A Föld sír és meghal

Bőrömben férgek miriádjai fúrnak, nyüzsögnek – – Ki rakta belém, ki rakta rám e külön életek viszkető tarkaságát? – Jaj, miért keringek, tömb, érc, őrült Földgolyó, mért kell gyűrűs évekbe osztanom a tengerzöld időt, – glecsereket tornyozva, steppék síkjait, tömör társadalmát az ásványoknak, és ringatni felhők, hegyipatakok szüntelen táncát, ha beszennyez a testem hámjában szörcsögő nyüvek szapora népe – Spórák, iszonyú parányok – – és én: Föld! tenyészet! én: én, Óriás! –: parányok lepnek el! Megfojtanak! Hóditó tömegük körűlömöl, kimar, telepeket épit hátamon, városokat, és, bénúlt zsákmánya örök-idegen akaratoknak, nincs erőm, kezem, tisztaságomról lesöpörni az emberiség fortyogó szemetét! Kullancs! szemét! élősdi! – Undorít minden, ami csak ember, – – idegen minden, ami bőrömön kivül van, s óh jaj, minden ott van: ott nyüzsög, ott túr és fészkelődik, ott teremt rendszereket és hálózatokat, ott –: rajtam-bennem fáj s turkál a sok ember-ázalag, pondró, miriád kétszájú mozgó tömlőtest, amely rág és emészt, nőstényért nyöszörög, s nagynak ünnepli hernyószellemét, ha egy tébolyúlt féregzseniben önistenévé szemtelenkedik! Isten? zseni? – hernyók és rovarok – – Hernyók a szívemen, a szívemig lüktet állkapcsuk zaja, sercegés, nyirkos csúszkálás, szúkopácsolás, jéghidegen, – halljátok? Rémület: jaj, megbénít az undor ereje! – – – De lesz talán még hajnalom. Halál hajnala lesz az, világpusztulás: egy villámzuhogásos éjszakán izmaimba a bosszú visszatér s mig égostromló glecsereimet fölgyújtva a vak űrbe beleráz minden piszkot és emberférgeket, – tisztúlt szellemem a kelő napot csókolva húnyja le fáradt szemét, elpihenni a megsemmisülés játékos és szent sugaraiban!