Marmoláták és Latemárok

Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek szalagos lépcsőin az égbe vágok: alattam leszakadt völgy ficánkol, – repülünk, – – most kitépnek a világból a Marmoláták és Latemárok! Repülünk, – violás háromezer – –! Fellegek hajolnak le értem, de utólérnek az elhagyott szivek s valakinek csókját most is ajkamon érzem. Sasok, Latemár – – Állok az estben; kőszivárványok kertje vakít – – És sírnom kell: szuronyos határok őrzik, akit nem ölelnék soha szivesebben. Valakit – Óh, ha jönne valaki, áttörni az ormok magányán, hogy ne legyek mindig egyedűl, mint itt, a violás, glecsersisakos Marmolátán! Valaki, – mert, jaj, már esteledő ködben, siket sziklákon állok: alattam vijjogó szivek keringenek, gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – – Nem érnek el, csak kísértenek – Embert! mert megfagyok! – akárki! – – Sírok, s az alvó szörnyetegek hó-vállain már nem tudok én se leszállni. Így van ez mindig: tilos határok, kísértetek, ormok, köd, szakadék – mindig mélyűl valami árok s mindig elvisznek valakitől a Marmoláták és Latemárok.