E kacagó, nápolyi alkonyatban

Jégcsap-agyarait a szürke tél, vén rozmár, játszatja a napban s nyár gyermeke: én: táncos habokon szállok Nápolyban, fényben, alkonyatban. A tél odafönt már mozgolódik: zöld jéghegyek úsznak szivemre; délről pálmák lányserege jön és csókosan biztat Itália kék szerelme. Észak és dél megütközik, jéghegyek és exotikus Nap! Telemben – óh forró fény-zenekar! – vad hajnalok éterikus ütegei zúgnak! Mosolyogva nézem magamat – én vagyok észak, én vagyok a dél: testemben a világ piroslik: élek, s az élet testében a lélek én vagyok: a vér: Minden vagyok én! – – Mennyei ütközetek, hazugság, napfény, jéghegy, igazság – Óriás mosolyom egét kis részletek hiába törik, hasogatják: Minden vagyok: ugató jéghegyeken úszom, rozmársereg a napban, – s füttyszóval kisérem a fényzenekart szivemben, e kacagó, nápolyi alkonyatban!