Vezényszó, tűzvész, zene, minden

Csak az a jó, hogy nem látott ma este: éhes kutyaként, dideregve szaglássza körül büszkeségem – – s ha rámnéz, jaj, meglátja rögtön, amit sejthetne régen: hogy már mindennél fontosabb lett s csak a hazugság fontosabb nála, a hazugság: hogy nem érdekel csókja, keze, csípője, válla, – megtudja rögtön: a neve is mennydörgő kinin sejtjeimben, én csak ember vagyok, de ő vezényszó, tűzvész, zene, minden, – megtudja rögtön: mint áram üvölt bennem, gondolat-huzalokon, erek alagútjaiban dübörög s emléke sikoltó megafon, – megtudja rögtön: szeretem, és szeretem, és szeretem, és fájó szégyen hidege ráz, de szeretem, de szeretem, őt, a finomat, útált-gyönyörűt, a megvetett-áhitottat, kis részletét a véletleneknek, a mégis mindennél nagyobbat, a macskás, fénylő, illatos hetykehúsú ember-gazellát, aki máskor annyit sem ér, amennyit egy akármi-perc ád s most mégis megaláz és mosolya leveri páncélos büszkeségem – – – Óh ne legyen soha az enyém, királynőm, s ne legyen cselédem, ne legyen: verje rüh az arcát, s rogyjon össze, lelke-bomoltan, ne legyen enyém: ne tudja meg, hogy valaha érte sírtam!