Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz

Hívó húsodban fürdik a szem, boldog kacagás a szivem – Boldog, mert – érzed? – a nyár, a nap serkenti indás vágyaimat: inda vagyok! állat! – és jó nekem hullámtestedben fürdenem – Melled a part, ugye? s kezem a gyík, mely lankáján lustálkodik – – Gyík, inda: befonlak! Nyakad alá surran be a csók, – keresd, hová! Kergesd! Vagy én? jobb lesz, igazán, ha csókot csókkal kerget a szám, csókot, gyíkot – – Minden vagyok én, s most örülök élni, mert minden enyém! Csókolj! jaj, szédülök! király, király: repűlni! a szád! föl, előre! szállj! Repűlni! te vagy a cél s az út! Káprázott fények mámora zúg! Föl! Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz, és bomlik a súly és tágul a perc! Föl, föl! Az ég? isten? – Szavak! – – Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi szállunk, végtelen, mint fölgyújtott hajók, az éteren!