Mérget! Revolvert!
| Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé! |
| – Nézz szét: valaki kilopja |
| szemedet a homlokod alól, |
| friss vágyaidat hintója elé |
| fogja paripának, meleg szivedet |
| s terveidből aranypalotát |
| nézd: emberek, százezer, millió |
| nyomorék röfögők, boldogtalan |
| testvérem: menj haza, állj |
| borotvád tedd a nyakadra, |
|
Negyedóra isten és a hivatal közt
| hullámaidat arcomba csapod, |
| lelkeken-ablakokon haránt |
|
| velem rohannak most rohanó |
| végiggondolják mind, ami szép, |
| búcsu az élettől, ez a perc |
| hivatal előtt, napos uccán, |
| ez a perc a miénk, kipihent |
| érzékek lázadása, szabadság |
| mindennapos reménye, egyetlen |
|
| reggel, amiért legalább te |
| megmaradtál, – és köszöntsd |
|
|
Operába indul az autó
| s mintha a puha nagyuri szalón |
| élvezi az isteni díva a tél |
| komoly varázsát – – De mit ér nekem |
| hogy esik a hó? Mit az éjszaka |
| nincs mit enni? Én szivszorongva |
| néztem ki, kisgyerek, az iskola |
| párás üvegén, amikor november |
| hópelyheket az ablak előtt, |
| gazdag gyerekekre vigyáztam, |
| hogy a lejtő szédült gyönyörében |
| egy se törje ki a nyakát; s most |
| széntől repedhet a bányák |
| pokoli gyomra, az én gyerekemnek |
| erdőket hurcolhatnak le a hegyekből |
| még jó, ha egy gyufaszálat |
| juttat az irgalmas uzsora: |
| nem áll mellettem, amikor |
| vele pörlekedem? hol akad |
| egy isten is, aki nem sir, |
| tündércsöndjében, az ég s a föld |
| szépség és boldogság után?! |
|
Üzlet, revolver, csönd
| Zajosan dördűl a revolver |
| s a jólszituált kereskedő |
| azt mondom: hallgassátok a |
| zajtalan halált, a Legnagyobb |
| hallgassátok a Legridegebb |
| Üzlet vezényszavát, amely |
| startnál lefogja az indulót: |
| tetszhalott életét, rakétás |
| munka fegyenceit, akik a kényszer |
| moccanni se merve, szótlanúl |
| menetelnek az elérhetetlen |
| tudják, hogy gyermekeikben |
| folytatása következik – – – Zajosan |
| öngyilkos fegyvere, nékem |
| az a másik, a zajtalan halál, |
| tüzharang az a néma panasz |
| meghallottam: minden revolvert |
| az a névtelen, reménytelen, |
| örömfagyasztó, istengyilkoló, |
|
Borzadó szánalom könnye
| Mint Isten előtt a hitetlen érdek, |
| térdre borul a hazug szív. |
| „Vérbaj! tüdővész!” – huhog a világ; |
| a szétdúlt parlamenteket és |
| előkorbácsolja a szégyent |
| a rablók kapitányaiból is |
| valami szépet – – De ki látja |
| a Harmadik Járványt, az örök |
| kórháza a város, az egész |
| ország, országok? óh, ki látja |
| a legnagyobb kórt, az emberiség |
| örökölt terheltségét, ki látja |
| betegei vagyunk: roncsoló |
| mérgeit hurcoljuk s leheljük |
| irodában, műhelyben, bérpaloták |
| barlangjaiban, nászéjszakánkon |
| vele oltjuk be a jövendőt |
| mocsaraiban – – – Jaj, Hatalom, |
| mikor látod meg a beteget |
| a szegényben? Gazdag, óh, mikor |
| csillan meg pilládon a szegény |
| szánalom könnye, az a könny, mely |
| egy-egy idegen betegágynál |
| néha már kicsordult szemedből? |
|
A koldus kezet csókol
| A nagyságos asszonynak egy falatért |
| kezet csókol a koldus, és mégsem ő |
| az igazi szegény, hanem az, |
| egy kis független nyugalom |
| kegyéért meglapul a Nagyok |
| nem néz föl, hogy le se kelljen |
| megelégszik azzal a koldus |
| tisztulással, mely egy falat |
| kenyérért kapható – – Milyen |
| kiveri a pengét, óh, milyen |
| mezői s az ellentétek alá- |
| aknázott birodalma fölött |
| nyiltan föltűzi a legmagasabb |
| tornyokra – – Óh, be kicsiny |
| onnan a koldus, be kicsiny a |
| könyörülete, – s az egész |
| emberiség, ez a nyöszörgő |
| onnan, fentről, hol az önzés |
| csak a legfájóbb földi sikolyok |
| őrült keselyűi csatáznak. |
|
Nélkülözések rémuralma
| Miénk a napfény, a levegő |
| a test, mely még friss és erős, |
| s a lélek, mely ép ugy örűl |
| és szenved, mint a többi – – De |
| ha nap-nap után lopja erejét |
| az idegen boldogulás? Mit ér |
| ez a lélek, ha csak hulladék |
| ez a sok nyomorult, aki egymást |
| teszi fölöslegessé, mit akar |
| ez a sok szegény, aki rá sem ér |
| ingyen-szépségeinek, mert |
| mint gyomra a mindennapi kenyeret, |
| mindennapi kenyér?! – S ha százszor- |
| ha isteni is mindaz, mit a pénz |
| nem zárhatott el előlünk: |
| mit ér a koldusnak az uccasarok |
| csak az öncsalás cifrázza véle |
| tudjuk meg, hol az az isten, |
| aki tehetne valamit, hogy |
| számára is csak a nélkülözés |
|
A szép kis borjú a társzekeren
| A finomlelkű hölgy csaknem sírva fakadt, |
| unottan zötyögteti a leütött |
| kis borjút végig az uccán, |
| a szép kis borjút, aki ép |
| olyan idős, mint az, amelyik |
| csengős mozdulatait valamikor |
| nyaralások emlékébe. – Nagyon |
| nem hitte, mint a durva kocsis, |
| nincs semmi rendkívüli, – ő |
| játszótársát, mind, mind, akivel |
| együtt nőtt, falun, óh látta, hogy |
| ugrándozása ma is oly édesen |
| hancurozások emlékén, a sok |
| aranyos kis pajtás valahol |
| a másért, erős kocsisokért |
| dolgozó kényszerben, az eleven |
| szomorúságától mily messze volt |
| kedves kis testvér, a sok |
| kezdődő élet, melyet valahol |
| lelketlen hatalomnak, amely |
| lassú gyilkolásban, – óh, a finom- |
| lelkű hölgy rögtön érezte, hogy |
| valakinek meg kellett ölnie |
| maradt meg az élvemaradtak |
| testében s megnyomorodott |
| bírja érezni, nem törődve |
| finom lelkében oly szomorú |
| elzötyögő kis holttest fölött |
| cigarettázó szívtelen kocsist. |
|
Az egyedül-irgalmas halálban
| Egy vén potroh három milliárdot |
| fektet be a szinésznőbe, de |
| kell még keresni, mennyi pénzt |
| kell még, s mily nehezen, nekem, hogy |
| legyen mit enni! – Jaj, még legalább |
| húsz-harminc évig elélek, és |
| minden nap enni kell, aludni, |
| minden nap enni-adni nálam is |
| szegényebbeknek, még legalább |
| minden nap, – – honnan? óh, hol a pénz, |
| meg kell hódítanom, hol a pénz |
| négy táján, kövek és vasak |
| szeszélybe, földbe, aranyba, rabló |
| akaratba, szinésznőbe, ezer |
| parancsok megközelíthetetlen |
| páncéltornyaiba, – óh, hol a pénz, |
| és mindörökké: hol a végső |
| az egyedül-irgalmas halálban? |
|
Wild West Európa
| aszfaltozott vadászterületein |
| a véletlen csordája. De van, |
| hús kell s a húsban rejtőző arany: |
| csattognak zajtalan – – És |
| kétszáz meztelen női comb |
|
Nincs pénz és enni kell
| Nincs pénz, s te azt mondod, felejtsem el, |
| nincs pénz, és szép a tavasz, – |
| nincs pénz, de te sohasem |
| időtlen embert, te sohasem |
| példában a kiraboltak örök |
| törvényét s a gonosztevők |
| nincs pénz, pedig már csak a meztelen |
| életről van szó! – Hogy fussak én |
| nincs pénz, és otthon emberek |
| akarnak, – óh, hogy nevessek, mikor |
| és pénzért mérik az életet, és |
| és enni kell és valaki folyton |
| bennem, hogy gyáva hazugság |
| a cipő s hazudik a perc, amely |
| becsábít néha a Hang s a Szín |
| gyönyörű bűntanyáira, – óh, |
| mennyei kedvesével, mikor |
| nincs pénz, és otthon emberek |
| akarnak, – – minek kiabáljam, |
| hogy a szegénynek is érdemes |
| és enni kell, és bennem is |
| eltört már minden akaratot |
| a kenyér átka, – óh, hogy |
| akárhova nézek, csak a Testi |
| Szükségletet látom a nyomor |
| fekete köztársasága fölött, és |
| zsarnokát, a Szövetkezett |
| talpának testtelen iszonyával |
| torkunkon áll, de nem tapos el, |
| csillagozva még elaludni sem |
| naiv kis cinkosát, a reményt! |
|
Sebeinket tányérodra rakom
| Nézlek, szelíden, szótlanúl, |
| s akarom, hogy félj, ha látsz. |
| Koldus vagyok, de tudom, hogy az Isten |
| markolja meg lassan szivedet, |
| mikor, mint a zene anyagtalan |
| átnyomúl tested zárt szövetén. |
| Nézlek, gyűlöllek, és követlek, |
| szemedben tűzvész, iszonyodó |
| füleidben félrevert harang: |
| felrobbantom pilláid alatt |
| éjszaka az álmot, undoritó |
| sebeinket tányérodra rakom, |
| veszettséggel oltom be alvó |
| – mint téli hegyek utasát |
| belülről fölszaggatva hordják |
| bendőjük rohanó melegében! |
|
Rablók kis cinkosa vagy!
| Hallgass, tehozzád nincs szavam! Én |
| nem hirdetem a keresztény |
| lemondást s tisztelem az élet |
| minden vágyát s a dolgos önzés |
| harcos papjait is, de neked |
| azt mondom: Hallgass, képmutató! |
| Hallgass, tehozzád nincs szavam, |
| az igazságról, mint első, naiv |
| szerelméről a férfi, pedig |
| belőled sohasem szólott az Ur, |
| csak a keserű pillanat, és |
| kis pénzed védeni a sohsem-ismert |
| fordulsz a megértő szánakozás |
| félelemmel, hiszen te csak |
| magadért akartad a változást és |
| nem hirdetem a keresztény |
| lemondást, s tisztelem az erő |
| de te hallgass, mert a harminc ezüst |
| te csak a rablók kis cinkosa vagy! |
|
Grand Hotel Miramonti
| Sárbasüllyedt sikok fölött, |
| a barbár hegytető elegáns |
| törvénye szerint, hintázó emeletek |
| a pávás nőket, frakkos urakat, |
| termek és halk hálószobák |
| tengerfenék-ringása, – s a lift |
| csak hordja a húsokat, különös |
| virágokat, csak hordja a drága |
| lapjait a pénznek, elfinomult |
| szükségleteit a testnek és |
| csak hordja az elfinomult |
| üzem táplálékát, – a lift |
| sinek acéltörvénye szerint |
| törvények parancsa szerint |
| észrevétlen dolgoznak a pénz |
| megindulnak a sárbasüllyedt |
| vetések, gyártelep, alázatosan |
| fuldokló vér s a munka, hogy |
| lányhús egyformán jusson a |
| az önmagába bebörtönözött |
| ringhasson a fölhasitott emeletek |
| között s tovább keringjen a vér |
| az elvarázsolt testben, fönt, a hegy |
| levegő s a nap átszellemült |
| ragyog a megvetett s kifosztott |
| ég s föld között lebegő koronája. |
|
Térdre az elrabolt élet előtt!
| Meghalt a koldus öreg, és előkelő |
| pénz, a hírre megismétli, hogy |
| Nagyok közé szegény – Nem tartozott, |
| azt látom, azokat, akikhez |
| tartozott: nékem az eltiportak |
| benne, mert tudom, fiatal |
| most is látom, megalázott |
| próbálta elérni, drága lelke |
| vonszolta a mindig-hiányzó |
| szegény öreg a reménytelenség |
| uccáin, vagy a bosszús irgalom |
| folyosókon, végigácsorogta |
| üzlet már rá se nézett: elegáns |
| vonatokon suhant el, meleg |
| gyermekkacagással, gondtalan |
| szerelemmel, ennivalóval és |
| nyugalommal s a szépség százezer |
| füszerével táncolt el előtte |
| könnyüségben tündököltek a pénz |
| ravasz kis ügynökei, akik |
| szintén nem tartoznak a maguk |
| sem az Építés nagy tettei nem |
| koronázzák megbecsüléssel |
| homlokukat s csupán az ördög |
| a kicsinyek, a Jelentéktelen |
| vak pénz, mely nem üdvözít, |
| de megszabadít a kárhozattól, – |
| nyomorultakat a nyomorultak |
| már nem kér koszorút, de szól, |
| Térdre elrabolt életem előtt, |
|
Minden vigalom kétségbeesés
| Van más seb is, és néha, igaz, |
| de a pénz szétloccsant romjait |
| többi nagy pénz; néha, igaz, |
| ez a vak csere semmit sem ér, |
| hisz az új gazdák se jobbak |
| a régieknél: egyik sem akar |
| változtatni, egyik se nézi meg, |
| Kút, honnan tör elő legelőször |
| a jajgató folyam, s megelégszik |
| vizsgálásával – – Semmit sem ér |
| a Toronyomlás vagy a Sikeresebb |
| Üzlet szeszélye: egyetlen új |
| szavát, amely örökké hasztalan |
| nézzétek egymást, nézzétek a |
| porbahullt századok porbahullt |
| minden vigalom kétségbeesés, |
| minden szépség szenny és halál, |
| és minden perc pompás palotája |
| börtön valahol valakinek, |
| hiszen az a szépség, az az öröm, |
| mely vándorútját szakadatlan |
| mind-mind porbahullt századok |
| ömlik a pénz: a mi sebeinkből |
| liheg a kibérelt mozdonyok |
| szennyéből születik a selyem |
| pezsgős poharakban és a mi |
| életünket eszi meg ínyenc |
| falatokban a pénz, a hűtlen |
| ágyúi mellett szent udvaroncokat |
| tart magának, csodálatos, örök |
| szónak, hangnak, színnek, hogy az ő |
| halkítva lehessen tudomásul |
| vennie a szakadatlan szakadó |
| szórakozva felejtse, hogy |
| minden öröme kétségbeesés, |
| minden szépsége szenny és halál |
| s minden percének palotája |
| valakinek, nekünk, lesujtott |
| századok lesujtott népeinek, |
| tűrjük, hogy vak vándorútjain |
| rontott szent erőnk, amely |
|
Téged sajnállak, nem az embert
| döreje ér föl, Pénz, ki a |
| bosszú istene vagy s acél- |
| túlnőve az egyének összetört |
| páncélöltözetében, fenyegető |
| közé tolakodva állsz a világ |
|
| Nagy árnyak dőltek végig a földön |
| és süt a nap – – Szeliden |
| susog az alkonyi szél, ma is |
| futkosnak a fürge hajók s a vidám |
| örül az ember s becsületes |
| hogy érdemesnek lássa életét. |
|
| És él az ember és hazudik, |
| aki életről beszél. Hazudik, |
| aki vigasztal, s jaj, hazudik |
| szabadnak hiszi-mondja magát: |
| – mindnyájan egymás rabjai vagyunk |
| s kezünkben a véletlen kardjaival |
| vakon küzdünk vak ellenek |
|
| csinálja, főnök, tröszt, király |
| vagy állam, ki hiszi, hogy |
| ember csinálhat ennyi romlást? |
| Hisz romlás az alkonyi szél |
| rontás a szépség, hazudik |
| minden ideál, mely emberen- |
| erejét, hogy holnap és holnapután és |
| mindig a másik, a láthatatlan |
| zsarnok, hogy valaki mindig |
| sehol sincs senki, aki igazán |
| prédának, sehol se látjuk |
| a személytelen rablót, aki |
| céltáblája lehetne átkunk |
| kézigránátjainak, sehol se látjuk |
| mindnyájunkba rejtőzve áll |
| csak játszik a földdel és |
| neveti fölkent ügynökeinek |
| pénzfejedelmek legbizalmasabb |
|
| csak a kézigránát dörrenése |
| rám se hallgatsz is, fölkiáltom |
| téged sajnállak, nem az embert, |
| a nyomorultat, aki valamikor |
| megőrjített embercsinálta |
| becstelenséged szégyene – –: én |
| tisztelem a bosszút, mely alkotód |
| ágyúkoronázta aranysisakban, |
| gyémántvértezetében, fenyegető |
| vezényszavaidra halhatatlan |
| haláltáncát az emberiség! |
|
|
Három pillanat az időben
| Meztelen húsból meztelenűl |
| dobott bennünket az isten e szép |
| már minden valakié, de az |
| szeretettel fogadja az uj |
| bimbó kis akaratát, – szeretet |
| isten folytatását, szeretet |
| munka szent üzemébe, ez a |
| tipró erőkkel szembeszáll |
| s az ős törvény hirdeti: meztelen |
| világra mindenkit a sors! – szeretet |
| kapcsolja össze a kicsit a |
| tanít lemondani, szeretet |
| idő szivében, és a remény |
| előhömpölygő nemzedékeket: |
| tölgyből s ibolyából, millió |
| ellentétből királyi erdőt |
|
| Ne hirdessétek a szeretetet, |
| semmit sem ér, mert nem kötelez: |
| meztelen húsból meztelenűl |
| dobott bennünket az isten e szép |
| minden fű s állat a legfőbb |
| természetes ösztöne hajt, |
| mindazt, amibe a nem-kért |
| élet kerül, rabolni kell, – |
| elhódítani, hogy a Különb |
| természet maga gyomlálja ki |
| csenevész próbálkozásait. |
| Ne hirdessétek a szeretetet: |
| itt a sok önzés sok ereje őrzi |
| az egyensulyt, a rend nyugtalan |
| nyugalmát, itt minden anyag |
| küzdeni, de nem a pusztuló |
| roppant koronáját égbeölelő |
| nagy tölgy zsenijére: az az |
| nem nyom el a zsúfolt érdekek |
| szomorú tülekedése, hanem |
| legokosabb harceszközeivel |
| rendeltetését, és ha különb |
| Hirdessétek a szabad erőt, |
| melyből mint kard és trombitaszó |
|
| Hazugság trombitája, hamis |
| meztelen húsból meztelenűl |
| le van foglalva s az egyenlő |
| megszünteti a pénz, amely |
| s a másikat sorsára bizza. |
| Nincs itt szabadság s vak az erő: |
| lehet, hogy a haszontalan |
| gyomlálja ki kölcsönkért kezeivel |
| ki tudja, nem a fegyveres silány |
| pusztít-e millió különbet? |
| Ne hirdessétek hát az erőt, |
| hanem a sohse-voltat, eljövendőt, |
| a századokba bebörtönözött |
| uj vezért, aki uj szeretet, |
| az uj vezért, aki uj erő, |
| népek örök-nagy versenyét: |
| hirdessétek a Teljes Igazság |
| istenét, aki átveszi az idő |
| legcélszerübb harceszközeit, és, |
| soha vissza nem rettenve a |
| rettenetestől, ágyukkal is |
| hirdessétek a mindenkiért |
| hadbaszállt világos erőt, |
| laza rendjét, a véletlenek |
| álarcát, s ha felégeti is |
| mindazt, ami szépet s jót tiz ezredév |
| a felszabadított emberért |
| és szent kard és szent trombitaszó |
| csak úgy lehet, ha Érte küzd |
|
|
Az Antikrisztus szent aranya
| Barátom, ki a halhatatlan |
| nyomornak megváltást keresel, |
| nem a halált, – a butaság s a |
| isteneit ünnepeld! Különös |
| még nincs meg az ember, amikor |
| jön az egyik, a fekete angyal: |
| már az anyaméhben igyekszik |
| élő kapuit. – – S ha nem sikerült |
| a részvét tette, s a fekete |
| angyal később is hasztalan |
| védencéből kilopja a Látás |
| jön a másik, a pillanatok |
| kitalálta az Antikrisztus |
| áldott ez az angyal is: ő |
| hozza az elrabolt akaratért |
| szent ez az angyal is, mint sötét |
| testvére, aki mindig igyekszik |
| ez a tűzszárnyú csaló, mert amikor |
| oktatja az önzést s a nyugalom |
| megelégedést, – ez az angyal |
| az Antikrisztus szent aranya |
| barátom, szent ez a két különös |
| s addig is, míg őrváltás lesz, |
| tehetetlen, menthetetlen, |
|
Van a pénznek lelke, barátaim!
| tudom: a hős arany, amely |
| fázik s szégyenkezik, hiszen |
| okos a pénz és tudnia kell, |
| honnan gyült össze, kinek |
| s jól tudja, hogy akárhová |
| néz, mindenütt csak szemrehányás |
| a szegények közt, – óh, én tudom, |
| van lelke! s azért menekül |
| párnázott-őrzött ajtók mögé, |
| füleit betapasztja, szemét |
| van a pénznek lelke, barátaim! én |
| voltam titkára, tudom, hogy |
| a pénznek fegyvertársa és |
| a pénz is a jóság egyszerű |
| kiirtja magából a szeretetet, |
| amely mást boldogít s neki |
| halála volna, – – barátaim, |
| gondoljatok néha a gazdag |
| remegő titkaira! szegények, |
| gondoljatok a pénz kivül-belül |
|
Az isten nem tud elaludni
| Legjobb aludni, tudom, pedig |
| nekem csak néhány éve, hogy |
| nap-nap után könyörtelenül |
| mit akar hát bennem az anyag |
| magával állít szembe, mikor |
| egymást ölik, vagy ölelik? – Óh, |
| azt súgja nékem a készülő |
| csak szórakozik velünk, nyomorult |
| akarja az alakzatok szüntelen |
| meghozza a csöndet: a test azt |
| szeretne megpihenni egyszer |
| szenved legjobban, amikor |
| sikertelen próbálkozásait |
| húsunk sírjába oszthatatlan |
| súgja nékem az éjszaka, hogy |
| szomorúbb már a legszomorúbb |
| fáradtabb már az agyonvert |
| s millió öngyilkosság után is |
| kriptájában, az anyagban. |
|
Tárlat: a sátán műremekei
| Boldog, akinek pálinka jut, |
| üdvözít, és boldog a szent |
| csak részleteket lát. De ha anya |
| nyitotta föl szemed, – akkor |
| minden jelenségével leveti |
| előtted pillanat-öltözetét |
| az elégedetlenség vipera- |
| földjén s tengerein, nyomorúlt |
| a szegénység kardélrehányt |
| vérző parazsát, az emésztő |
| bukást mindenkiben, – – óh, |
| ha egy isten nyitotta föl |
| szemedet: a mult s a jövő |
| túl is csak a nyugtalan önzés |
| látod, hideg aranyba vagy |
| puskacsövekbe szorítva – – Óh, |
| műremekét, az életet, – óh, |
| fordúlsz, előtted áll az idő |
| vándor falain az emberiség |
| kinjának iszonyu tárlata, és |
| bódulni méreg, aludni bróm, mert |
| ha karót ütsz is boldogtalan |
| szemedbe: világtalan álmaid |
| égboltozatán is az olthatatlan |
|
A Bazilikában zúg a harang
|
(Sárközi Györgynek, szeretettel)
| A Bazilikában zúg a harang |
| s az uccán két fiatalember |
| enni akar, s természetellenes |
| szerint sem a szó, sem a jóakarat |
| nem elégítette ki sohasem. |
| Szeretnék közbeszólni, egész |
| az én gondjaimat mellényzsebéből |
| kifizethetné akárki nagyúr, |
| miért vagyok hát az anyagiasság |
| nem tudok én is oly ideálisan |
| csak az angyalok harca iránt |
| hordoztam, tudjuk, a követ, hogy |
| az enyémnél) és a ruháját |
| szőttem, megvarrtam, aki a földet |
| vezettem a gyorsvonatot, amikor |
| utazott, s aki láthatatlanúl |
| alakban, – – mondom, szeretnék |
| közbeszólni, hogy én, az önző |
| ember vagyok, noha sokkal |
| jobb volna, ha buta barommá |
| degradálna a fiatalúr, – szeretném |
| az én szemeim is látni akarnak, |
| isten teremtett engem is, |
| van hajlandóság bennem is, |
| és az én gyerekem se kutyakölyök, |
| s amennyit a boldogok érnek, |
| annyit az én lelkem is ér, – |
| miért nem néz hát rám is olyan |
| érdeklődéssel, mint a levegő |
| beszél helyettem, aki még |
| az isten törvényszéke előtt |
| elmondani tisztességesen, – miért |
| nem dolgozik, ahogy tud, azon, |
| hogy valamikor én is örüljek, |
| hogy ne dolgozzon annyit az anyám, |
| miért nem biztat, hogy lesz nekem is |
| miért nem mondja, miért nem |
| érzi ezt az angyali fiatalúr, |
| aki mennyekben távcsövezi a jó |
| s rossz angyalok harcát, de nem |
| harcot, s nem látja, hogy én |
| az örök szegénységtől, mialatt |
| a Bazilikában zúg a harang |
| és ő meg utódai századokon át |
|
|
Gyermekek, tiétek a jövő!
| Első a gyermek. – Nézd, ez a sok |
| csak bolondozik az apja, mikor |
| munkája után hazatér, ez a sok |
| csöppség, aki gondtalanúl |
| futkározik uccán, ligetben |
| és otthon, az asztal alatt, és |
| van osztályharc és kongregáció, |
| csak szerelmes játékszere |
| felelőtlen és komolytalan |
| meg se látsz, ha nem a te |
| asszonyod hozza eléd, ez a sok |
| gyermek, mire hadakozó fejeden |
| melléd áll s durván vagy szeliden |
| a terv s a tett szerszámait, és |
| ki tudja, az a kis idegen kölyök, |
| menti-e meg majd életedet |
| építi-e majd palotádat, komoly |
| talpalja-e, ki tudja, nem ő |
| asszonytest, fáradt emlékeidet, |
| próbálsz-e dobni, érdekeidet |
| tipró népbiztosra, fekete |
| tapsol-e vén kezed a népszövetség |
| ifjú vezérnek? – – Óh, örök |
| reményeink kifogyhatatlan |
| tartaléka, Gyermek, piciny |
| fiatalság, ki a jó vagy a rossz |
| mindig átlépsz szülődön és |
| mégis csak megteremted az |
| országát –: sírva térdelek |
| remény s a boldog félelem |
| elmondja bennem, hogy tiétek, |
| óh, gyermekek, tiétek a jövő! |
|
Talán nem is rossz, ami rossz
| Úgy látszik, csak a természetes |
| rosszban van igazi életerő |
| mert mindig árt valakinek; |
| de nem lehet értelmetlen, ami |
| talán nem is rossz, ami rossz, |
| egyszerűbb, mint az érdekelt |
| néző hiszi: moslékon-hizott |
| disznóhúsból tündéri lánytest |
| visszahull mocsarába, melyből |
| az erős test büszke épülete. |
| Nem rossz a rossz: külön bajokat |
| csak az ember pénze csinál, |
| nem jó a jó, és minden, ami |
| elkülönült, csak az egyik irányt |
| irány útvesztőjében, mert az örök |
| úgy elkeverik részleteiket |
| az egészben, hogy csak az őrület mer |
| csak néha sejti meg az álmodó |
| egymásnak a rossz meg a jó. |
|
Az ucca ezer mozdulata előtt
| Mennyi jó és mennyi rossz |
| hány ember tolakodik, hány |
| egy percnyi változás is, és |
| végső mozdulata! – Ki tud |
| sok apró szálán, mely mint ideg |
| a testben, úgy fut az ucca |
| teljességében, hordva saját |
| parancsát s kínjait? – – Óh, |
| vezetik a sikert, véletlenek |
| hozzák az ítéleteket, s ki tudja, |
| és mennyi rosszat tettem, és |
| hányszor láttam hitványnak azt, |
| hitte, mint én magamat: jaj, |
| már nem tudom, milyenek vagyunk, |
| és nem tudom, milyen vagyok, |
| és nem tudom: én döntsem el, |
| vagy másra bízzam? Óh, nem tudom, |
| már nem tudom, mi rossz s mi jó, |
| gyermekek, és aki annak is |
|
Bérletjegy a MÁV vonalaira
| Mint az ember meghal, te is |
| látnod az új januárt, te is |
| összes vonalaira!” – – Szegény |
| kis könyv, meghaltál, de én |
| nem volt s ma sincs hely fejemet |
| nem feledem soha, hányszor |
| magam elől, hogy céltalan |
| felkeressem gyermekkoromat |
| veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli |
| mozgás parancsnoka, szabadság |
| bérletjegy, aki napsütött |
| az Alföldet, hogy bokraiban |
| s koldusan is boldog legyek, |
| mint a csavargó égi madár |
| vagy a társadalmon-kívüli nyúl! |
|
| Nem tudom eldobni holttestedet, |
| kis könyv, s ki tudja, nem |
| utadra belőlem is elkisért |
| emléked ma is oly szomorú |
| nekem, mint tegnap-temetett |
|
|
Örülni kell, akárminek!
| Nem gyűlöllek már, koldusok |
| gyűlöllek titeket se, dölyfös, |
| a Gellérthegyre, Rózsadombra, – |
| nem gyűlöllek már benneteket, |
| szép lányok, gazdagok, akiket |
| az öröm rablott virágaiba |
| nem gyűlölöm én már az ünnepek |
| én mindent megpróbáltam és |
| semmit, hiszen nincs emberiség, |
| csak emberek vannak, s talán |
| e tavaszi éjszaka harsogó |
| mámorában azt súgja, hogy |
| szent az igazság katonája, de |
| azt mondja, hogy örülni kell |
| mindennek és mindenkinek, |
| ha más nincs, annak, hogy vagyunk, |
| hogy koldusok, de vagyunk, |
| a látszatnak, a pillanatnak, |
| örülni kell, hogy vagytok, és |
| örülni kell, hogy valaki mégis |
| megkövesedett nyomorunk elől |
| Gellérthegyére – – Óh, már |
| örülni, örülni, akárminek, és |
| felejteni, jaj, felejteni, mert |
| féregnek is édes az élet! |
|
A zene kardot ránt
| az álom hullámjátéka után |
| s kardot ránt, és szuronyok |
| részegben az alkohol, kigyúlad |
| bennem az isten, óh, amikor |
| száztorkú barbár gép-fenevad –: |
| lázadó hadseregek taposnak |
| rám, zászlók, bennem is, robbanás |
| dobálja testemet százezer |
| rongyban szét a világba, és |
| lelkem, e parányi ember-akarat, |
| szeretkezésében, a hangok |
| szikrázó tusakodásaiban, mint |
| remegő állat, ki a rágyúlt |
| nem tud menekülni s iszonyodó |
| kínok közt is csontjában érzi |
| kimondhatatlan gyönyörét. |
|
Szépség, egy perc alatt
| Mint gyáva csőcselék a robogó |
| megközelíteni testedet, és |
| milyen voltál, már most se tudom, |
| hogy fájhatott egyszerre így |
| csak nézek elvillant alakod |
| kijózanodva, mint a sebesült, |
| tudja, hol s honnan érte golyó: |
| csak egy percig láttalak és |
| vezekelve s iszonyodva, mert |
| becstelenséget kedvedért. |
|
Ma még csak zavaromat tudom elmondani
| nem látlak annak, aki vagy, |
| nem az vagyok, aki voltam, és |
| beszélsz, én már az eljövendő |
|
| a másik, – én tudom, hogy |
| csak akkor enyém a gondolatod, |
| ha te is enyém vagy, – óh, amíg |
| külön vagyunk, nem elég bizalmas |
| játszva megérti az érthetetlent. |
|
| Ne haragudj, kedves, de még |
| hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz: |
| tudom elmondani, azt, hogy |
|
|
Lányok a nyár napfürdőjében
| könnyen feledi, aki fiatal, |
| megfeledkezik leggonoszabb |
| gondjairól és játszani kezd |
| a perccel és semmit sem akar |
| villanások után, mint kis cica fut |
|
| a rossz kedv s ellenségesen |
| szárnyas istennője se halad |
| büszkébben, mint ruháinak |
| repeső díszében a szép nő: |
|
| Óh, szent szépség, óh, gondtalan |
| silány örömnek mondhat a bölcs, |
| könnyű mozgása, – – óh, szerelem, |
| tőled vár vigaszt s örömet |
| minden szépség kihivás és |
| – óh, asszonyok, a fiatal csak azt |
|
|
Szeretők teste-lelke
| róla, hogy érdekel a test |
| úgy megérzi szépségeteket, |
|
| testben öleli meg a másik |
| testben siratja elveszett |
| gyermekét az anya, s a hivő |
|
| minden élő s örülni akar; |
| legtitkosabb üzeneteit és |
| megromlik, ha nem az ösztönök |
| parancsait követve működik. |
|
| Lapúljon a kéjenc, a beteg |
| gyönyörök rabja! – Nekünk |
|
| mert a lélek orvosa a szerelem |
| és gyógyulás az igaz csók, |
|
|
Ma már megint kedves vagy nékem
| kedves vagy nékem, ma már |
| tested drágaságaira, – ma már |
| megint testvérem vagy, pedig |
| megbántottál, nagyon hamar |
| kevés voltam neked s csak a perc |
| gyöngesége volt az a nagy |
| megadás, amit én szerelemnek |
| meggyűlöltél, ahogy csak a |
| rang és pénz friss éveiben |
| gyűlölheti asszony az elmult |
| csak gyöngeséged volt az enyém, |
| büszkeségem százszor keserűbb |
| először vártam rád s amikor |
| kávéház kopott tükre alatt |
| összebujva ettük nyomorult |
| vacsoránkat, – – én a megcsufolt szerelem |
| kértem istent, hogy nyomorultan |
| volna rám a pénz s a rang |
| friss birtokában is, – óh, |
| jobban gyűlöltelek én, mint |
| nékem a nagyobb szégyen adott |
| tűrjem meg a számban, én, aki |
| magamnak is, aki most már |
| meg merem mondani magamnak is, |
| hogy hazugság volt, amit akartam, és |
| nem gyűlöltelek sohase, mert |
| enyém volt, arra a lányra, |
| kaptam, – óh, most megmondhatom, |
| hogy már nem félek gyűlölettelen |
| nézni gyűlöletedre, ma már |
| az az első óra, s a többi |
| szent tévedés, amelyre most |
| kiszabadit egy álmodott hang. |
|
Az isten összevissza integet
| Szeretlek, s mást is szeretek, |
| s tudom, hogy nem szabad, |
| tudom, hogy fáj neked, de mit |
| nekem elszakadni fáj, – mit |
| tegyek, hiszen nem én akartam |
| ezt a szerelmet, ezt az idegen |
| kapcsolatot, mondd, mit tegyek |
| mikor nem én rendeltem ezt |
| és nem te, nem mi, nem az ember |
| más, Ő – – mondd, mit tegyek |
| ha ő cselekszik helyettem és |
| sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit |
| a szó, – én szenvedek az ő |
| nagy úr, hogy már nem is ismer |
| felségsértést, hiszen csak az ész |
| ellene szólni – – mit tegyek én, |
| röpdösnek vállaimon s maga |
| mondja, hogy minden tettem és |
| szavam csak az ő akarata, mert |
| s kimondhatatlan sokaság: |
| anyag- s lélek-zenekar, amely |
| dirigálást, s tudja, hogy sohasem |
| lázadhat fel ellene a kürt, |
| lelke parancsol, sem a hegedű, |
| zenekara isten ellen, aki |
| az elromlott darabok helyett |
| mindig szállittatja magának, és |
| velünk, megbűvölt mesterembereivel |
| hangszereket, hogy tovább |
| játszhasson rajtunk, – sohasem |
| integet és szeszélye szerint |
| kis muzsikáját halljuk a teljes |
| tudjuk meg, mit akart elmondani |
| istenünk az ősi csöndnek, |
| köröskörűl, csillagvilágok |
|
Az utolsó perc a vigasz előtt
| Várni, még mindig várni, hosszú |
| út után, szenny után, szégyen után, |
| várni, még mindig várni, hosszú |
| út után, most is, mikor a rohanás |
| már holtra tikkadt bennem, – és |
| még egy negyedóra! – – Messze |
| kihajlok a gyorsvonatból, |
| tested s lelked vigasza vár reám. |
|
| Még egy negyedóra. Mennyi |
| megalázás van mögöttem, és |
| még mindig várni! – Messze |
| kihajlok az ablakon: most valami |
| jöhet még, most rohanunk át |
| percen, – s óh, most hiába |
|
| Óh, várni! – Ez az utolsó |
| az utolsó perc a vigasz előtt, |
| az utolsó perc az öröm előtt, |
| messziről híd volt s most szakadék; |
| óh, várni, várni, most is! – úgy |
| vágyom már, kedves, annyi |
| út után, szenny után, szégyen után, |
| várom már égő homlokomra, |
| mint baráti lelket a megtiport |
| érdem, akinek a büszkeség |
|
|
Kellenek a Gonosz fegyverei!
| Az ördög szolgái processziót |
| s a Gonosz prédikál nekünk |
| hisszük látni: a kárhozat |
| szüzeit legszebb vágyainknak! |
| s beszéde csillogó ragály, |
| és mégis élni kell, és a nemes is |
| fegyverrel küzdhet az örök |
| gonoszság ellen! – Óh, kell a pénz, |
| és kell rabolni, akárhogyan, |
| és kell rabolni a jónak is: |
| kellenek a Gonosz fegyverei, |
| az igazság szent katonáit! |
| Óh, kellene már, de az én |
| inkább menekűl a kétségbeesés |
| maga az élet bűn, erőszak |
| ellensége a tisztaságnak. |
|
Amiért nemcsak templomokat
| nemcsak szépséget s szórakozást |
| teremtettél, nemcsak gyönyörű |
| gazdáit a pénznek, szemtelen |
| hazudozásnak, nemcsak ifjú |
| lelkesedést, friss vért, kacagó |
| lányokat s gyermeket, – óh, |
| megteremtetted az ünnepet, |
| a megnyugvást, a Semmit, aki |
| eljön s dajkáló karjaiban |
| elringat mindörökre, ámen. |
|
A költő éljen a földön
| Hasznos esőt hoz a nyári vihar, |
| hasznos munkát végeznek a nagy |
| számitó ész dobott a világ |
| kufár a szó, amely aranyért |
| csak azt árulja, amit a kicsiny |
| önzés keres: feledést, – és |
| gyermek a szellem is, aki |
| a földtől megriadva, testtelen |
| s csak a szórakozást nemesíti. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat. |
| Tisztelegjen a Kéz előtt, |
| s mint a hétköznapok istene |
| mindennap újra megteremti |
| keze, szent, szent, szent, |
| a költő, s célja legyen a maga |
| munkáját testvérként e millió |
| kéz munkája mellé állítani. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat, |
| az isten nyelve, az igazság |
| éljen e földön, mert talpa alá |
| ezt adta az isten, – ismerje meg |
| az anyag természetét, az erők |
| hadállását, ne féljen a bűn |
| s ösztönök szennyétől: neki |
| egyformán át kell vennie a jó |
| s a gonosz ajándékát, hogy amit |
| példa és súly és földi fegyver |
| a láthatatlan isten kezében. |
|
| Legyen a költő hasznos akarat, |
| poklokból szálljon föl a testtelen |
| s ha akkor szól az emberek |
| nyelvén, harcolva azért a |
| nem tud s az egyén nem akar |
| szól a költő: egyszerű szava |
| munka lesz és beszéde kard. |
|
|
|