Legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmnek

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek, asszonyok, édesek és keserűek, –   senki fia, rossz a kedvem: melyitek emlékénél melegedjem? Kerestem: csalogattak, tündököltek, csorduló fürtjei hős örömöknek;   ittam, szedtem, részegedtem, – ki maradt? hol maradt a sok mögöttem? Utazó fénysugár az éjszakában, magamtól soha én még meg nem álltam;   egyenesen, így volt rendben, s mikor egy megállított, megpihentem. Asszonyok, kalandos szép, messzi tájak, szerelem, akartam, hogy veled szálljak – –   Próba voltál, szomorúság, csavargó kiváncsiság, nyomorúság. Huszonöt asszonyaim, gyönyörűek, nem is ti vagytok nekem keserűek:   nem a bor, – az iny keserű, a cigány búsúl most, nem a hegedű! Szomorú maradok már mindhalálig; halálban testem-lelkem kettéválik   s egybeszakad az istenben, legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmben. Istenem, hasznos esők mosogatják, csontomat kezeidben morzsolgatják,   bócér hajam simogatják s szivemet jófüvekkel betakarják. De mikor betakartak, eltakartak, bő zsírral fényes földbe elkavartak, –   szétölelem, szét, nevetve, magamat a violás fellegekbe! Szeretők, édesség és gyönyörűség, múljék el tőlem minden keserűség;   nincs már miért szomorkodni: az isten darabkái voltatok ti! Most pedig, rettenetes, erős isten, adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,   adj szerelmet, egészséget, adj nekem, adj nekem is békességet!