Dicsértessék a föld, s aludjunk

Dicsértessék a föld, s aludjunk – én már mozdulni sem birok. Szép volna élni, de megaláznak mindenféle lompos erők, otromba terrorok. Én már nem mozdulok, aludjunk, – A napot húnyt szemeimbe zárom: csontjaimba vasak rakódnak s dajkáló karjait már nyujtja felém láthatatlan szeretőm, az álom. Már egész testem benne fekszik, egész testemben fekszik ő – – álom, éterikus valóság! Óh föld, föld! asszony! leggyönyörűbb! életharsantó temető! Oly édes a föld, oly édesen húz – Együtt szállunk már, keveredve, de az álomból, melybe temetkezem, harsány csirákban kilobog régi életem haramia-kedve: láng surran – megindul s felröppen a kő – – Óh, parazsak éhes vágyai! kürtös tavaszok, mikor sortüzeket küldenek a mámoros égbe a fák rügybemerevült ágai! Óh élet! – Száll, száll valami piros – – Föld! Napfény! Táncos anarchia! Dicsértessék a szeretőm, dicsértessék nagypéntek után husvétom diadala! Dicsértessék a föld, s aludjunk – Én már mozdulni sem birok, de belőlem nőnek ki a vasak, fények, uj, büszke katonák, hömpölygő mennyei terrorok!