Óda a genovai kikötőhöz

I. Vasak s villámok – Alagutakon át, vén bástyák és örök vizek koszorújában mennydörögsz előttem, Genova, roppant márványszörnyeteg: fénylő köveid hadserege indúl – óh tornyok! pálma! sugárpaloták! – s márványhullámokban vezényli föl a hegyekre a tenger ritmusát. Genova, nyár, élet-zenekar, – hegyek körtánca legyen ma dalom! Genova, vér, évezredek, pénz, szenny, tékozlás, hatalom! Szemem szétrobban, – hintázó utak, hajók ércfrontja, sűrített erő – – Szédűlt vihartól fuldoklik a szám: az én lelkem is zsúfolt kikötő! Az én lelkem ez az iszonyu város: óh, mennyi élet, gonosz s idegen! Mint óriás halott, fekszem fölöttük, s mégis: mindegyik az én életem; az övé, az enyém: forró ereinkben riadót az élet mérges láza ver: – Ragyogj, Genova, ős, királyi város, márványzűrzavar, szennyes és modern!   II. Messze lövell homlokomról a fény… Via Venti Settembre: láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag! Foszforeszk tüzei gyúlnak a pénznek; a naplemente trillázva táncol az árkádok üreges íve alatt. Táncol az ember, dancing! s freskós vén palotákban, frakkban, az ördög az úr, és habtestű nők, szerelem; mint nyári nehéz szelek csapata, szerteziláltan szétfoly az üzlet és megtolúl hangyaboly-tereimen, – megtolúl és lefolyik. A sok szag? A halpiac! Itt már minden bűz. Fekete folt, fuj! Elmarad a fény. Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng, korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én, itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont; lelkem itt fülledt televény csirázásában ég el, itt fenem a kést és osztogatok sebet, szitkot s pofont: Én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség, éjszakai verkli, uccalány, részegek és katonák, én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség, én tartom széles hátamon a sok cifra palotát: mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás, én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng: az én milliárd életem örök századok óta füti – százszorszent nyersanyag – a nagy világkazánt: Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, – van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom, de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!   III. Beton-kilométerek, kőcsíkok, – sivár fenség: óh tolongó láthatár! Víz, – vizszintes szürke, szépia – – Vasváros a tengeren: Genova, kikötő, zöldfehér hegyek alatt: simán mennydörgő villanyvasutak omlanak hozzád, ölelő, megnyugvás-indulás: kikötő! Kikötő, ember, nagyszerüség! Ágaskodások tornyai, gép, ringó paloták, tonnák, tömegek, végtelenbe nyíló tengerek: áramlás, roppant hangyaboly, – óriás asszony tárt méhe, hol ki-be lüktet az élet, – óh: Genova, a ligúr partok tavasz-mosolya Érdekek, Számok, Üzletek intésére meghozza neked Borneót, Japánt, Afrikát! – Óh Kapcsolatok, földön s vizeken át, sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled, s úttalan távolok felett a kalózcsavargáshoz szokott flottákat játszva igazgatod: óh Pénz, ki megőrölöd, miként régi tirannusok, az egyént, Te vagy a Legnagyobb, iszonyú kényszered béke s háború, behálózod a Földet, rengő vizek fölött te vagy Új Teremtő, te alkotod az embereket, s velük egyforma törvényt, mindenütt, – itt vagy, te őrzöd Genovát, irtózva nézek föl reád. – – Itt vagy, beszívlak, zsongó varázs, mérgeiddel tüdőmbe szállsz: te vagy a levegő, – súly – – Eltiporsz, építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz, láthatatlan és személytelen, országok ura, Kereskedelem!   IV. És éjszaka, mikor a partokat bombázni kezdik a habok s a piszkos uccasarkokon a verkli elsőt nyikorog: a Világítótorony hirtelen talpra ugrik, figyel, vigyáz; égnek csavart fekete ágyúcső, most látni, milyen óriás: lámpáját felhőkbe akasztja – ő maga homályba vész – s a márvány Genova fölött komoran a nyilt tengerre néz.