De a nő, jaj, megszomorít

Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását, mégsem irígylem hatalmadat, Isten, – csak azt, hogy élsz és nincs szükséged a nőre. Nézz rám: meghalnék örömest s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék (vasban atom, fűben klorofill), – – de a nő, jaj megszomorít: belenyiharász bánatomba, fénylő mellei kitüzesednek, emléke is leopárdléptekkel ólálkodik körülöttem, nesztelen, és mind csak magát érzi magában, a maga kicsiny területére akar korlátozni, halhatatlan lelkemből csak a maga megbántását horgássza ki, és combjának kellemes feszüléseit teszi fontossá, hogy a világ minden gyönyöre csak hasonlat legyen őrá, – jaj, csak megszomorít a nő, jaj, megszomorít minden szerelem: miatta kell tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta birkózom magammal, miatta birkózom veled is, aki élsz, és nincs szükséged őrá, – miatta perlekedem veled is, amiért rohanó villámaiddal nem kaszaboltad porba-szélbe nagyságod grimaszát, a nőt!