Marmoláták és Latemárok
Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek |
szalagos lépcsőin az égbe vágok: |
alattam leszakadt völgy ficánkol, – |
repülünk, – – most kitépnek a világból |
a Marmoláták és Latemárok! |
|
Repülünk, – violás háromezer – –! |
Fellegek hajolnak le értem, |
de utólérnek az elhagyott szivek |
csókját most is ajkamon érzem. |
|
Sasok, Latemár – – Állok az estben; |
kőszivárványok kertje vakít – – |
És sírnom kell: szuronyos határok |
nem ölelnék soha szivesebben. |
|
Valakit – Óh, ha jönne valaki, |
áttörni az ormok magányán, |
hogy ne legyek mindig egyedűl, |
glecsersisakos Marmolátán! |
|
Valaki, – mert, jaj, már esteledő |
ködben, siket sziklákon állok: |
gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – – |
|
Nem érnek el, csak kísértenek – |
Embert! mert megfagyok! – akárki! – – |
Sírok, s az alvó szörnyetegek |
már nem tudok én se leszállni. |
|
Így van ez mindig: tilos határok, |
kísértetek, ormok, köd, szakadék – |
mindig mélyűl valami árok |
s mindig elvisznek valakitől |
a Marmoláták és Latemárok. |
|
|
|