Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak, gyökereink összefogóztak, torkunkra mázsák térdepeltek, távoli fülek ránk figyeltek, – magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak, annyit adtunk, annyit morogtunk és kacagtunk, hogy nagyon rosszak és nagyon jók: lettünk egymáshoz már hasonlók. Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal, civakodunk a pillanattal, játszunk szélváró fuvolákkal, sikoltó fekete trombitákkal, nem törődve senki világgal: elszakadók és összeomlók, egymáshoz már mindig hasonlók. Két ember, egy fa… Véd az isten, nincs fejsze, amely leterítsen; jöhetnek fénylő fegyverekkel, mi állunk hallgató sebekkel s ki ellenünk tör, keze fonnyad, szúrós tűzben csontja megolvad, ökre döglik, szeme kisorvad, – mi állunk, fa, virágba bomló, immár csak magához hasonló. Csak állunk s játszunk, egy fa ketten, mesebeli muzsika-kertben; emberfia nincs, aki hívünk, mégis úgy táncol néha szívünk, mint a harangok, ha vasárnap Kálvin lelkével nekiszállnak az illatos, zengő határnak, – két hang, magyar hang, büszke, forró, szétlüktető s mégis hasonló. Két hang: belőlünk szól az isten, bajban jókedvű magyar isten; sugdolózunk az esti gallyal, káromkodunk a zivatarral: táncos szivünk ragyogva dobban, – vidám harangok táncolnak így, dühös parasztok táncolnak így tiszamenti magyar falukban, mindenütt egyforma falukban. Két fa, együtt, testvéri lombban, két harang egy mese-toronyban, sírunk siralmas kényszerekben, mégsem élt senki soha szebben, – magunknak hát már megmaradjunk, gyökereinkről ne szaladjunk, harang-szívünkkel csak kacagjunk, nagyon gonoszak és nagyon jók: legyünk az istenhez hasonlók.