Zengő, fájdalmas életem

Fekete boltozatot ágyúz fölém a gond ezer rikács harsonája – Muzsikás, piros tavaszban állok s barbár kürtök vad pokla zúdúl rigóim füttyös, víg dalára. Az én füleim már megsiketültek minden szelidre és örömre – Szemeimben banditák birkóznak, s ha virág nyílik utamon, sietve és sírva töröm le. Sietve: hogy soká ne lássam! Sírva: magamat töröm össze benne – Sivalkodó kürtök zsivajában nem hallik már a fuvolás szépség bújó, bugyborgó, halk szerelme. Az vagyok én, – őrült zenekar! Hahotáznak az ínség ütegei – – Óh jaj, csikorgó kényszerek! Tipró robajok! Jaj, életem villámos, rengő fellegei! Jaj, zengő, fájdalmas életem! Bennem az Ember jajveszékel: vad trombitákból lánggal kicsapva lelkem millió élete csattogva és ragyogva ég el – – De ha elégett, templommá merevül egy fölzokogó isten szavára ez a sok boltív, hang-torony, mit fölém ágyúz a fekete gond, ezer tűzvésze, harsonája!