Óh félhomály, gyáva lemondás!

Szemeim, ezek a nyomorúltak, elkoldusodtak, megfakúltak, – tükrömből gyáván visszanéznek és rabságukban rabnak látnak: cinkosa lettek e bús világnak. Szemeim: aszott láng remeg ki belőlük, fürge lábakkal fut a pénz előlük s lomhán tűrik, hogy okos bitangok rabló kedvüket elorozzák – Óh, fáradt fények! – alázatosság! – – Óh, félhomály! gyáva lemondás! Korhadt napok, lassú romlás! Én kard vagyok és villám vagyok s ha apró a pénz és minden öröm, rossz ablakukat egyszer betöröm: rothadt vér szálljon gyökerükből, fekete kisértet üregükből, – ne legyenek cselédeim, ha nem látnak szabadnak, úrnak, szemeim, ezek a nyomorúltak!