Minden szent fények elbucsúznak

Minden szent fények elbucsúznak, villámok, roncs gebék, kidőlnek, istenek hűlt hullái úsznak özönvizében az időnek, – de a kürtökből vér csorg, tehenek parasztokat csapnak ki örökfriss legelőkre, torkokból vér csorg és cigánykirályok nótáznak a világ kapitányainak és megfagyott országutakon felfordúlnak a szociálisták és felfordúlnak a vidáman röfögő autók is és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira és alagutak surrannak multba-jövőbe és földből, vízből, tűzből, levegőből előzüllik az arany és terror-erők, ágyús rendszerek bénúlnak egymásba, lecsavart tornyok helyén szökőkút virágzik: vér, vér, – jaj, szökőkutakon hízlalja magát, szökőkutakon pazarolja magát az élet, hogy mindenkinek jusson ebédre bableves és legyen ember, hogy lenni lehessen és legyen ember, hogy ölni lehessen és mindig újrakezdeni lehessen őrült, öngyilkos akarással, pedig a leghősibb vágyak is megnyomorodnak a kényszerek kezén, vagy legjobb esetben a szépség buja combjai közt, – mert minden szent fények elbucsúznak, villámok, roncs gebék, kidőlnek s értelmetlen világok úsznak kék tereiben az időnek.