Zengő, fájdalmas életem

Fekete boltozatot ágyúz fölém
a gond ezer rikács harsonája –
Muzsikás, piros tavaszban állok
s barbár kürtök vad pokla zúdúl
rigóim füttyös, víg dalára.
Az én füleim már megsiketültek
minden szelidre és örömre –
Szemeimben banditák birkóznak,
s ha virág nyílik utamon,
sietve és sírva töröm le.
Sietve: hogy soká ne lássam!
Sírva: magamat töröm össze benne –
Sivalkodó kürtök zsivajában
nem hallik már a fuvolás szépség
bújó, bugyborgó, halk szerelme.
Az vagyok én, – őrült zenekar!
Hahotáznak az ínség ütegei – –
Óh jaj, csikorgó kényszerek!
Tipró robajok! Jaj, életem
villámos, rengő fellegei!
Jaj, zengő, fájdalmas életem!
Bennem az Ember jajveszékel:
vad trombitákból lánggal kicsapva
lelkem millió élete
csattogva és ragyogva ég el – –
De ha elégett, templommá merevül
egy fölzokogó isten szavára
ez a sok boltív, hang-torony,
mit fölém ágyúz a fekete gond,
ezer tűzvésze, harsonája!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]