Mint hajók kigyulladt kikötőből

Mint hajók kigyulladt kikötőből nyilt tengerre sikoltva szaladnak: úgy futok most én is elébed, úgy futok tűzvert életemből neki az idegen, hűs haboknak. Te vagy a tenger: hűs habok –! Játékos végtelen! – – Óh simúlni! – Mily jó így, néha, titokban s félig-félig csak gondolatban egymáshoz és egymásba bújni! Mily jó szerelmed arany nyugalma s zsongása – szellő! – szép nevednek! Az élet széthull, eltörik, de benned minden távolok találkoznak-összenevetnek. Óh, tenger! nevető távolok! szerelmes kékség! símaság! – Itt huncutkodó habok, kis örömök ringatják, őrzik, ölelik az idő vándor utasát; itt: benned: hullámzik a béke, – megölellek és visszaölelsz: üvöltenek a kigyulladt partok s te, nyári Adria, kék szerelem, hivsz, csalogatsz, megvédsz, emelsz, emelsz, hogy higyjem: van remény s szépség is akad egy-egy pillanatban, – hogy higyjem: az isten jót is akar s azért adott nekem, féligazán s félig csak vágyó gondolatban – – Mint hajók kigyulladt kikötőből nyilt tengerre sikolva szállnak: úgy futok most én is elébed, úgy futok élő vizeire a szerelemnek és halálnak.