Távoli kürtök

Habkönnyü lelkem repedt aszfalttá kérgesűlt, színek s hangok csokrai helyett szemeteskocsikat fordít szemembe a keserűség: Jaj, valaki, akit szeretek, nem lát meg, valaki, akiért dühöngő éveken át végeztem a legaljasabb munkákat, nem ismer, és idegen ágyakat üdvözít, nem sejtve, hogy az én szivemen gördül szinházba királyi autója, az én agyam otromba kazánja fűti jachtját, életemre az ő gazella-lába táncolta rá ezt a kemény rinocérosz-bőrt, szemeimet az ő szépsége roncsolta rothadt üregekké, – miatta vagyok, óh miatta vagyunk mind kormosak, megalázottak, legutolsók, kivert bitangok, rossz-szagú bélpoklos koldúsok, akiknek lelkében már csak néha-néha zeng föl az emlék, mint ködös erdőkben távoli kürtök elérhetetlen zokogása.