Marmoláták és Latemárok

Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek
szalagos lépcsőin az égbe vágok:
alattam leszakadt völgy ficánkol, –
repülünk, – – most kitépnek a világból
a Marmoláták és Latemárok!
Repülünk, – violás háromezer – –!
Fellegek hajolnak le értem,
de utólérnek az elhagyott szivek
s valakinek
csókját most is ajkamon érzem.
Sasok, Latemár – – Állok az estben;
kőszivárványok kertje vakít – –
És sírnom kell: szuronyos határok
őrzik, akit
nem ölelnék soha szivesebben.
Valakit – Óh, ha jönne valaki,
áttörni az ormok magányán,
hogy ne legyek mindig egyedűl,
mint itt, a violás,
glecsersisakos Marmolátán!
Valaki, – mert, jaj, már esteledő
ködben, siket sziklákon állok:
alattam vijjogó szivek
keringenek,
gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – –
Nem érnek el, csak kísértenek –
Embert! mert megfagyok! – akárki! – –
Sírok, s az alvó szörnyetegek
hó-vállain
már nem tudok én se leszállni.
Így van ez mindig: tilos határok,
kísértetek, ormok, köd, szakadék –
mindig mélyűl valami árok
s mindig elvisznek valakitől
a Marmoláták és Latemárok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]