Balassagyarmat, 1924

Azt hittem, liliputi város, csigahéjházakkal, mesebeli – köldökömig ér csak fel a torony, de niagarákkal küzd majd ladikom ha a nagy Ipolyt újra átszeli – – A nagy Ipoly milyen kicsiny lett! Más meg oly nagy! – Vagy csal itt minden? A vasárnapba hársfasor fut s idegen formák tánca nő s fogy ijedtre tágult szemeimben. Nem ez voltam, s nem ez a város – Elfeledtem és elfeledett: kicsit megnőttünk mindaketten, mégis –: fáj ennyire idegennek látni a régi embereket. Fáj, fáj ez a bosszu, hisz nekem itt egyhez is, máshoz is jogom van: Hová tettétek őserdőmet? Ez a pár bokor volt?! – És hová lett döngölt váram a nagybozótban? Hová az árokparti gyíkok? Miért más ország a Kürtös-patak? – Ennyi mindent lehet adni, venni, ellopni tőlem, visszacsenni, tizenhét esztendő alatt? Tizenhét év, – a régi meghalt s hiába szépek, frissek a nők: ez is, ni, már felnőtt a szerelemig, pedig kívánságban se volt meg tizenhét évvel ezelőtt, és most – – Ej, jobb, ha megszököm! Itt a fasor, – villák, liget – – Káromkodni és eltünődni nyári és esti padokon mindenkor egyformán lehet. Isten veled, liliputi város, – megyek, s azt se tudod, hogy megszökött előled valaki, mert nem sikerült újra gyereknek lennie az elmerült hegyek és esztendők mögött!