol az önzés |
csak a legfájóbb földi sikolyok |
őrült keselyűi csatáznak. |
|
Nélkülözések rémuralma
Miénk a napfény, a levegő |
a test, mely még friss és erős, |
s a lélek, mely ép ugy örűl |
és szenved, mint a többi – – De |
ha nap-nap után lopja erejét |
az idegen boldogulás? Mit ér |
ez a lélek, ha csak hulladék |
ez a sok nyomorult, aki egymást |
teszi fölöslegessé, mit akar |
ez a sok szegény, aki rá sem ér |
ingyen-szépségeinek, mert |
mint gyomra a mindennapi kenyeret, |
mindennapi kenyér?! – S ha százszor- |
ha isteni is mindaz, mit a pénz |
nem zárhatott el előlünk: |
mit ér a koldusnak az uccasarok |
csak az öncsalás cifrázza véle |
tudjuk meg, hol az az isten, |
aki tehetne valamit, hogy |
számára is csak a nélkülözés |
|
A szép kis borjú a társzekeren
A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt, |
unottan zötyögteti a leütött |
kis borjút végig az uccán, |
a szép kis borjút, aki ép |
olyan idős, mint az, amelyik |
csengős mozdulatait valamikor |
nyaralások emlékébe. – Nagyon |
nem hitte, mint a durva kocsis, |
nincs semmi rendkívüli, – ő |
játszótársát, mind, mind, akivel |
együtt nőtt, falun, óh látta, hogy |
ugrándozása ma is oly édesen |
hancurozások emlékén, a sok |
aranyos kis pajtás valahol |
a másért, erős kocsisokért |
dolgozó kényszerben, az eleven |
szomorúságától mily messze volt |
kedves kis testvér, a sok |
kezdődő élet, melyet valahol |
lelketlen hatalomnak, amely |
lassú gyilkolásban, – óh, a finom- |
lelkű hölgy rögtön érezte, hogy |
valakinek meg kellett ölnie |
maradt meg az élvemaradtak |
testében s megnyomorodott |
bírja érezni, nem törődve |
finom lelkében oly szomorú |
elzötyögő kis holttest fölött |
cigarettázó szívtelen kocsist. |
|
Az egyedül-irgalmas halálban
Egy vén potroh három milliárdot |
fektet be a szinésznőbe, de |
kell még keresni, mennyi pénzt |
kell még, s mily nehezen, nekem, hogy |
legyen mit enni! – Jaj, még legalább |
húsz-harminc évig elélek, és |
minden nap enni kell, aludni, |
minden nap enni-adni nálam is |
szegényebbeknek, még legalább |
minden nap, – – honnan? óh, hol a pénz, |
meg kell hódítanom, hol a pénz |
négy táján, kövek és vasak |
szeszélybe, földbe, aranyba, rabló |
akaratba, szinésznőbe, ezer |
parancsok megközelíthetetlen |
páncéltornyaiba, – óh, hol a pénz, |
és mindörökké: hol a végső |
az egyedül-irgalmas halálban? |
|
Wild West Európa
aszfaltozott vadászterületein |
a véletlen csordája. De van, |
hús kell s a húsban rejtőző arany: |
csattognak zajtalan – – És |
kétszáz meztelen női comb |
|
Nincs pénz és enni kell
Nincs pénz, s te azt mondod, felejtsem el, |
nincs pénz, és szép a tavasz, – |
nincs pénz, de te sohasem |
időtlen embert, te sohasem |
példában a kiraboltak örök |
törvényét s a gonosztevők |
nincs pénz, pedig már csak a meztelen |
életről van szó! – Hogy fussak én |
nincs pénz, és otthon emberek |
akarnak, – óh, hogy nevessek, mikor |
és pénzért mérik az életet, és |
és enni kell és valaki folyton |
bennem, hogy gyáva hazugság |
a cipő s hazudik a perc, amely |
becsábít néha a Hang s a Szín |
gyönyörű bűntanyáira, – óh, |
mennyei kedvesével, mikor |
nincs pénz, és otthon emberek |
akarnak, – – minek kiabáljam, |
hogy a szegénynek is érdemes |
és enni kell, és bennem is |
eltört már minden akaratot |
a kenyér átka, – óh, hogy |
akárhova nézek, csak a Testi |
Szükségletet látom a nyomor |
fekete köztársasága fölött, és |
zsarnokát, a Szövetkezett |
talpának testtelen iszonyával |
torkunkon áll, de nem tapos el, |
csillagozva még elaludni sem |
naiv kis cinkosát, a reményt! |
|
Sebeinket tányérodra rakom
Nézlek, szelíden, szótlanúl, |
s akarom, hogy félj, ha látsz. |
Koldus vagyok, de tudom, hogy az Isten |
markolja meg lassan szivedet, |
mikor, mint a zene anyagtalan |
átnyomúl tested zárt szövetén. |
Nézlek, gyűlöllek, és követlek, |
szemedben tűzvész, iszonyodó |
füleidben félrevert harang: |
felrobbantom pilláid alatt |
éjszaka az álmot, undoritó |
sebeinket tányérodra rakom, |
veszettséggel oltom be alvó |
– mint téli hegyek utasát |
belülről fölszaggatva hordják |
bendőjük rohanó melegében! |
|
Rablók kis cinkosa vagy!
Hallgass, tehozzád nincs szavam! Én |
nem hirdetem a keresztény |
lemondást s tisztelem az élet |
minden vágyát s a dolgos önzés |
harcos papjait is, de neked |
azt mondom: Hallgass, képmutató! |
Hallgass, tehozzád nincs szavam, |
az igazságról, mint első, naiv |
szerelméről a férfi, pedig |
belőled sohasem szólott az Ur, |
csak a keserű pillanat, és |
kis pénzed védeni a sohsem-ismert |
fordulsz a megértő szánakozás |
félelemmel, hiszen te csak |
magadért akartad a változást és |
nem hirdetem a keresztény |
lemondást, s tisztelem az erő |
de te hallgass, mert a harminc ezüst |
te csak a rablók kis cinkosa vagy! |
|
Grand Hotel Miramonti
Sárbasüllyedt sikok fölött, |
a barbár hegytető elegáns |
törvénye szerint, hintázó emeletek |
a pávás nőket, frakkos urakat, |
termek és halk hálószobák |
tengerfenék-ringása, – s a lift |
csak hordja a húsokat, különös |
virágokat, csak hordja a drága |
lapjait a pénznek, elfinomult |
szükségleteit a testnek és |
csak hordja az elfinomult |
üzem táplálékát, – a lift |
sinek acéltörvénye szerint |
törvények parancsa szerint |
észrevétlen dolgoznak a pénz |
megindulnak a sárbasüllyedt |
vetések, gyártelep, alázatosan |
fuldokló vér s a munka, hogy |
lányhús egyformán jusson a |
az önmagába bebörtönözött |
ringhasson a fölhasitott emeletek |
között s tovább keringjen a vér |
az elvarázsolt testben, fönt, a hegy |
levegő s a nap átszellemült |
ragyog a megvetett s kifosztott |
ég s föld között lebegő koronája. |
|
Térdre az elrabolt élet előtt!
Meghalt a koldus öreg, és előkelő |
pénz, a hírre megismétli, hogy |
Nagyok közé szegény – Nem tartozott, |
azt látom, azokat, akikhez |
tartozott: nékem az eltiportak |
benne, mert tudom, fiatal |
most is látom, megalázott |
próbálta elérni, drága lelke |
vonszolta a mindig-hiányzó |
szegény öreg a reménytelenség |
uccáin, vagy a bosszús irgalom |
folyosókon, végigácsorogta |
üzlet már rá se nézett: elegáns |
vonatokon suhant el, meleg |
gyermekkacagással, gondtalan |
szerelemmel, ennivalóval és |
nyugalommal s a szépség százezer |
füszerével táncolt el előtte |
könnyüségben tündököltek a pénz |
ravasz kis ügynökei, akik |
szintén nem tartoznak a maguk |
sem az Építés nagy tettei nem |
koronázzák megbecsüléssel |
homlokukat s csupán az ördög |
a kicsinyek, a Jelentéktelen |
vak pénz, mely nem üdvözít, |
de megszabadít a kárhozattól, – |
nyomorultakat a nyomorultak |
már nem kér koszorút, de szól, |
Térdre elrabolt életem előtt, |
|
Minden vigalom kétségbeesés
Van más seb is, és néha, igaz, |
de a pénz szétloccsant romjait |
többi nagy pénz; néha, igaz, |
ez a vak csere semmit sem ér, |
hisz az új gazdák se jobbak |
a régieknél: egyik sem akar |
változtatni, egyik se nézi meg, |
Kút, honnan tör elő legelőször |
a jajgató folyam, s megelégszik |
vizsgálásával – – Semmit sem ér |
a Toronyomlás vagy a Sikeresebb |
Üzlet szeszélye: egyetlen új |
szavát, amely örökké hasztalan |
nézzétek egymást, nézzétek a |
porbahullt századok porbahullt |
minden vigalom kétségbeesés, |
minden szépség szenny és halál, |
és minden perc pompás palotája |
börtön valahol valakinek, |
hiszen az a szépség, az az öröm, |
mely vándorútját szakadatlan |
mind-mind porbahullt századok |
ömlik a pénz: a mi sebeinkből |
liheg a kibérelt mozdonyok |
szennyéből születik a selyem |
pezsgős poharakban és a mi |
életünket eszi meg ínyenc |
falatokban a pénz, a hűtlen |
ágyúi mellett szent udvaroncokat |
tart magának, csodálatos, örök |
szónak, hangnak, színnek, hogy az ő |
halkítva lehessen tudomásul |
vennie a szakadatlan szakadó |
szórakozva felejtse, hogy |
minden öröme kétségbeesés, |
minden szépsége szenny és halál |
s minden percének palotája |
valakinek, nekünk, lesujtott |
századok lesujtott népeinek, |
tűrjük, hogy vak vándorútjain |
rontott szent erőnk, amely |
|
Téged sajnállak, nem az embert
döreje ér föl, Pénz, ki a |
bosszú istene vagy s acél- |
túlnőve az egyének összetört |
páncélöltözetében, fenyegető |
közé tolakodva állsz a világ |
|
Nagy árnyak dőltek végig a földön |
és süt a nap – – Szeliden |
susog az alkonyi szél, ma is |
futkosnak a fürge hajók s a vidám |
örül az ember s becsületes |
hogy érdemesnek lássa életét. |
|
És él az ember és hazudik, |
aki életről beszél. Hazudik, |
aki vigasztal, s jaj, hazudik |
szabadnak hiszi-mondja magát: |
– mindnyájan egymás rabjai vagyunk |
s kezünkben a véletlen kardjaival |
vakon küzdünk vak ellenek |
|
csinálja, főnök, tröszt, király |
vagy állam, ki hiszi, hogy |
ember csinálhat ennyi romlást? |
Hisz romlás az alkonyi szél |
rontás a szépség, hazudik |
minden ideál, mely emberen- |
erejét, hogy holnap és holnapután és |
mindig a másik, a láthatatlan |
zsarnok, hogy valaki mindig |
sehol sincs senki, aki igazán |
prédának, sehol se látjuk |
a személytelen rablót, aki |
céltáblája lehetne átkunk |
kézigránátjainak, sehol se látjuk |
mindnyájunkba rejtőzve áll |
csak játszik a földdel és |
neveti fölkent ügynökeinek |
pénzfejedelmek legbizalmasabb |
|
csak a kézigránát dörrenése |
rám se hallgatsz is, fölkiáltom |
téged sajnállak, nem az embert, |
a nyomorultat, aki valamikor |
megőrjített embercsinálta |
becstelenséged szégyene – –: én |
tisztelem a bosszút, mely alkotód |
ágyúkoronázta aranysisakban, |
gyémántvértezetében, fenyegető |
vezényszavaidra halhatatlan |
haláltáncát az emberiség! |
|
|
Három pillanat az időben
Meztelen húsból meztelenűl |
dobott bennünket az isten e szép |
már minden valakié, de az |
szeretettel fogadja az uj |
bimbó kis akaratát, – szeretet |
isten folytatását, szeretet |
munka szent üzemébe, ez a |
tipró erőkkel szembeszáll |
s az ős törvény hirdeti: meztelen |
világra mindenkit a sors! – szeretet |
kapcsolja össze a kicsit a |
tanít lemondani, szeretet |
idő szivében, és a remény |
előhömpölygő nemzedékeket: |
tölgyből s ibolyából, millió |
ellentétből királyi erdőt |
|
Ne hirdessétek a szeretetet, |
semmit sem ér, mert nem kötelez: |
meztelen húsból meztelenűl |
dobott bennünket az isten e szép |
minden fű s állat a legfőbb |
természetes ösztöne hajt, |
mindazt, amibe a nem-kért |
élet kerül, rabolni kell, – |
elhódítani, hogy a Különb |
természet maga gyomlálja ki |
csenevész próbálkozásait. |
Ne hirdessétek a szeretetet: |
itt a sok önzés sok ereje őrzi |
az egyensulyt, a rend nyugtalan |
nyugalmát, itt minden anyag |
küzdeni, de nem a pusztuló |
roppant koronáját égbeölelő |
nagy tölgy zsenijére: az az |
nem nyom el a zsúfolt érdekek |
szomorú tülekedése, hanem |
legokosabb harceszközeivel |
rendeltetését, és ha különb |
Hirdessétek a szabad erőt, |
melyből mint kard és trombitaszó |
|
Hazugság trombitája, hamis |
meztelen húsból meztelenűl |
le van foglalva s az egyenlő |
megszünteti a pénz, amely |
s a másikat sorsára bizza. |
Nincs itt szabadság s vak az erő: |
lehet, hogy a haszontalan |
gyomlálja ki kölcsönkért kezeivel |
ki tudja, nem a fegyveres silány |
pusztít-e millió különbet? |
Ne hirdessétek hát az erőt, |
hanem a sohse-voltat, eljövendőt, |
a századokba bebörtönözött |
uj vezért, aki uj szeretet, |
az uj vezért, aki uj erő, |
népek örök-nagy versenyét: |
hirdessétek a Teljes Igazság |
istenét, aki átveszi az idő |
legcélszerübb harceszközeit, és, |
soha vissza nem rettenve a |
rettenetestől, ágyukkal is |
hirdessétek a mindenkiért |
hadbaszállt világos erőt, |
laza rendjét, a véletlenek |
álarcát, s ha felégeti is |
mindazt, ami szépet s jót tiz ezredév |
a felszabadított emberért |
és szent kard és szent trombitaszó |
csak úgy lehet, ha Érte küzd |
|
|
Az Antikrisztus szent aranya
Barátom, ki a halhatatlan |
nyomornak megváltást keresel, |
nem a halált, – a butaság s a |
isteneit ünnepeld! Különös |
még nincs meg az ember, amikor |
jön az egyik, a fekete angyal: |
már az anyaméhben igyekszik |
élő kapuit. – – S ha nem sikerült |
a részvét tette, s a fekete |
angyal később is hasztalan |
védencéből kilopja a Látás |
jön a másik, a pillanatok |
kitalálta az Antikrisztus |
áldott ez az angyal is: ő |
hozza az elrabolt akaratért |
szent ez az angyal is, mint sötét |
testvére, aki mindig igyekszik |
ez a tűzszárnyú csaló, mert amikor |
oktatja az önzést s a nyugalom |
megelégedést, – ez az angyal |
az Antikrisztus szent aranya |
barátom, szent ez a két különös |
s addig is, míg őrváltás lesz, |
tehetetlen, menthetetlen, |
|
Van a pénznek lelke, barátaim!
tudom: a hős arany, amely |
fázik s szégyenkezik, hiszen |
okos a pénz és tudnia kell, |
honnan gyült össze, kinek |
s jól tudja, hogy akárhová |
néz, mindenütt csak szemrehányás |
a szegények közt, – óh, én tudom, |
van lelke! s azért menekül |
párnázott-őrzött ajtók mögé, |
füleit betapasztja, szemét |
van a pénznek lelke, barátaim! én |
voltam titkára, tudom, hogy |
a pénznek fegyvertársa és |
a pénz is a jóság egyszerű |
kiirtja magából a szeretetet, |
amely mást boldogít s neki |
halála volna, – – barátaim, |
gondoljatok néha a gazdag |
remegő titkaira! szegények, |
gondoljatok a pénz kivül-belül |
|
Az isten nem tud elaludni
Legjobb aludni, tudom, pedig |
nekem csak néhány éve, hogy |
nap-nap után könyörtelenül |
mit akar hát bennem az anyag |
magával állít szembe, mikor |
egymást ölik, vagy ölelik? – Óh, |
azt súgja nékem a készülő |
csak szórakozik velünk, nyomorult |
akarja az alakzatok szüntelen |
meghozza a csöndet: a test azt |
szeretne megpihenni egyszer |
szenved legjobban, amikor |
sikertelen próbálkozásait |
húsunk sírjába oszthatatlan |
súgja nékem az éjszaka, hogy |
szomorúbb már a legszomorúbb |
fáradtabb már az agyonvert |
s millió öngyilkosság után is |
kriptájában, az anyagban. |
|
Tárlat: a sátán műremekei
Boldog, akinek pálinka jut, |
üdvözít, és boldog a szent |
csak részleteket lát. De ha anya |
nyitotta föl szemed, – akkor |
minden jelenségével leveti |
előtted pillanat-öltözetét |
az elégedetlenség vipera- |
földjén s tengerein, nyomorúlt |
a szegénység kardélrehányt |
vérző parazsát, az emésztő |
bukást mindenkiben, – – óh, |
ha egy isten nyitotta föl |
szemedet: a mult s a jövő |
túl is csak a nyugtalan önzés |
látod, hideg aranyba vagy |
puskacsövekbe szorítva – – Óh, |
műremekét, az életet, – óh, |
fordúlsz, előtted áll az idő |
vándor falain az emberiség |
kinjának iszonyu tárlata, és |
bódulni méreg, aludni bróm, mert |
ha karót ütsz is boldogtalan |
szemedbe: világtalan álmaid |
égboltozatán is az olthatatlan |
|
A Bazilikában zúg a harang
(Sárközi Györgynek, szeretettel)
A Bazilikában zúg a harang |
s az uccán két fiatalember |
enni akar, s természetellenes |
szerint sem a szó, sem a jóakarat |
nem elégítette ki sohasem. |
Szeretnék közbeszólni, egész |
az én gondjaimat mellényzsebéből |
kifizethetné akárki nagyúr, |
miért vagyok hát az anyagiasság |
nem tudok én is oly ideálisan |
csak az angyalok harca iránt |
hordoztam, tudjuk, a követ, hogy |
az enyémnél) és a ruháját |
szőttem, megvarrtam, aki a földet |
vezettem a gyorsvonatot, amikor |
utazott, s aki láthatatlanúl |
alakban, – – mondom, szeretnék |
közbeszólni, hogy én, az önző |
ember vagyok, noha sokkal |
jobb volna, ha buta barommá |
degradálna a fiatalúr, – szeretném |
az én szemeim is látni akarnak, |
isten teremtett engem is, |
van hajlandóság bennem is, |
és az én gyerekem se kutyakölyök, |
s amennyit a boldogok érnek, |
annyit az én lelkem is ér, – |
miért nem néz hát rám is olyan |
érdeklődéssel, mint a levegő |
beszél helyettem, aki még |
az isten törvényszéke előtt |
elmondani tisztességesen, – miért |
nem dolgozik, ahogy tud, azon, |
hogy valamikor én is örüljek, |
hogy ne dolgozzon annyit az anyám, |
miért nem biztat, hogy lesz nekem is |
miért nem mondja, miért nem |
érzi ezt az angyali fiatalúr, |
aki mennyekben távcsövezi a jó |
s rossz angyalok harcát, de nem |
harcot, s nem látja, hogy én |
az örök szegénységtől, mialatt |
a Bazilikában zúg a harang |
és ő meg utódai századokon át |
|
|
Gyermekek, tiétek a jövő!
Első a gyermek. – Nézd, ez a sok |
csak bolondozik az apja, mikor |
munkája után hazatér, ez a sok |
csöppség, aki gondtalanúl |
futkározik uccán, ligetben |
és otthon, az asztal alatt, és |
van osztályharc és kongregáció, |
csak szerelmes játékszere |
felelőtlen és komolytalan |
meg se látsz, ha nem a te |
asszonyod hozza eléd, ez a sok |
gyermek, mire hadakozó fejeden |
melléd áll s durván vagy szeliden |
a terv s a tett szerszámait, és |
ki tudja, az a kis idegen kölyök, |
menti-e meg majd életedet |
építi-e majd palotádat, komoly |
talpalja-e, ki tudja, nem ő |
asszonytest, fáradt emlékeidet, |
próbálsz-e dobni, érdekeidet |
tipró népbiztosra, fekete |
tapsol-e vén kezed a népszövetség |
ifjú vezérnek? – – Óh, örök |
reményeink kifogyhatatlan |
tartaléka, Gyermek, piciny |
fiatalság, ki a jó vagy a rossz |
mindig átlépsz szülődön és |
mégis csak megteremted az |
országát –: sírva térdelek |
remény s a boldog félelem |
elmondja bennem, hogy tiétek, |
óh, gyermekek, tiétek a jövő! |
|
Talán nem is rossz, ami rossz
Úgy látszik, csak a természetes |
rosszban van igazi életerő |
mert mindig árt valakinek; |
de nem lehet értelmetlen, ami |
talán nem is rossz, ami rossz, |
egyszerűbb, mint az érdekelt |
néző hiszi: moslékon-hizott |
disznóhúsból tündéri lánytest |
visszahull mocsarába, melyből |
az erős test büszke épülete. |
Nem rossz a rossz: külön bajokat |
csak az ember pénze csinál, |
nem jó a jó, és minden, ami |
elkülönült, csak az egyik irányt |
irány útvesztőjében, mert az örök |
úgy elkeverik részleteiket |
az egészben, hogy csak az őrület mer |
csak néha sejti meg az álmodó |
egymásnak a rossz meg a jó. |
|
Az ucca ezer mozdulata előtt
Mennyi jó és mennyi rossz |
hány ember tolakodik, hány |
egy percnyi változás is, és |
végső mozdulata! – Ki tud |
sok apró szálán, mely mint ideg |
a testben, úgy fut az ucca |
teljességében, hordva saját |
parancsát s kínjait? – – Óh, |
vezetik a sikert, véletlenek |
hozzák az ítéleteket, s ki tudja, |
és mennyi rosszat tettem, és |
hányszor láttam hitványnak azt, |
hitte, mint én magamat: jaj, |
már nem tudom, milyenek vagyunk, |
és nem tudom, milyen vagyok, |
és nem tudom: én döntsem el, |
vagy másra bízzam? Óh, nem tudom, |
már nem tudom, mi rossz s mi jó, |
gyermekek, és aki annak is |
|
Bérletjegy a MÁV vonalaira
Mint az ember meghal, te is |
látnod az új januárt, te is |
összes vonalaira!” – – Szegény |
kis könyv, meghaltál, de én |
nem volt s ma sincs hely fejemet |
nem feledem soha, hányszor |
magam elől, hogy céltalan |
felkeressem gyermekkoromat |
veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli |
mozgás parancsnoka, szabadság |
bérletjegy, aki napsütött |
az Alföldet, hogy bokraiban |
s koldusan is boldog legyek, |
mint a csavargó égi madár |
vagy a társadalmon-kívüli nyúl! |
|
Nem tudom eldobni holttestedet, |
kis könyv, s ki tudja, nem |
utadra belőlem is elkisért |
emléked ma is oly szomorú |
nekem, mint tegnap-temetett |
|
|
Örülni kell, akárminek!
Nem gyűlöllek már, koldusok |
gyűlöllek titeket se, dölyfös, |
a Gellérthegyre, Rózsadombra, – |
nem gyűlöllek már benneteket, |
szép lányok, gazdagok, akiket |
az öröm rablott virágaiba |
nem gyűlölöm én már az ünnepek |
én mindent megpróbáltam és |
semmit, hiszen nincs emberiség, |
csak emberek vannak, s talán |
e tavaszi éjszaka harsogó |
mámorában azt súgja, hogy |
szent az igazság katonája, de |
azt mondja, hogy örülni kell |
mindennek és mindenkinek, |
ha más nincs, annak, hogy vagyunk, |
hogy koldusok, de vagyunk, |
a látszatnak, a pillanatnak, |
örülni kell, hogy vagytok, és |
örülni kell, hogy valaki mégis |
megkövesedett nyomorunk elől |
Gellérthegyére – – Óh, már |
örülni, örülni, akárminek, és |
felejteni, jaj, felejteni, mert |
féregnek is édes az élet! |
|
A zene kardot ránt
az álom hullámjátéka után |
s kardot ránt, és szuronyok |
részegben az alkohol, kigyúlad |
bennem az isten, óh, amikor |
száztorkú barbár gép-fenevad –: |
lázadó hadseregek taposnak |
rám, zászlók, bennem is, robbanás |
dobálja testemet százezer |
rongyban szét a világba, és |
lelkem, e parányi ember-akarat, |
szeretkezésében, a hangok |
szikrázó tusakodásaiban, mint |
remegő állat, ki a rágyúlt |
nem tud menekülni s iszonyodó |
kínok közt is csontjában érzi |
kimondhatatlan gyönyörét. |
|
Szépség, egy perc alatt
Mint gyáva csőcselék a robogó |
megközelíteni testedet, és |
milyen voltál, már most se tudom, |
hogy fájhatott egyszerre így |
csak nézek elvillant alakod |
kijózanodva, mint a sebesült, |
tudja, hol s honnan érte golyó: |
csak egy percig láttalak és |
vezekelve s iszonyodva, mert |
becstelenséget kedvedért. |
|
Ma még csak zavaromat tudom elmondani
nem látlak annak, aki vagy, |
nem az vagyok, aki voltam, és |
beszélsz, én már az eljövendő |
|
a másik, – én tudom, hogy |
csak akkor enyém a gondolatod, |
ha te is enyém vagy, – óh, amíg |
külön vagyunk, nem elég bizalmas |
játszva megérti az érthetetlent. |
|
Ne haragudj, kedves, de még |
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz: |
tudom elmondani, azt, hogy |
|
|
Lányok a nyár napfürdőjében
könnyen feledi, aki fiatal, |
megfeledkezik leggonoszabb |
gondjairól és játszani kezd |
a perccel és semmit sem akar |
villanások után, mint kis cica fut |
|
a rossz kedv s ellenségesen |
szárnyas istennője se halad |
büszkébben, mint ruháinak |
repeső díszében a szép nő: |
|
Óh, szent szépség, óh, gondtalan |
silány örömnek mondhat a bölcs, |
könnyű mozgása, – – óh, szerelem, |
tőled vár vigaszt s örömet |
minden szépség kihivás és |
– óh, asszonyok, a fiatal csak azt |
|
|
Szeretők teste-lelke
róla, hogy érdekel a test |
úgy megérzi szépségeteket, |
|
testben öleli meg a másik |
testben siratja elveszett |
gyermekét az anya, s a hivő |
|
minden élő s örülni akar; |
legtitkosabb üzeneteit és |
megromlik, ha nem az ösztönök |
parancsait követve működik. |
|
Lapúljon a kéjenc, a beteg |
gyönyörök rabja! – Nekünk |
|
mert a lélek orvosa a szerelem |
és gyógyulás az igaz csók, |
|
|
Ma már megint kedves vagy nékem
kedves vagy nékem, ma már |
tested drágaságaira, – ma már |
megint testvérem vagy, pedig |
megbántottál, nagyon hamar |
kevés voltam neked s csak a perc |
gyöngesége volt az a nagy |
megadás, amit én szerelemnek |
meggyűlöltél, ahogy csak a |
rang és pénz friss éveiben |
gyűlölheti asszony az elmult |
csak gyöngeséged volt az enyém, |
büszkeségem százszor keserűbb |
először vártam rád s amikor |
kávéház kopott tükre alatt |
összebujva ettük nyomorult |
vacsoránkat, – – én a megcsufolt szerelem |
kértem istent, hogy nyomorultan |
volna rám a pénz s a rang |
friss birtokában is, – óh, |
jobban gyűlöltelek én, mint |
nékem a nagyobb szégyen adott |
tűrjem meg a számban, én, aki |
magamnak is, aki most már |
meg merem mondani magamnak is, |
hogy hazugság volt, amit akartam, és |
nem gyűlöltelek sohase, mert |
enyém volt, arra a lányra, |
kaptam, – óh, most megmondhatom, |
hogy már nem félek gyűlölettelen |
nézni gyűlöletedre, ma már |
az az első óra, s a többi |
szent tévedés, amelyre most |
kiszabadit egy álmodott hang. |
|
Az isten összevissza integet
Szeretlek, s mást is szeretek, |
s tudom, hogy nem szabad, |
tudom, hogy fáj neked, de mit |
nekem elszakadni fáj, – mit |
tegyek, hiszen nem én akartam |
ezt a szerelmet, ezt az idegen |
kapcsolatot, mondd, mit tegyek |
mikor nem én rendeltem ezt |
és nem te, nem mi, nem az ember |
más, Ő – – mondd, mit tegyek |
ha ő cselekszik helyettem és |
sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit |
a szó, – én szenvedek az ő |
nagy úr, hogy már nem is ismer |
felségsértést, hiszen csak az ész |
ellene szólni – – mit tegyek én, |
röpdösnek vállaimon s maga |
mondja, hogy minden tettem és |
szavam csak az ő akarata, mert |
s kimondhatatlan sokaság: |
anyag- s lélek-zenekar, amely |
dirigálást, s tudja, hogy sohasem |
lázadhat fel ellene a kürt, |
lelke parancsol, sem a hegedű, |
zenekara isten ellen, aki |
az elromlott darabok helyett |
mindig szállittatja magának, és |
velünk, megbűvölt mesterembereivel |
hangszereket, hogy tovább |
játszhasson rajtunk, – sohasem |
integet és szeszélye szerint |
kis muzsikáját halljuk a teljes |
tudjuk meg, mit akart elmondani |
istenünk az ősi csöndnek, |
köröskörűl, csillagvilágok |
|
Az utolsó perc a vigasz előtt
Várni, még mindig várni, hosszú |
út után, szenny után, szégyen után, |
várni, még mindig várni, hosszú |
út után, most is, mikor a rohanás |
már holtra tikkadt bennem, – és |
még egy negyedóra! – – Messze |
kihajlok a gyorsvonatból, |
tested s lelked vigasza vár reám. |
|
Még egy negyedóra. Mennyi |
megalázás van mögöttem, és |
még mindig várni! – Messze |
kihajlok az ablakon: most valami |
jöhet még, most rohanunk át |
percen, – s óh, most hiába |
|
Óh, várni! – Ez az utolsó |
az utolsó perc a vigasz előtt, |
az utolsó perc az öröm előtt, |
messziről híd volt s most szakadék; |
óh, várni, várni, most is! – úgy |
vágyom már, kedves, annyi |
út után, szenny után, szégyen után, |
várom már égő homlokomra, |
mint baráti lelket a megtiport |
érdem, akinek a büszkeség |
|
|
Kellenek a Gonosz fegyverei!
Az ördög szolgái processziót |
s a Gonosz prédikál nekünk |
hisszük látni: a kárhozat |
szüzeit legszebb vágyainknak! |
s beszéde csillogó ragály, |
és mégis élni kell, és a nemes is |
fegyverrel küzdhet az örök |
gonoszság ellen! – Óh, kell a pénz, |
és kell rabolni, akárhogyan, |
és kell rabolni a jónak is: |
kellenek a Gonosz fegyverei, |
az igazság szent katonáit! |
Óh, kellene már, de az én |
inkább menekűl a kétségbeesés |
maga az élet bűn, erőszak |
ellensége a tisztaságnak. |
|
Amiért nemcsak templomokat
nemcsak szépséget s szórakozást |
teremtettél, nemcsak gyönyörű |
gazdáit a pénznek, szemtelen |
hazudozásnak, nemcsak ifjú |
lelkesedést, friss vért, kacagó |
lányokat s gyermeket, – óh, |
megteremtetted az ünnepet, |
a megnyugvást, a Semmit, aki |
eljön s dajkáló karjaiban |
elringat mindörökre, ámen. |
|
A költő éljen a földön
Hasznos esőt hoz a nyári vihar, |
hasznos munkát végeznek a nagy |
számitó ész dobott a világ |
kufár a szó, amely aranyért |
csak azt árulja, amit a kicsiny |
önzés keres: feledést, – és |
gyermek a szellem is, aki |
a földtől megriadva, testtelen |
s csak a szórakozást nemesíti. |
|
Legyen a költő hasznos akarat. |
Tisztelegjen a Kéz előtt, |
s mint a hétköznapok istene |
mindennap újra megteremti |
keze, szent, szent, szent, |
a költő, s célja legyen a maga |
munkáját testvérként e millió |
kéz munkája mellé állítani. |
|
Legyen a költő hasznos akarat, |
az isten nyelve, az igazság |
éljen e földön, mert talpa alá |
ezt adta az isten, – ismerje meg |
az anyag természetét, az erők |
hadállását, ne féljen a bűn |
s ösztönök szennyétől: neki |
egyformán át kell vennie a jó |
s a gonosz ajándékát, hogy amit |
példa és súly és földi fegyver |
a láthatatlan isten kezében. |
|
Legyen a költő hasznos akarat, |
poklokból szálljon föl a testtelen |
s ha akkor szól az emberek |
nyelvén, harcolva azért a |
nem tud s az egyén nem akar |
szól a költő: egyszerű szava |
munka lesz és beszéde kard. |
|
|
|