Óh élet, iszonyú csatatér!

Élet! (Lecsukott szemeim, ágyában a szomoru húsnak!) Húsok! gyümölcsök fölhasadt ajkai! s mit csontig lenyúztak, húsa fölkoncolt lázadóknak! kutyák, kiket a sintér leüt! Hús-tömte paloták, városok, őrjöngő húsok mindenütt, erdőkben és gyomrokban! Óh, a ganéj élete, rovar, tetű! hús-nyüzsgés a tenger fenekén! A föld belei! Gyönyörű nőkért nyujtózó férfi-hús! szerelem, tüzek rúdjai! asztráltest! virágállatok! óh, nedvek szökőkútjai –: Óh élet, iszonyú csatatér! – – Emberek, rengő vér, habok! Keveredés! megfojtott agyvelők, hús-gépek, véres oszlopok! Munkások teste! kezek, tüdők, roncs akaratok a pénz keresztjén szétlőtt katonák! szifilitikus sírok a föld Magdolna-testén, s – óh legiszonyúbb! – tört szerkezetek, koldúsmankók az ucca sarkán! rokkantak! és lábak-karok idegen, meszes gödrök alján –: – Jaj, látom a fekete harcot! Összecsapódó szirtek úsznak: minden kínja bennem kavarog az embertelen Emberi Húsnak! És a Hús néha felüvölt, hogy beleőrül minden élet, aztán elcsügged, és dühe a mosoly tavaszába téved: a vén és bűnös Hús ilyenkor hazug imába kezd, mondván: felebarátodat mint magadat szeresd: ilyenkor alszik. Várja, hogy a megváltás harmata hintse, s tiszta, mint egy kétéves kisleány ártatlan combja s rózsás-friss gerince.