Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja, méhében az öröklét ösztöne dolgozik; a vén magyar Alföld csak önmagát imádja, nem szereti az ész komédiásait; a vén magyar Alföldnek semmi se kell, ő gazdag, minden, ő a legnagyobb; s rögeiben, mint kezdetben az ige, benn súlyosúl a roppant szó: „Vagyok”. A vén magyar Alföld lomha hatalom, – elheverész a napon, nézdegélve, a dombhajlás mögül a fellegek fehér csordája hogy ballag az égre; pusztulhat rajta nép, – ő gondtalan öltözködik télbe-nyárba s virágosan, pántlikásan bámul bele az időtlen határba. A vén magyar Alföld volt sirja nemzeteknek s: vér, üzlet, inség: mindegy már neki, maga dölyféért ontja kincseit: a föld nem gróf és nem bolseviki! A föld: a föld! Mit bánja, hogy az ember pénzt harácsol, vagy életéért arat, – óh magyar Alföld! embergyűlölő, idillikus nagy isten-gondolat! Maga dölyfében úr a magyar Alföld, – nem gondolkozik emberi szavakkal; egykedvű lelke megrendíthetetlen: Ázsiából jött ős lovashadakkal; a gyorsvonat meg sem karcolja bőrét, – sík tengerében porszem tántorog, – csak egy van nála is hatalmasabb, ősök őse: az ég! s a csillagok! De a vén magyar Alföld, az istenek barátja, néha felfigyel: valami, – fenyegető – –! Gonoszabb, mint pajtása, a villám, jön, száll! föl, a napba! egyre nő: aeroplán!! – – Győzelmes motorok! üveg s érc! fölzuhanó terek! szabadságuk ittas ágyútüzében felhőkig hajló kilométerek! Új zene! döng! zápor! szétterülő sínei a végtelennek, országokon át – –! – A vén magyar Alföld meghökken; szivébe sejtelmek ezer idegen nyila vág: most megtaposták… Gondolkozni próbál: „Új rendje támad majd az isteneknek…” – – A vén magyar Alföld néz a gép után s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.