Én mondom: te vagy a koldús!

Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! – Vakultan roskadok elébe. Itt, valahol: hogy lássam: egész közel s túlmessze, hogy újjam elérje. Itt a nagy rima: rimánkodik mindenkinek, akinek pénze van rá; de most henceg, mert én sirok, pedig üdvözíthetne, ha akarná. Most henceg: nem tudja, hogy engem fekete hadak küldtek előre: – Ne dobj el, öröm! elég bitangnak voltál már szeretője! Ne dobj el: néked táncolok s neked táncolunk mindannyian, de bennem – óh csikorgó alázat! – keserű századok dühe van: kiéhezett remények parttörő finise, áradó lovasok: ma én vagyok a legnyomorultabb, ma minden koldús én vagyok, ma én vagyok a sok, a mind, a király, a nyomoruság királyi gőgje, s én mondom: te vagy a koldús, mert nem vagy a király szeretője.