Fény, fény, fény

1925

(Kultura-kiadás)

Ki van itt az éghez közelebb?

Villám-agancsait a zivatar

büszkén hordozza előttem:

ki van itt az éghez közelebb?

Ki tudja, ki tudja,

honnan jöttem, mire jöttem?

Nyöszörögjetek, fáradt fuvolák,

álmos dühötöktől sose féltem –

Tántorgó tornyokkal játszik a sors,

de tudom, valaki

mindent megtesz helyettem-értem!

Mindent, mert tudja, hogy ő vagyok én

s álarcomat csak sirva hordom:

hajamban szélvésze lakik

s helyette sikolt

az elemek kürtje, a torkom!

Ember vagyok, de gyökér-kezeim

vágyaikat a pokolig ássák;

szemem az ég, – ki látja benne,

ki látta, ki látja

a fecskék kék nyilazását?

Ég, fecskék –! Senki sem ért meg és

nem ér utól soha senki:

bennem egy iszonyú Másik is él,

él és szivemet

sugaraival telezengi, –

valaki más, aki sose hagy el,

aki tudja, amit sose kértem –

s ha meghalok, szavára a zivatar

mennydörgő villámaival

tisztelegve imádkozik értem!

A tavasz ideges villámai

járnak bennünk, s lelkünk ijedt

remegései ki tudja milyen

fájdalmakra felelnek:

ki tudja, honnan

csobognak elő ezek a

dróttalan üzenetek a kék

levegő tengerfenekén: talán

éhség fekete morgása, a düh

földrengése, csengős szerelem,

mozi kattogó izgalma, kürtök

zengő réztornyai, difteritisz

vörös hörgése, gyerekkacagás,

erdők ágyútüze, vagy a pénz

őrült trillái: ki tudja,

honnan s miért

épül és omlik e szörnyü

skála, a lélek szüntelen

tengerjárása, és

egy-egy bolond szív a saját

gyötrelme véres megafonján

– mint tükör a fényt –

megcsattogtatva, miért

sikoltja vissza a hangok

végtelenét is a végtelenbe?

Nézek s ezer arcom visszanéz

Ez itt a világ és benne én, –

tömbök, rudak, atomok:

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordul, ha fordulok.

Én vagyok ő, az ezer arc,

utánoz, széthajigált:

a tartalom az én, az egy,

s a forma milliárd.

Szét, – óh hova? Hol nem? Mi lehet,

ami nélkülem is él?

Ott: fénytávlatok! – – Hátam mögött

összezsugorodik a tér.

Ott, ott! oda –: fekete bikák

dübörögnek a menny piacán:

szívem a vihar harangja – – szemem

ma kút, holnap kazán,

és forog a tükör: fordulok:

hullámzó inak-erek

pántjain bennem zúg a Pacific

s nagy, néma glecserek

csúsznak szemembe – tenyerem

fensik és kősivatag –

s belőlem ballagnak ki a

holdas országutak.

Minden vagyok én, semmi vagyok én,

és változás – –

– Fölnézek a holdra: az vagyok,

hipnotikus varázs,

és játék! –: játszom veletek,

gazellák, őzikék:

valakit nagyon szeretek – –

s tán fáradok – – – Ma még

szeretek, óh, – még vagyok, én,

én, kürtös hatalom:

ki ellenem tusakodik,

molyként szétmorzsolom:

– ma még – – mert forog a tükör és

még érdekel ez a Sok,

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordúl, ha fordulok,

de holnap – – A tükörből – talán –

kilépek – pattan az ég – –

s csengő sikollyal összetörik

a nagy szappanbuborék.

Fény

Sötét hangárok: szemeim az eget

csóvás fényekkel ostorozzák –

Repülni! – Lent minden buta rom – –

Csík, sáv: fönt rohan a fénytorony

s évezred se mérheti hosszát.

Fény, fény, mágneses: fény vagyunk

mind: isten lelke, öröm, remény –

Óh élni! – rugalmas ütemek!

erők halmazai! – – Az örömet,

az életet hirdetem én.

Óh élni! – Szemem hangáraiból

fény dől: tüze égbe szánt:

lelkemben habzik, zene, szín,

s az anyag titkos ablakain

részegen lüktet ki-be a láng,

az élet lángja, mit Fénynek én,

s Szentléleknek mond a hivő:

Ő táncol bennem, Ő rohan,

hasadó bimbóban az Ő ereje van,

kovában, acélban is Ő, –

Ő öntözi, belül, a testeket,

fény, tűz, láng: egyre habzsol –

Zsinórra fűzi a csillagokat,

indúl s egy szívdobbanás alatt

új világokba kapcsol:

Ő vagyok én, mi: ketten-egy –

Ki törhet ellenem?

Véd az isten, a tűz, a fény,

s ha robbanó sugarakkal az ég tetején

kószál sötét szemem:

az éjszaka falait lángoló

kürtökkel törve át

háromezer Nap küldi az azúr

tetőkről hozzám válaszúl

az élet himnuszát!

Mit kaptam én még a világtól?

Iramodó sinekkel iramodom:

előttem még nagy út ficánkol –

Hallgasd csak: kerekeimben örök

dal csattog – rohanni! – a vágytól!

Iramodó sinekkel, – óh, igaz,

most fáj a búcsuzás.

De míg élek, enyém maradsz te is, és

nem ér utól soha más.

Soha engem – – Vad hegyek, szakadozók,

és éjek, tele jégvirággal – –

Sietni! Sín, nyargalj velem:

itt lemaradunk a halinákkal!

Lemaradunk! – habzsoló távolok – –

Nyargalj, vigy, föl-le, ficánkolj!

Ezer életet akarok, – van! van! – és

mit kaptam én még a világtól?

Mit kaptam! Akarom! Minden enyém,

csak ellopta valaki tőlem – –

– Most vége: sineim kifutottak

s leborúlnak a hidak előttem!

Ma minden léggömb égbe szökik

Tavasz: borzong lelke a sárnak

s a szem már keresi a fecskét –

Átvilágít rajtam a nap

s oly kiváncsian járok az uccán,

mint idegen országban a vendég.

Egy kis csalás csak, érthetetlen –

Kék, arany, sárga és piros:

néha minden összezavarodik

s alázatosan borúl elém

gőgös szeretőm, a tilos.

Egy kis remény – s mennyi Szép ugrik elő

a percek bozótjából, riadtan!

A hiányzó pénz lompos jelene is

rózsapárává ittasúl

e tovakéklő alkonyatban.

Remény – és a lelkem is vacog!

Glóriafény cseng át a városon –

Ilyen boldog még sohse voltam,

ilyen könnyü még sohse voltam:

ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér!

Ma biztosan megölel valaki!

Ma minden léggömb égbe szökik

s a tengerek zátonyaiból

kiakadnak a horgonyok fogai!

Ma a feltámadás napja van!

Lehajolt az Isten keze értem:

boldog iszonyat felhőkig emel

s én idegenül nézem, hogy mozog

lélektelen testem a térben.

Ölelj meg, ölj meg, istenem!

Nem kell nekem a ti istenetek –!

Gyáva a világ, s beteg – –

Lapos mocsarában lapos az ég:

„Felszínt, csak felszínt: ez is elég!”

Nem kell nekem! – Óh, ti vad hegyek,

Istenem a ti rohanó lelketek!

Itt ronggyá szakadnak a földi dalok – –

Óh, ormok, kacagó viharok!

Óh, ormok, vágyaim ormai!

lehetőségek iszonyú tornyai!

Föl! szabadon! – – tágúl az arány,

már nincs zárt tér, kiterűl az irány!

Tér – – Mindent! Együtt! – – És szivemet

szél hajtja – Vitorla, világ felett – –!

Sodorj át – tépj ki! – a tereken:

ölelj meg, ölj meg, Istenem!

Jövel, szentlélek-úristen!

Dárdáit már rázza valahol a nap –

Hallod az arany fanfárokat?

Lánc hull, – örömök rabcsapata lázad,

fehér zászlókként inganak a házak – –

Fény, fény: lelkembe bezúgnak a tág

horizontok, – – és futnak a nyavalyák

mint mikor tétova tömegre

lovasrendőrök rohama zuhog le:

futnak, fut a csönd, kényszer, piszok – –

Óh fény! Tavasz! teremtő mámorok!

Változás, ezer anarchia láza,

erők-akaratok riadása!

Óh fény! igéret, győzelem! – –

– Rugókon táncol az ucca velem,

szállok, – sugárkezek emelnek

fölébe házaknak, hegyeknek,

szállok, föl, óriás, torony,

s figyelő felhőkbe harangozom:

Remény, ifjúság, hatalom, vígasz,

jövel, szentlélek-úristen, Tavasz!

Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

Tavasz! – Forognak – – Valaki – –

A lélek ventillátorai –

Zúgás, friss, egyre élesedő:

sikolts, tavasz! szabad levegő!

Szabadság! Éhes állat vagyok –

Zöld mezőben fekete habok – –

Fiatalság! feszülő élet és

kicsattant vágyak! erjedés!

Fiatalság, gejzir, villany, ima!

várakozások maximuma!

anyagok mámora, ősi láz,

felhajtott értékek, tombolás!

Értékek! börze! arany! – s amit

tudsz: érzékeimre dinamit – –

Pénz! nők, eleven batériák!

Szépségek arzenálja, Világ!

Szépségek – – Élni! – – Tavaszi dalok!

Őrjöngő ventillátorok!

Préselt akarat, föld, hegy, levegő – –

– Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

Mind-Egy

I.

Tízezer tornyom az égbe dobálom,

tízezer kéz vár rám odakint;

mint erdő táborozok szivetekben, –

útálom az egyet, én vagyok a Mind.

Tízezer út zuhog ki belőlem,

lelkem szétpattan, tízezer sugár;

és nyomorúlt testemben nem marad, csak

a fénytelen s visszhangtalan halál.

II.

Tízezer út suhan össze bennem,

színek lavinái mind belém ömlenek;

ha akarom, meghal, ami kívülem van, –

útálom a mindet, én vagyok az Egy.

Minden laza fényt magamba süritek,

erők prizmája, tűzkard vagyok én, –

s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,

legfelsőbb torony, tornyok tetején.

Nap, idd ki, idd ki a szemeimet!

Nap, nézd, nézd: harmatos üregek –

hörpentsd ki a szemeimet!

Még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Élek, meghalok – – Elektromos

áramkörök csobogó özöne mos:

valóság, meztelen isten! óh

matéria! pénz! szépség! lobogó!

Valóság, csúfolt igaz erő!

hús, vas, föld, megtagadott szerető!

Ember! – Nem imádott így soha más:

érlelj meg, lelkes Realitás!

Érlelj, – sülyessze a képzelet

testedbe a tápláló gyökeret – –

Ajkak, emlők! szent csöveken át

pattanj ki, szemem, új Nap-Világ!

Emlők! Anyám! Veletek – nekem – –

Föld, erdő, isten: az életem!

Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom:

minden enyém lesz, ha akarom!

Fény! Harsonák! – Gyávák, irigyek – –

– Nap, idd ki, idd ki a szemeimet:

még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Táncos kacajjal, síma sugár

Zuhogó balták: a nyár, a dél –

Riadtan ugrál hátra a tér,

fák, hegy, falu – – Fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

Rohanunk – De lelkem más rohanás:

engem a Fény részeg dühe ráz:

kitörni! föl! nagyobb tereket!

elkapni a menekülő eget!

táncos kacajjal, síma sugár,

röppenni! – Óh, Nap! gyönyörű nyár!

a Nap! oda – – s nézni, hogy lemarad

test, kő, falu, város: görcs-akarat!

Görcs, sár – – Nézd, lent: ernyedt pihenés –

odvába szorult a gazda és

elhallgat a dongó is, szegény,

az árnyékszék karbolos hűvösén.

Óh, pihenés – – Fujj! – Föl! előre, ki!

Még korán volna lemondani!

Még enyém a nyár, a tűz, a fény

s ha akarom: isten fia vagyok én,

én, villám – – Szállok, – hófehér – –

Csörrenve törik előttem a tér –

szállok – elérem! – s megvakul a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat!

Óh Nizza! Tenger, arany fövény!

Föl! – Rohanó fény az énekem,

vágyak spirálisa, – végtelen – –

Lépcsők! – Lihegő vonatokon át!

Óh Nizza! Utazni! Lidó! – tovább – –!

Óh Nizza! – A tenger kürtje hí,

dollárok zöld szemei – –

Égő zene – Pénz! pénz! tomboló

erők sűrítettje, parancsoló!

Óh Nizza! tenger, arany fövény –!

Nem tud örülni más, csak én,

én, én, a mindig lemaradt

kétségbeesett akarat.

Óh Nizza! tenger, arany fövény –!

Mindenkinél különb vagyok én,

rom-századokból kilobogó

csóvák rohanása, fénylobogó,

a Nap gyémántja – – Zöld szemek!

Vezess! – Pénzt! – Messzi vészjelek – –

Vezess, égj, ujjongj részegen,

prizmák extázisa, énekem!

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér,

jóságos tested most fehér

kísértet – és nő – – színt, alakot

cserélve – – Kenyér, jaj, gyilkosod

vagyok! – Te is éltél! – – A kép rohan,

tárult mezőkre, boldogan –

– A kép! most visszafelé! –: keserű

átváltozások, – – És te, gyönyörű

kalász, kalászok tengere,

magyar nyarak gyapja, fűszere,

tenger társaddal előttem állsz,

gyilkosod gyilkosa, Király, Kalász!

Kalász, kalász, arany áradat,

rohamra indult vetések – A szél dagad,

felém hajt – – rám nőssz – – elborít

e habzó zizegés, és kivirít

porló testemen az iszonyu nyár

hullámhadserege, dús határ, –

Már végtelen tábla a falat kenyér:

szemekre szakadt s minden szem él,

külön akar élni, győzelmesen –

Jaj, én milliók életét eszem

s – megfúlok! – bennem százezer

elrabolt élet bosszúja tüzel,

száz – millió! – – Jön, zúg, kacag,

gyökerük – érzem – torkomba tapad

s tiport testemen arany tengerek

ős dalait hintázzák a szelek – –

E kacagó, nápolyi alkonyatban

Jégcsap-agyarait a szürke tél,

vén rozmár, játszatja a napban

s nyár gyermeke: én: táncos habokon

szállok

Nápolyban, fényben, alkonyatban.

A tél odafönt már mozgolódik:

zöld jéghegyek úsznak szivemre;

délről pálmák lányserege jön

és csókosan

biztat Itália kék szerelme.

Észak és dél megütközik,

jéghegyek és exotikus Nap!

Telemben – óh forró fény-zenekar! –

vad hajnalok

éterikus ütegei zúgnak!

Mosolyogva nézem magamat –

én vagyok észak, én vagyok a dél:

testemben a világ piroslik: élek,

s az élet

testében a lélek én vagyok: a vér:

Minden vagyok én! – – Mennyei ütközetek,

hazugság, napfény, jéghegy, igazság –

Óriás mosolyom egét

kis részletek

hiába törik, hasogatják:

Minden vagyok: ugató jéghegyeken

úszom, rozmársereg a napban, –

s füttyszóval kisérem a fényzenekart

szivemben,

e kacagó, nápolyi alkonyatban!

Avelengo

Tirol, nyár s tornyos dolomitok:

be sok, be sok

szépséget hoztok elém –

Igy szerettek mást is? vagy csak nekem

szép szakadékos lelketek? csak nekem

villog a hó az ormok tetején?

Ma július van, vad nap sistereg – –

Az emberek

nagyon gonoszak otthon –

Itt minden csönd, erő, titok:

Tirol, nyár s tornyos dolomitok,

velem lesztek-e majd otthon?

Velem jöttök, haragos hegyek,

hogy emeljetek

égigágyúzó zivatarban,

mint tegnap, mikor éjszaka iszonyú

villámok jártak, háború

csikorgott a völgyben alattam?

Óh, emeljetek, lelkem hegyei – –

Most valaki hí,

de testvéretek vagyok –

Most menni kell, de ez a fény

s az a hó ott az ormok tetején

bennem tovább ragyog.

Tovább, – mert viszlek: rabló szemeim

s éhes kezeim

a legistenibb akarat, – –

Magammal viszlek, fellegek,

Tirol, hó, bérc: belőletek

építem föl váraimat –

s úgy állok rajtuk, az ég

s a büszkeség

őrtornyain, mint ez a paraszt

Krisztuskép, melyre búcsúzó kezem

az avelengói szent hegyen

most koszorút akaszt.

Marmoláták és Latemárok

Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek

szalagos lépcsőin az égbe vágok:

alattam leszakadt völgy ficánkol, –

repülünk, – – most kitépnek a világból

a Marmoláták és Latemárok!

Repülünk, – violás háromezer – –!

Fellegek hajolnak le értem,

de utólérnek az elhagyott szivek

s valakinek

csókját most is ajkamon érzem.

Sasok, Latemár – – Állok az estben;

kőszivárványok kertje vakít – –

És sírnom kell: szuronyos határok

őrzik, akit

nem ölelnék soha szivesebben.

Valakit – Óh, ha jönne valaki,

áttörni az ormok magányán,

hogy ne legyek mindig egyedűl,

mint itt, a violás,

glecsersisakos Marmolátán!

Valaki, – mert, jaj, már esteledő

ködben, siket sziklákon állok:

alattam vijjogó szivek

keringenek,

gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – –

Nem érnek el, csak kísértenek –

Embert! mert megfagyok! – akárki! – –

Sírok, s az alvó szörnyetegek

hó-vállain

már nem tudok én se leszállni.

Így van ez mindig: tilos határok,

kísértetek, ormok, köd, szakadék –

mindig mélyűl valami árok

s mindig elvisznek valakitől

a Marmoláták és Latemárok.

Zümmögő, kalandor sugarakon

Köröttem rajzanak – vén fa vagyok én –

vad rétek méhei, mind:

hordják odúmba a mézet,

s részeg

sugarak szemeimbe a színt.

Zümmögő, énekes sugarak,

indulók és érkezők, –

mesélik: ősz van Tátraszerte

s persze

Nápolyban is szépek a nők – –

Szállnak, szállnak kis hirnökeim,

kis gondolatok, hűségesek –

Ma minden országot kirabolnak

s holnap

már itt a fény, csók, üzenet.

Csorduló szívvel hallgatom,

mit zsong ez az örök zene:

óh élni! élni! – – S lombkoronámat

az ifjúságnak

rázza rakoncátlan szele –

Óh élni! – – Vérmocskolt évek után

jönnek híreim, kis aviatikusok:

sohse nőtt ily buján az ember

s a tenger

egész megfiatalodott!

– – Köröttem rajzanak – Szédülök –

Méz! mámor! – Csalogató szelek! – –

Rózsák tolonganak szemeimben

s minden

rostomban édes tűz bizsereg:

elszórom lelkem csorgó aranyát

kőbe, patakba, virágba

s zümmögő, kalandor sugarakon

testtelen, parttalan, gazdagon

szétszállok a világba – –

Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd

élet vegyülete! szétdobált

akaratok tornyai, hatalom!

Óh erdő, új s ős társadalom,

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,

akiket valami titkos akarat

dobott föl a fényig, – életek,

atompaloták, rengő rengeteg –:

ahová lépek, lábam habos

húsok ingoványán tapos – –

Zöld hús, és zölden zizeg a vér,

és minden mozdul, minden él,

habzsol, tolakszik, fenyeget,

tapogat, – Óh párás szédület!

Erdők lehellete, néma láz,

zsongó, édes gáztámadás,

alattomos, fojtó szerelem:

– jaj, az erdő birkózik velem! – –

Kérges karok örvénye, ringató,

s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh

indák! földindulás! – Süpped a láb,

forró zene lüktet csontjaimon át,

sötét fények, idegen erők – –!

– S lelkem letérdel az isten előtt.

Én mondom: te vagy a koldús!

Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! –

Vakultan roskadok elébe.

Itt, valahol: hogy lássam: egész közel

s túlmessze, hogy újjam elérje.

Itt a nagy rima: rimánkodik

mindenkinek, akinek pénze van rá;

de most henceg, mert én sirok,

pedig üdvözíthetne, ha akarná.

Most henceg: nem tudja, hogy engem

fekete hadak küldtek előre:

– Ne dobj el, öröm! elég bitangnak

voltál már szeretője!

Ne dobj el: néked táncolok

s neked táncolunk mindannyian,

de bennem – óh csikorgó alázat! –

keserű századok dühe van:

kiéhezett remények parttörő

finise, áradó lovasok:

ma én vagyok a legnyomorultabb,

ma minden koldús én vagyok,

ma én vagyok a sok, a mind, a király,

a nyomoruság királyi gőgje,

s én mondom: te vagy a koldús,

mert nem vagy a király szeretője.

Tízezer éhes nyíl vagyok

Remegő nyíl, – mibe csapódjam?

Ezerfele szállok,

valamit keresek;

széthordanak a szemeim

és összerak a pillanat.

A lelkem tízezer robbanás,

tízezer éhes nyíl vagyok;

átfúródom a nőkön, falakon,

s szeretnék már a sárban heverni

kicsorbúltan vagy összetörve.

Tavasz és nyár megütközik

Kék villogás a levegő, bolond

hangokkal tarka a délelőtt;

a házak közt mennydörög a nap

s mint rebbenő aranyhalak

villognak a fényben a nők.

Villognak – borzong tőlük a város –

Fickándozó, félénk tüzek:

gondolatban mindegyik után

kinyúlnak, bátran vagy tétován,

a forró férfi-kezek.

Egy gondolat, vagy annyi se,

vagy több, vagy csak íze a szélnek:

tavasz és nyár megütközik

s önmagával szeretkezik

ma szemérmetlenűl az élet!

Élet! tékozló zűrzavar!

Lüktetés életbe-halálba!

Óh csirák, hús-szirtek, ideg-erdők!

a föld alól csattogva feldöng

az izzadó ércek csatája!

Csirák, hús-szirtek, ideg-erdők! –

Kristályos mámor ma az ucca:

villognak, remegnek a nők

s testüket távoli erők

édes iszonya koszorúzza:

mennek, szállnak, jönnek, forognak,

fickándozó, élő tüzek,

s láthatatlan mindegyik után

tolonganak, bátran vagy tétován,

a forró férfi-kezek.

Mint hajók kigyulladt kikötőből

nyilt tengerre sikoltva szaladnak:

úgy futok most én is elébed,

úgy futok tűzvert életemből

neki az idegen, hűs haboknak.

Te vagy a tenger: hűs habok –!

Játékos végtelen! – – Óh simúlni!

– Mily jó így, néha, titokban

s félig-félig csak gondolatban

egymáshoz és egymásba bújni!

Mily jó szerelmed arany nyugalma

s zsongása – szellő! – szép nevednek!

Az élet széthull, eltörik,

de benned minden távolok

találkoznak-összenevetnek.

Óh, tenger! nevető távolok!

szerelmes kékség! símaság! –

Itt huncutkodó habok, kis örömök

ringatják, őrzik, ölelik

az idő vándor utasát;

itt: benned: hullámzik a béke, –

megölellek és visszaölelsz:

üvöltenek a kigyulladt partok

s te, nyári Adria, kék szerelem,

hivsz, csalogatsz, megvédsz, emelsz,

emelsz, hogy higyjem: van remény

s szépség is akad egy-egy pillanatban, –

hogy higyjem: az isten jót is akar

s azért adott nekem, féligazán

s félig csak vágyó gondolatban – –

Mint hajók kigyulladt kikötőből

nyilt tengerre sikolva szállnak:

úgy futok most én is elébed,

úgy futok élő vizeire

a szerelemnek és halálnak.

Sugarak érett kalászaival

Mint százkezü szél a riadozó

vetéseket, – megrohanlak,

vagy a Nap, mikor reggel beleveti magát

karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak, bebugyolállak,

körültáncollak, – fényvihar, –

hogy amerre jársz, minden ragyogjon

sugarak érett kalászaival.

Minden virágomba s színembe

begöngyöllek ma, úgy szeretlek,

szemem tűzcsákányt csap beléd

s vad fényben táncolok feletted,

szent fényben: Nézz rám: most ragyogsz,

lelkedig hull sugár-hatalmam,

s te megőrzöd a belédzuhant Napot,

mint a föld, sötét s nehéz aranyban.

Tüzek csengői, lila csóvák

Te –! rózsaszín –! Mennyei csengők

csiripelnek ma ereimben – –

Csengők! – és huzalakon fut a tűz,

idegek drótján, rózsaszínben.

Bennem az éhség, – téged! – enni!

kóstolni! – Hús, remegő derék! mell!

Menekűlj! Itt rokkantak gyönyöre

tapogat a pénz reflektor-szemével!

Menekülj! – Fuj! – Rózsa, te rózsaszin –

Ritmusok teste, ruganyosság – –

Csengők gyúlnak ki ereinkben,

tüzek csengői, lila csóvák.

Lila csóvák, – élni! – fiatalon!

Menekűlj! merj! élni! nékem – –!

Menekűlj – És gyújtsd föl a csillagokat

rózsaszínre a mámoros égen!

Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz

Hívó húsodban fürdik a szem,

boldog kacagás a szivem –

Boldog, mert – érzed? – a nyár, a nap

serkenti indás vágyaimat:

inda vagyok! állat! – és jó nekem

hullámtestedben fürdenem –

Melled a part, ugye? s kezem a gyík,

mely lankáján lustálkodik – –

Gyík, inda: befonlak! Nyakad alá

surran be a csók, – keresd, hová!

Kergesd! Vagy én? jobb lesz, igazán,

ha csókot csókkal kerget a szám,

csókot, gyíkot – – Minden vagyok én,

s most örülök élni, mert minden enyém!

Csókolj! jaj, szédülök! király, király:

repűlni! a szád! föl, előre! szállj!

Repűlni! te vagy a cél s az út!

Káprázott fények mámora zúg!

Föl! Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz,

és bomlik a súly és tágul a perc!

Föl, föl! Az ég? isten? – Szavak! – –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi szállunk, végtelen,

mint fölgyújtott hajók, az éteren!

Legázolt kilométereken át

Messze vagy és kitapogatlak –

Legázolt kilométereken át – –!

Ágyúk láthatatlan kezei

viszik igy, messzi, messziről

a romboló halált.

Ágyúk! – Az ujjaim vascsövek:

bennük süritett vihar!

Lelkem dübörgő fekete gép –

dinamó! zug, kattog, s mindig elér

özönlő hullámaival!

Menekülsz és kitapogatlak – –

Vágyaim: éhes hadseregek!

csápok! drót! vad sinek! – rohan a fény!

Menekülni! Hiába! Minden enyém

és én sohasem feledek!

Sohasem feledek, jó s rossz: az enyém!

Jó s rossz – Ma a sok sem elég! – –

Testemben idegen életek,

szerelmek, – szerelmed! az életed

ritmikus gyönyöre ég!

Az életed! ég! – – Ragyogva állsz

szemeim fényszórója alatt

s legázolt kilométereken át

vakitva hullanak reád

az egzaltált sugarak!

Balaton, vakáció

Szuszogó forróság, a vén gyik

moccanni se bir delelő köveiről;

itt ő a gazda, – de a hegyoldalon

fehérruhás lányok sétálnak, napernyővel,

emberek,

nők,

kétszer idegenek –

Idegen én is, idegenül

ődöngök az áporodott bokrok közt. –

Mily messze vagy most!

Vörös villog a zöldben,

és lent állomás, villák, meg a tó, vagy a tenger, –

moccanni se bír, – – a vonat

elalszik a nyilt pályán, a fény

megaszalja a vizeket is, a nap

bőrömbe fúrja magát,

húst robbant, fájó

feszülés – – És egyedül – –

Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –

Mily messze vagy

most, – és csak egy agyonvert kígyó

kerül elém,

pedig milyen jó volna valaki,

te, vagy más, az a másik,

az a fehérruhás, – milyen jó volna

megízlelni a nyelve hegyét,

kis mellét kivenni az inge alól, –

milyen jó volna

hűvös combjain át

lassan belecsókolni

magamat az istenbe, a nyárba!

(1922)

Fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl

Csak álom vagy: hiába akarlak:

fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl –

foszló, ideges – – S minden megingott:

szemeimben a nap megfeketűl,

tornyok zsiráfnyaka nádszál,

elefántok trampolnak az uccán – –

Fejem néger-zene, röfög, sivít, –

s hiába, nem ér ide hozzám

a fényed: nem érek odáig,

a fényed: az életem: én, –

a fényed: kibonthatatlan,

megfoghatatlan ez a fény,

ez a fény: te, ki táncolsz meztelenül

s kit nem lehet soha elérnem,

mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,

mely feketén alszik a szénben.

Nem akarlak, s csak rád gondolok

Neved – fekete dörrenés –

fájva visszhangzik bennem, és

fölveri minden pillanat

emlékedet s nyugalmamat.

Neved – óh vad dobok dühe pereg!

Percek, pokoli gépfegyverek!

Nem kell! Csönd! csöndet! – – S vérző sugarak

himbálnak szörny-harangokat!

Nem akarlak, s csak rád gondolok:

Dühöngő, barbár angyalok

döngetnek nem földi muzsikát

vágyam szétroncsolt kürtjein át – –

Nem akarlak, s csak rád gondolok:

Robbanó bazalt boltozatok

viszhangja zúg bennem – – Reszketek –

Tipró, brutális sortüzek!

Emlékek süket robajai!

Zengő fénysávok – – Valaki hí –

S én csak fuldoklom – óh, fekete láz! –

mint pap, kit az isten lelke ráz!

Vezényszó, tűzvész, zene, minden

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:

éhes kutyaként, dideregve

szaglássza körül büszkeségem – –

s ha rámnéz, jaj, meglátja rögtön,

amit sejthetne régen:

hogy már mindennél fontosabb lett

s csak a hazugság fontosabb nála,

a hazugság: hogy nem érdekel

csókja, keze, csípője, válla, –

megtudja rögtön: a neve is

mennydörgő kinin sejtjeimben,

én csak ember vagyok, de ő

vezényszó, tűzvész, zene, minden, –

megtudja rögtön: mint áram üvölt

bennem, gondolat-huzalokon,

erek alagútjaiban dübörög

s emléke sikoltó megafon, –

megtudja rögtön: szeretem,

és szeretem, és szeretem,

és fájó szégyen hidege ráz,

de szeretem, de szeretem,

őt, a finomat, útált-gyönyörűt,

a megvetett-áhitottat,

kis részletét a véletleneknek,

a mégis mindennél nagyobbat,

a macskás, fénylő, illatos

hetykehúsú ember-gazellát,

aki máskor annyit sem ér,

amennyit egy akármi-perc ád

s most mégis megaláz és mosolya

leveri páncélos büszkeségem –

– – Óh ne legyen soha az enyém,

királynőm, s ne legyen cselédem,

ne legyen: verje rüh az arcát,

s rogyjon össze, lelke-bomoltan,

ne legyen enyém: ne tudja meg,

hogy valaha érte sírtam!

De a nő, jaj, megszomorít

Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő

dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,

mégsem irígylem hatalmadat,

Isten, –

csak azt, hogy élsz és

nincs szükséged a nőre.

Nézz rám: meghalnék örömest

s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék

(vasban atom, fűben klorofill), – –

de a nő, jaj megszomorít:

belenyiharász bánatomba, fénylő

mellei kitüzesednek, emléke is

leopárdléptekkel ólálkodik

körülöttem, nesztelen, és mind

csak magát érzi magában, a maga kicsiny

területére akar korlátozni, halhatatlan

lelkemből csak a maga

megbántását horgássza ki, és

combjának kellemes feszüléseit

teszi fontossá, hogy a világ

minden gyönyöre csak hasonlat

legyen őrá, – jaj, csak megszomorít

a nő, jaj, megszomorít

minden szerelem: miatta kell

tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta

birkózom magammal, miatta

birkózom veled is, aki élsz, és

nincs szükséged őrá, – miatta

perlekedem veled is, amiért

rohanó villámaiddal nem kaszaboltad

porba-szélbe

nagyságod grimaszát, a nőt!

Távoli kürtök

Habkönnyü lelkem

repedt aszfalttá kérgesűlt,

színek s hangok csokrai helyett

szemeteskocsikat fordít szemembe

a keserűség: Jaj, valaki,

akit szeretek,

nem lát meg, valaki,

akiért dühöngő éveken át

végeztem a legaljasabb

munkákat, nem ismer, és

idegen ágyakat üdvözít,

nem sejtve, hogy az én szivemen

gördül szinházba királyi

autója, az én agyam

otromba kazánja fűti jachtját,

életemre az ő gazella-lába

táncolta rá ezt a kemény

rinocérosz-bőrt, szemeimet

az ő szépsége roncsolta rothadt

üregekké, – miatta vagyok,

óh miatta vagyunk mind kormosak,

megalázottak, legutolsók,

kivert bitangok, rossz-szagú

bélpoklos koldúsok, akiknek

lelkében már csak néha-néha

zeng föl az emlék, mint ködös

erdőkben távoli kürtök

elérhetetlen zokogása.

Ha itt marad belőled egy sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor

döng, rekedt dühök tülke rikácsol;

zsibvásár: koldús gondolatok – –

És teszem, amit nem akarok,

és csak hányódom, összevissza:

óh nyomorúság ragacsa-piszka!

Meglapúl bennem a büszkeség:

óh perc, perc, szétmálló törmelék!

Nincs kedvem játszani, nincs erőm sem –

Itt vagy, kedves; mit akarsz ma tőlem?

Megváltásnak már nagyon kevés

nékem a legforróbb ölelés:

megölné titkos gőgömet,

ha csak úgy örülhetnék neked,

koldúsmód, mint cigány a tavasznak,

vagy megspórolt borravalónak a gazdag.

Menj! – Búcsúd az örömök zenéje –

Repülj, kis lepkém! – Aranyat a szélbe – –

Repülj, föl, a napba, óh szerelem:

friss fényedtől átgyúl a szemem,

csilingel a levegő, – kék lobogás!

édes tündérhegedűzokogás! – –

Menj! S ha itt marad belőled egy sugár,

én leszek a leggazdagabb, a király!

Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak,

gyökereink összefogóztak,

torkunkra mázsák térdepeltek,

távoli fülek ránk figyeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak, annyit adtunk,

annyit morogtunk és kacagtunk,

hogy nagyon rosszak és nagyon jók:

lettünk egymáshoz már hasonlók.

Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal,

civakodunk a pillanattal,

játszunk szélváró fuvolákkal,

sikoltó fekete trombitákkal,

nem törődve senki világgal:

elszakadók és összeomlók,

egymáshoz már mindig hasonlók.

Két ember, egy fa… Véd az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen;

jöhetnek fénylő fegyverekkel,

mi állunk hallgató sebekkel

s ki ellenünk tör, keze fonnyad,

szúrós tűzben csontja megolvad,

ökre döglik, szeme kisorvad, –

mi állunk, fa, virágba bomló,

immár csak magához hasonló.

Csak állunk s játszunk, egy fa ketten,

mesebeli muzsika-kertben;

emberfia nincs, aki hívünk,

mégis úgy táncol néha szívünk,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, zengő határnak, –

két hang, magyar hang, büszke, forró,

szétlüktető s mégis hasonló.

Két hang: belőlünk szól az isten,

bajban jókedvű magyar isten;

sugdolózunk az esti gallyal,

káromkodunk a zivatarral:

táncos szivünk ragyogva dobban, –

vidám harangok táncolnak így,

dühös parasztok táncolnak így

tiszamenti magyar falukban,

mindenütt egyforma falukban.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

két harang egy mese-toronyban,

sírunk siralmas kényszerekben,

mégsem élt senki soha szebben, –

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

harang-szívünkkel csak kacagjunk,

nagyon gonoszak és nagyon jók:

legyünk az istenhez hasonlók.

Legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmnek

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,

asszonyok, édesek és keserűek, –

senki fia, rossz a kedvem:

melyitek emlékénél melegedjem?

Kerestem: csalogattak, tündököltek,

csorduló fürtjei hős örömöknek;

ittam, szedtem, részegedtem, –

ki maradt? hol maradt a sok mögöttem?

Utazó fénysugár az éjszakában,

magamtól soha én még meg nem álltam;

egyenesen, így volt rendben,

s mikor egy megállított, megpihentem.

Asszonyok, kalandos szép, messzi tájak,

szerelem, akartam, hogy veled szálljak – –

Próba voltál, szomorúság,

csavargó kiváncsiság, nyomorúság.

Huszonöt asszonyaim, gyönyörűek,

nem is ti vagytok nekem keserűek:

nem a bor, – az iny keserű,

a cigány búsúl most, nem a hegedű!

Szomorú maradok már mindhalálig;

halálban testem-lelkem kettéválik

s egybeszakad az istenben,

legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmben.

Istenem, hasznos esők mosogatják,

csontomat kezeidben morzsolgatják,

bócér hajam simogatják

s szivemet jófüvekkel betakarják.

De mikor betakartak, eltakartak,

bő zsírral fényes földbe elkavartak, –

szétölelem, szét, nevetve,

magamat a violás fellegekbe!

Szeretők, édesség és gyönyörűség,

múljék el tőlem minden keserűség;

nincs már miért szomorkodni:

az isten darabkái voltatok ti!

Most pedig, rettenetes, erős isten,

adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,

adj szerelmet, egészséget,

adj nekem, adj nekem is békességet!

Nem ülni a kényszerek rabpiacán!

Vér s hús vagyok, – erdő, – folyamok – –!

Mozogni! Ember! – Elfulladok:

lelkemben széttört zokogás a

kigyúlladt tükrök kacagása.

Isten, szerelem, – Jaj, tétován

hányódom a testek zátonyán – –

Rázom magamat: rossz kövület!

Az erőm, az erőm, jaj, hova lett?

Szem, szív, fül, ember, – Istenem,

hát nem szabad élni, örülni, sosem,

csak visszavonúlni mint a pók –?

– – Óh, tengerek! alkony! büszke hajók,

friss lányok, pénz, föltámadás!

robbanó fények ritmusa, láz!

meghalni, ha tetszik – – Csak tunyán

nem ülni a kényszerek rabpiacán!

És lerogyok az indulás küszöbén

Kezemben vagy, nézlek, s azalatt

nyitsz távoli titkos kapukat –

Arc, emberek – száraz szivacsok – –

Enyém vagy, enyém! – És duzzadok!

Enyém vagy, pénz, csengő, zizegő!

Fény, fény! – sok gyönyörü, gyönyörü nő,

feszülő bőrök, idegenek,

nők, villogók és szemtelenek!

Nők, pénz, pénz! – szikrázó zene!

hiperbolák részeg lendülete

suhan velem – – Óh, tárúlt világ!

zúgó gyönyör! izzó turbinák!

Izzó kacajok! – bomlott terek! –

Új súlyegyen! Én! Új rendszerek!

Eltolódások! – Centrumot! – Én!!

– – – És lerogyok az indulás küszöbén.

Most tele vagyok vérrel, mézzel

Húnyt szemmel nézek a napba:

nyilak! – és minden összefut

egy csöndes pillanatba.

Csönd, csönd – – Mi jó volt tegnap a lárma:

hahotás hegyek orma-völgye

hintázott velem a télből a nyárba.

Óh, hinta! föl-le az Alpok szivén –!

Kis faluk és nagy nő-állatok

bámúltak messziről felém.

Vér és méz ízlett a falukban – –

Hívott a nyár, a keresztelő:

piros tavaiba százszor lebuktam

s most tele vagyok vérrel, mézzel:

megáldjam a sápadt életet

vagy ne törődjem az egésszel?

Tele vagyok – – És: adni! adni!

Szeretném feszülő fényeimet

az emberek közt elosztogatni:

emberek, magyarok, szegények,

borúljatok le ti is a földre:

édes a föld! édes az élet! – –

Húnyt szemmel nézek a napba

s minden élet összefut bennem

egy forró pillanatba.

Erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!

Rohanó kúpok, kés, szirénák, –

szél, sarló – A mulandóság sikolt – –

Meghervad a Nap szeme, gyémánt,

s fehér ágyúgolyó a hold:

király jön, sorvasztó áradás,

a föld óriás hóhéra, Hős:

birodalmakon és életeken

– hurrá! – most vonul át az Ősz!

Óh Ősz! Királyom! – Roskatag

öregnek hitt a hiu ember;

én tudom: nagy Isten vagy te is,

koronával, győzelemmel!

Terrorhadaidnak fortisszimó

hömpölygeted néma falankszát

s vérző fáklyákkal ünnepel az erdő,

mikor alkonyi hegyeken haladsz át.

Itt állok a magyar Tiszánál,

s erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!

Karantén-zászlóid sárga tengerében

Texas s Szachalin mind visszaköszönnek;

megnyírták fejüket a mezők

borzongó arannyal teregetni útad –

Ősz, Isten, Nagy Nemzetközi,

most mindenütt s egyszerre úr vagy!

Úr –: akarod, s ma himnuszodat üvölti

a Mátra, azt sirja balatoni nád

s tavaszra az ekvátor alatt

fúvod el a tengerek kék mosolyát;

szineid kartácsa perzseli egünket –

Óh vér, vér! lihegő sebek! alkony! –

Ősz, romboló hatalmadat

lelkemben én is, zokogva, hordom!

Ősz, erdők s évek kora Ősze,

itt vagy, s ma sírtam, míg aludtam;

talán valamit elvesztettem,

valaki előtt megfutottam – –

Ősz, Romboló Isten, köszöntelek, de

rejtett, gyanakvó iszonyattal:

úr vagy, légy úr, – de átkozott,

ha ifjuságom viszed magaddal!

Mit várod vakon a hajnalt?

Szegény vakond

a föld alatt –

Szegény bolond,

egy pillanat

az élet: előre-hátra – –

Araszt le-fel;

mit érdekel,

kis pocok, a tenger, a Tátra?

Tetű, kukac

neked is csak terem a nyáron –

Mit érdekel,

hogy más is van még a világon?

Kaparj s mulass,

földkaparó, –

Tíz-húsz arasz

szép folyosó:

hamm-hamm, vígan, előre-hátra!

Falj! falni kell!

Mit érdekel

az Engadin és Szumátra?

Lesd, ami kell,

s ne imádd hiába az angyalt –

Szegény vakond,

mit várod vakon a hajnalt?

Zengő, fájdalmas életem

Fekete boltozatot ágyúz fölém

a gond ezer rikács harsonája –

Muzsikás, piros tavaszban állok

s barbár kürtök vad pokla zúdúl

rigóim füttyös, víg dalára.

Az én füleim már megsiketültek

minden szelidre és örömre –

Szemeimben banditák birkóznak,

s ha virág nyílik utamon,

sietve és sírva töröm le.

Sietve: hogy soká ne lássam!

Sírva: magamat töröm össze benne –

Sivalkodó kürtök zsivajában

nem hallik már a fuvolás szépség

bújó, bugyborgó, halk szerelme.

Az vagyok én, – őrült zenekar!

Hahotáznak az ínség ütegei – –

Óh jaj, csikorgó kényszerek!

Tipró robajok! Jaj, életem

villámos, rengő fellegei!

Jaj, zengő, fájdalmas életem!

Bennem az Ember jajveszékel:

vad trombitákból lánggal kicsapva

lelkem millió élete

csattogva és ragyogva ég el – –

De ha elégett, templommá merevül

egy fölzokogó isten szavára

ez a sok boltív, hang-torony,

mit fölém ágyúz a fekete gond,

ezer tűzvésze, harsonája!

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,

homok csikorog énekemben;

nem akarom már, hogy akarjak,

mert rettenetes ennyi vággyal

szegénynek lenni s fiatalnak.

Éhes, kíváncsi, ifju hordák; –

száz anyánk volt s mind kirabolták,

ezer testvérünk lefejezték:

rettenetes, hogy ezt a harcot

mindig hiába újra kezdjék…

Rettenetes csak várni, mindég,

tűrni, hogy az embert leintsék;

dühöngve várni s bukni sorba

vagy beleöregedni lassan

valami rezignációba.

Rettenetes, hogy lelkünk bekenje

dalnokmesterek szitka-szennye;

mind felejti, hogy fiatal volt

s bennünket ér, mint sunyi korbács,

ami bennük testvéri jaj volt.

Óh, örülni! élni! hős kedvek:

tehetetlen rothadjatok meg!

Üres megint a régi árok, –

vissza, vissza, testvéreim,

kezdetek, lelkek, proletárok!

Itt merni kell, és én se mertem;

jobb lesz magamat eltemetnem,

nem akarom már, hogy akarjak,

rettenetes, ma s mindörökké,

szegénynek lenni s fiatalnak.

A hülye szolga szól:

Sár, sár, sár, vas, – nehéz, – lenyomnak –

Minden fal zuhanóra ferdűlt;

valami nehéz fájdalom zubog, –

nem értem, senki sem érti.

A hülye szolga volt a nevem;

ma reggel kidobtak a hivatalból:

Azt mondták, eleszem a mások kenyerét,

akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.

A lépcsőházban sírtam: a gazdám

meg se látott, mikor délben elment.

Ő az isten! Aranyból van a húsa

és göngyölt dollárokat szív cigeretta helyett!

Most gondolkodni próbálok:

valami tragédia történt –

– – Bárcsak viziló volnék, akit

ingyen etetnek az állatkertben!

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei

az időnek, –

kezük friss lombomat vígan tördeli;

mind visz valamit, de nem hoz egy sem – –

(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)

Napok, napok, – hét-nyolcezer

már sokat elvitt;

gép-testem megdolgozza a bért,

de remegő, gyönyörű lelkemért

nem kapok, míg kéne, semmit?

Gyerek voltam s befogtatok,

napok, napok,

ti rabló kölykök, gazdagok, –

már fáradok, pedig semmit se láttam,

s úgy szeretnék szétnézni a világban!

Szeretnék – – Mennyi élet! mennyi szép!

Be jó is volna

itthagyni a pénztelenség börtönét,

s föl a hegyekre! Szabadság! Monte Alto!

Óh, Canazei! Pordoi! óh, Colle Isarco!

Óh szabadság szamóca-illata!

Rád gondolok,

Szamócás hegyek illatos nyara:

napok, napok, sunyi kis banditák,

be nagyon kéne most nékem a világ!

Napok, napok, tolvaj kölykei

az időnek,

kedvnek, hajnalnak, éhségnek, erőnek, –

visszatértek valaha? alkonyatkor?

akkor se, ha már nem kell? vagy csak akkor?

Szétlőtték a páncélvonatot

Mint sortűz repült az ucca reggel, –

páncélvonat a szivünk! ugató

kürtök folyamai vittek! – S jaj,

már este van.

Meghaltak a hajnali istenek,

vér, élet, igazság! – A francia forradalom

csufosan megbukott; minden betörőt

bevittek a rendőrségre; a népjóléti miniszter

másnak ad lakást; az atyák

pájesze megbékült az uj borbélylegényekkel,

és minden oly tündéri és oly csodás,

szinházban rotyog a szórakozás,

örül a gazdag, örül a szegény,

egy rongy van, egy rongy van a szive helyén,

cini-cini, telik a pénzből –:

kétségtelenül jólét fakad

a kapitalista termelésből!

Mint sortűz repült ez az ucca reggel,

s jaj, este van!

Szétlőtték a páncélvonatot és már

csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót!

Óh félhomály, gyáva lemondás!

Szemeim, ezek a nyomorúltak,

elkoldusodtak, megfakúltak, –

tükrömből gyáván visszanéznek

és rabságukban rabnak látnak:

cinkosa lettek e bús világnak.

Szemeim: aszott láng remeg ki belőlük,

fürge lábakkal fut a pénz előlük

s lomhán tűrik, hogy okos bitangok

rabló kedvüket elorozzák –

Óh, fáradt fények! – alázatosság! – –

Óh, félhomály! gyáva lemondás!

Korhadt napok, lassú romlás!

Én kard vagyok és villám vagyok

s ha apró a pénz és minden öröm,

rossz ablakukat egyszer betöröm:

rothadt vér szálljon gyökerükből,

fekete kisértet üregükből, –

ne legyenek cselédeim,

ha nem látnak szabadnak, úrnak,

szemeim, ezek a nyomorúltak!

Színből, hangból, testből kihullni

Kis kényszerek, jó s rossz – – Jól van: élünk:

kedvet, arcot s szívet cserélünk, –

arasznyi mozgás, rendbe, sorba,

nincs több: visszaalszunk a porba;

– de mi lesz azután?

Én tudom, mi lesz azután:

millió, millió gyönyörü lány!

veszejtő szépségek mámora! és

pénz-tornyok, erők, beteljesedés, –

de mindig csak azután!

Én tudom, mi az Azután:

az én tolvajom, a megszökött zsivány,

duhaj sikkasztó, Amerika,

zsugori istenek diadala,

kik nem fizetnek már azután!

Nékem az Azután kellene –

Óh, századok százezer új öröme!

Vér! Élet! – – Óh, időket beragyogó

halott zseni: minden kis csirkefogó

több lesz már nálad azután!

Nékem az Azután kellene, –

vér! élet! – Az a lány kellene,

aki utánam születik, utánam,

s tudom, megfulladna a számon,

ha lennék azután!

Ha lennék, lennénk – – Jaj, most futunk,

Svájcba, s messzebb is, eljutunk,

vágyaink szárnyas motort megelőznek –

villámok csatája – – s összetörnek

és csönd lesz azután.

S ez a legszomorúbb: a csöndbe vakulni,

színből, hangból, testből kihullni,

mindent elveszteni, s hagyni bután,

mert: Kell! Csönd! Hallgass! – igy rendeli

a gyilkos isten, az Azután.

Dicsértessék a föld, s aludjunk

Dicsértessék a föld, s aludjunk –

én már mozdulni sem birok.

Szép volna élni, de megaláznak

mindenféle lompos erők,

otromba terrorok.

Én már nem mozdulok, aludjunk, –

A napot húnyt szemeimbe zárom:

csontjaimba vasak rakódnak

s dajkáló karjait már nyujtja felém

láthatatlan szeretőm, az álom.

Már egész testem benne fekszik,

egész testemben fekszik ő – –

álom, éterikus valóság!

Óh föld, föld! asszony! leggyönyörűbb!

életharsantó temető!

Oly édes a föld, oly édesen húz –

Együtt szállunk már, keveredve,

de az álomból, melybe temetkezem,

harsány csirákban kilobog

régi életem haramia-kedve:

láng surran – megindul s felröppen a kő – –

Óh, parazsak éhes vágyai!

kürtös tavaszok, mikor sortüzeket

küldenek a mámoros égbe a fák

rügybemerevült ágai!

Óh élet! – Száll, száll valami piros – –

Föld! Napfény! Táncos anarchia!

Dicsértessék a szeretőm,

dicsértessék nagypéntek után

husvétom diadala!

Dicsértessék a föld, s aludjunk –

Én már mozdulni sem birok,

de belőlem nőnek ki a vasak,

fények, uj, büszke katonák,

hömpölygő mennyei terrorok!

Hamis művészek ezredei

Mint döglött csigák ágról leperegnek,

leperegnek ők is,

ember-rovarok, operettek.

De ma ők az úr:

megmásszák szűz virágaimat,

nekik virúl

minden transzparens, nekik

tisztelegnek a gyorsvonatok

Szanfranciszkótól Párizsig,

nekik bókolnak a gránát-

döngölte idő-Szaharán át

nekik, hernyóknak, szórakozó

pimaszoknak, minden

vetések, aratások,

hamis művészek ezredei,

sokágú koronák, növő aranyak

s aranyhajú nők, vér, – – óh rettenetes

látni e léha korban,

csak látni s várni

istent,

aki egyre késik,

istent, aki vár, de ha eljő

angyalok felhőviharában:

lerázza őket az élet

fuldokló ágairól

és záporozó talpaival

szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

Tárnák kövesült paraleljeiből

Kétségbeejtő távolok

glóriájában, fönt, valahol

káprázatos angyalok élnek

s városok egymásra rétegezett

kínjában, sülyedt emeletek és

tárnák kövesült paraleljeiből

évezredek óta hiába

akarok felnőni a sugarakig,

föl, föl, ki a hiányok

millió nehezéke alól, mert

ha néha százados

kínban egy-egy virágomat

fölhajtom is a fénybe: a mag

tündér szelek fogatán

borzadva röpíti tollas

lelkét, el, el, el,

tova tőlem, a földalatti

tárnák kövesült

paraleljeitől, ahol én

évezredek óta hiába

szűlöm újra s újra roppant

tehetetlenségemet, ahol én

feketén csikorgok és

ahonnan a düh

észbontó távcsövein át se

látok ki a paradicsomba,

hogy legalább gondolatom

szétmorzsolhatná ujjaim

érc-gyönyörében a napfény

ujjongó angyalait!

Ízenként porlok el a szélben

Már lefelé

hull csak a gondolat:

mit segíthet

rajtam e sok idegen

palota? A keserűség

kisrófolt szemeimből

minden reményt; változhatatlan

törvények előtt

mit akar a szegény? mit akartam

én is? mit akartam e hóhér

világban, ahol csak a kalmár

terror élvezi az

iny, fül, szem s bőr millió örömét

s a többinek

nem jut csak lelkes fájdalom? – óh,

már zuhanok, már

gyümölcsöm meghervadt a szélben:

nyomorult percekre bont az idő

s ízenként porlok el a térben.

Nagy vizek rohannak

Lekötött bója:

szállni, szállni!

Tűnik az éj és

tűnik a dél;

nagy vizek rohannak,

szép jachtok suhannak, –

áll a mély.

Rángat a hullám

jobbra-balra;

óh, ha a láncom

elszakadna!

Tűnik a dél és tűnik az éj:

de parafa-testem,

s csavargó szép lelkem

mind mit ér,

ha csak tehetetlen

sírok, míg felettem

tovazúg a habok hajcsára, a szél?

Megsemmisülés

Pillám, vasfüggöny, lezuhan,

s belerendül a csönd. Ez már nem a pénz

vesztett csatája, ez a halál:

csontjaimról szakadoznak a

kimerültség rongyai, lassan

előborzong lelkemben a

megsemmisülés, hogy

feloldja a föld

barbár akkordjait, – valami

nagy szárny emel, új

zenekáprázat, túl az életen,

– és sebeimből forrón, véresen

zuhog a súly.

A Föld sír és meghal

Bőrömben férgek miriádjai

fúrnak, nyüzsögnek – – Ki rakta belém,

ki rakta rám e külön életek

viszkető tarkaságát? – Jaj, miért

keringek, tömb, érc, őrült Földgolyó,

mért kell gyűrűs évekbe osztanom

a tengerzöld időt, – glecsereket

tornyozva, steppék síkjait, tömör

társadalmát az ásványoknak, és

ringatni felhők, hegyipatakok

szüntelen táncát, ha beszennyez a

testem hámjában szörcsögő nyüvek

szapora népe – Spórák, iszonyú

parányok – – és én: Föld! tenyészet! én:

én, Óriás! –: parányok lepnek el!

Megfojtanak! Hóditó tömegük

körűlömöl, kimar, telepeket

épit hátamon, városokat, és,

bénúlt zsákmánya örök-idegen

akaratoknak, nincs erőm, kezem,

tisztaságomról lesöpörni az

emberiség fortyogó szemetét!

Kullancs! szemét! élősdi! – Undorít

minden, ami csak ember, – – idegen

minden, ami bőrömön kivül van,

s óh jaj, minden ott van: ott nyüzsög,

ott túr és fészkelődik, ott teremt

rendszereket és hálózatokat,

ott –: rajtam-bennem fáj s turkál a sok

ember-ázalag, pondró, miriád

kétszájú mozgó tömlőtest, amely

rág és emészt, nőstényért nyöszörög,

s nagynak ünnepli hernyószellemét,

ha egy tébolyúlt féregzseniben

önistenévé szemtelenkedik!

Isten? zseni? – hernyók és rovarok – –

Hernyók a szívemen, a szívemig

lüktet állkapcsuk zaja, sercegés,

nyirkos csúszkálás, szúkopácsolás,

jéghidegen, – halljátok? Rémület:

jaj, megbénít az undor ereje! – – –

De lesz talán még hajnalom. Halál

hajnala lesz az, világpusztulás:

egy villámzuhogásos éjszakán

izmaimba a bosszú visszatér

s mig égostromló glecsereimet

fölgyújtva a vak űrbe beleráz

minden piszkot és emberférgeket, –

tisztúlt szellemem a kelő napot

csókolva húnyja le fáradt szemét,

elpihenni a megsemmisülés

játékos és szent sugaraiban!

Óh élet, iszonyú csatatér!

Élet! (Lecsukott szemeim,

ágyában a szomoru húsnak!)

Húsok! gyümölcsök fölhasadt

ajkai! s mit csontig lenyúztak,

húsa fölkoncolt lázadóknak!

kutyák, kiket a sintér leüt!

Hús-tömte paloták, városok,

őrjöngő húsok mindenütt,

erdőkben és gyomrokban! Óh,

a ganéj élete, rovar, tetű!

hús-nyüzsgés a tenger fenekén!

A föld belei! Gyönyörű

nőkért nyujtózó férfi-hús!

szerelem, tüzek rúdjai!

asztráltest! virágállatok!

óh, nedvek szökőkútjai –:

Óh élet, iszonyú csatatér! – –

Emberek, rengő vér, habok!

Keveredés! megfojtott agyvelők,

hús-gépek, véres oszlopok!

Munkások teste! kezek, tüdők,

roncs akaratok a pénz keresztjén

szétlőtt katonák! szifilitikus

sírok a föld Magdolna-testén,

s – óh legiszonyúbb! – tört szerkezetek,

koldúsmankók az ucca sarkán!

rokkantak! és lábak-karok

idegen, meszes gödrök alján –:

– Jaj, látom a fekete harcot!

Összecsapódó szirtek úsznak:

minden kínja bennem kavarog

az embertelen Emberi Húsnak!

És a Hús néha felüvölt,

hogy beleőrül minden élet,

aztán elcsügged, és dühe

a mosoly tavaszába téved:

a vén és bűnös Hús ilyenkor

hazug imába kezd,

mondván: felebarátodat

mint magadat szeresd:

ilyenkor alszik. Várja, hogy

a megváltás harmata hintse,

s tiszta, mint egy kétéves kisleány

ártatlan combja s rózsás-friss gerince.

Minden szent fények elbucsúznak

Minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek,

istenek hűlt hullái úsznak

özönvizében az időnek, –

de a kürtökből vér csorg, tehenek

parasztokat csapnak ki örökfriss legelőkre,

torkokból vér csorg és cigánykirályok

nótáznak a világ kapitányainak

és megfagyott országutakon felfordúlnak a szociálisták

és felfordúlnak a vidáman röfögő autók is

és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira

és alagutak surrannak multba-jövőbe

és földből, vízből, tűzből, levegőből

előzüllik az arany

és terror-erők, ágyús rendszerek

bénúlnak egymásba, lecsavart tornyok helyén

szökőkút virágzik: vér, vér, – jaj, szökőkutakon

hízlalja magát, szökőkutakon

pazarolja magát az élet,

hogy mindenkinek jusson

ebédre bableves

és legyen ember, hogy lenni lehessen

és legyen ember, hogy ölni lehessen

és mindig újrakezdeni lehessen

őrült, öngyilkos akarással,

pedig a leghősibb vágyak is megnyomorodnak

a kényszerek kezén, vagy legjobb esetben

a szépség buja combjai közt,

– mert minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek

s értelmetlen világok úsznak

kék tereiben az időnek.

Visszafelé néznek a távcsövek

Most hát pihenjünk:

leszerelnek a megvert

hadseregek,

szünetelnek a vándormadarak

légjáratai, megállnak

a leggyorsabb gyorsvonatok, és a

legvihorászabb sínek is befutnak

a halál szanatóriumába.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál;

nézd: Polyphemos megvakult:

nincs már szüksége monoklira,

hogy udvaroljon Theokritos

szép lányainak; mindenfelé

sztrájkra agitálnak a vágyak; a hangya lemond

a kereskedelem előnyeiről s megérdemelt

panzióba vonúl; függöny után

alszik a hang húrban, fuvolában,

visszafelé néznek a távcsövek,

s végül

legkedvesebb halottaink fölött is

eloltjuk a gyertyákat.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál

s a halál a lélek ágya:

párnája feledés,

takarója csönd

s megbékült álma maga az Isten.

Parzifál

Én nem tudom,

miért ez a sok

szárnyas vágy és akarat:

fönt csak a sátán

keserü gőgje

tornyosodik,

de az üdvözülés

mindig lefelé int.

Mindig csak lent, a kevésben,

van a béke, a Sok,

s legboldogabb

a balga bölcs, akinek

gyermekmosolyáról

istenbe hull

vissza a cél s felelősség, –

vagy ő, a másik: a nyár

kis férge, amely

tudattalan

tölti ki sorsa sötét

formáit és

a cseresznye-univerzum

alagútjaiban

létét habzsolva nem is

sejti, hogy ő

minden ideál, irigyelt

beteljesedés, – nem is

sejti, hogy ő az

elveszitett

édenkert büszke királya.

„H–MAC A”

Minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng;

rossz-szagú benzin robbanó

dühe emeli mámoros égbe

az aeroplán isteni szárnyát:

talán csak alacsony ösztönök

keveréke vagyok, ember s az egész

emberiség, gonosz erők

hadszíntere, – mégis:

valaki lelket adott belém

s valami mindig kényszerit, hogy

fájjon a tettek

kínja, hogy fájjon, ami

motoraimat bolond

hajszára pergeti és

megalázva könyörögjek

valaki Névtelenhez: Uram,

add, hogy bűneim rothadó

anyaga csöndes örömmé

tisztuljon benned és

egyszer majd mind salaktalan láng

szálljak el én is a végtelenbe!

Balassagyarmat, 1924

Azt hittem, liliputi város,

csigahéjházakkal, mesebeli –

köldökömig ér csak fel a torony,

de niagarákkal küzd majd ladikom

ha a nagy Ipolyt újra átszeli – –

A nagy Ipoly milyen kicsiny lett!

Más meg oly nagy! – Vagy csal itt minden?

A vasárnapba hársfasor fut

s idegen formák tánca nő s fogy

ijedtre tágult szemeimben.

Nem ez voltam, s nem ez a város –

Elfeledtem és elfeledett:

kicsit megnőttünk mindaketten,

mégis –: fáj ennyire idegennek

látni a régi embereket.

Fáj, fáj ez a bosszu, hisz nekem itt

egyhez is, máshoz is jogom van:

Hová tettétek őserdőmet?

Ez a pár bokor volt?! – És hová lett

döngölt váram a nagybozótban?

Hová az árokparti gyíkok?

Miért más ország a Kürtös-patak? –

Ennyi mindent lehet adni, venni,

ellopni tőlem, visszacsenni,

tizenhét esztendő alatt?

Tizenhét év, – a régi meghalt

s hiába szépek, frissek a nők:

ez is, ni, már felnőtt a szerelemig,

pedig kívánságban se volt meg

tizenhét évvel ezelőtt,

és most – – Ej, jobb, ha megszököm!

Itt a fasor, – villák, liget – –

Káromkodni és eltünődni

nyári és esti padokon

mindenkor egyformán lehet.

Isten veled, liliputi város, –

megyek, s azt se tudod, hogy megszökött

előled valaki, mert nem sikerült

újra gyereknek lennie az elmerült

hegyek és esztendők mögött!

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,

méhében az öröklét ösztöne dolgozik;

a vén magyar Alföld csak önmagát imádja,

nem szereti az ész komédiásait;

a vén magyar Alföldnek semmi se kell,

ő gazdag, minden, ő a legnagyobb;

s rögeiben, mint kezdetben az ige,

benn súlyosúl a roppant szó: „Vagyok”.

A vén magyar Alföld lomha hatalom, –

elheverész a napon, nézdegélve,

a dombhajlás mögül a fellegek

fehér csordája hogy ballag az égre;

pusztulhat rajta nép, – ő gondtalan

öltözködik télbe-nyárba

s virágosan, pántlikásan

bámul bele az időtlen határba.

A vén magyar Alföld volt sirja nemzeteknek

s: vér, üzlet, inség: mindegy már neki,

maga dölyféért ontja kincseit:

a föld nem gróf és nem bolseviki!

A föld: a föld! Mit bánja, hogy az ember

pénzt harácsol, vagy életéért arat, –

óh magyar Alföld! embergyűlölő,

idillikus nagy isten-gondolat!

Maga dölyfében úr a magyar Alföld, –

nem gondolkozik emberi szavakkal;

egykedvű lelke megrendíthetetlen:

Ázsiából jött ős lovashadakkal;

a gyorsvonat meg sem karcolja bőrét,

– sík tengerében porszem tántorog, –

csak egy van nála is hatalmasabb,

ősök őse: az ég! s a csillagok!

De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,

néha felfigyel: valami, – fenyegető – –!

Gonoszabb, mint pajtása, a villám,

jön, száll! föl, a napba! egyre nő:

aeroplán!! – – Győzelmes motorok!

üveg s érc! fölzuhanó terek!

szabadságuk ittas ágyútüzében

felhőkig hajló kilométerek!

Új zene! döng! zápor! szétterülő

sínei a végtelennek, országokon át – –!

– A vén magyar Alföld meghökken; szivébe

sejtelmek ezer idegen nyila vág:

most megtaposták… Gondolkozni próbál:

„Új rendje támad majd az isteneknek…”

– – A vén magyar Alföld néz a gép után

s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

Újsághírben a Végtelen

Határok nyílhatnak föl szemedben, –

hiába: nincs itt semmi:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

nagyon keserves

egyedűl lenni. –

Határok! Európa! Szárnyak! – –

Jaj, némán öldököl itt a sárnak

zsibbadt hatalma,

mert errefelé csak az van:

sár, sár, és fáradt

bánat

emberben és kuvaszban,

rossznak nem rossz, jónak se jó,

s az esti gyors étkezőkocsijával

félnapra elmegy a civilizáció.

Bizony itt csak utazó mindég

a vendég,

magyarok közt magyar: idegen, –

Egy-két zsidó,

zöld zsaluk mögött zongoraszó,

s a piacon poros akác-sor – –

s ha százszor

fölrázod is magadban a szeretetet:

Testvérek! Magyarok! Emberek!!

– – lelked társtalan ténfereg

s nem tartalom, csak üres űr vagy:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

oly egyedűl vagy,

oly erőtlen, mint az áram: belül ég,

de kifelé halott, mert nincs vezeték.

Uzsonna-utáni zongoraszó, – –

lefogja a világ zenéjét!

Valami rémület kell ide,

bomba, karambol! – hogy beszéljék

a fényt, és mindent, ami szépség:

„A Moszkvai Gárda a népre tüzel”,

„Királyt temet Velence”, bim-bam,

s „Leégett egy Elegáns Hotel

az Engadinban”:

szenzációt!! – – – Így még kigyúl

a sárban valami izgalom

s mint távoli, megkésett, kopott

film, végigdübörög egy lopott

ujsághírben a Végtelen

Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

Óda a genovai kikötőhöz

I.

Vasak s villámok – Alagutakon át,

vén bástyák és örök vizek

koszorújában mennydörögsz előttem,

Genova, roppant márványszörnyeteg:

fénylő köveid hadserege indúl

– óh tornyok! pálma! sugárpaloták! –

s márványhullámokban vezényli föl

a hegyekre a tenger ritmusát.

Genova, nyár, élet-zenekar, –

hegyek körtánca legyen ma dalom!

Genova, vér, évezredek,

pénz, szenny, tékozlás, hatalom!

Szemem szétrobban, – hintázó utak,

hajók ércfrontja, sűrített erő – –

Szédűlt vihartól fuldoklik a szám:

az én lelkem is zsúfolt kikötő!

Az én lelkem ez az iszonyu város:

óh, mennyi élet, gonosz s idegen!

Mint óriás halott, fekszem fölöttük,

s mégis: mindegyik az én életem;

az övé, az enyém: forró ereinkben

riadót az élet mérges láza ver:

– Ragyogj, Genova, ős, királyi város,

márványzűrzavar, szennyes és modern!

II.

Messze lövell homlokomról a fény… Via Venti Settembre:

láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag!

Foszforeszk tüzei gyúlnak a pénznek; a naplemente

trillázva táncol az árkádok üreges íve alatt.

Táncol az ember, dancing! s freskós vén palotákban,

frakkban, az ördög az úr, és habtestű nők, szerelem;

mint nyári nehéz szelek csapata, szerteziláltan

szétfoly az üzlet és megtolúl hangyaboly-tereimen, –

megtolúl és lefolyik. A sok szag? A halpiac! Itt már

minden bűz. Fekete folt, fuj! Elmarad a fény.

Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng,

korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,

itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger

olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont;

lelkem itt fülledt televény csirázásában ég el,

itt fenem a kést és osztogatok sebet, szitkot s pofont:

Én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,

éjszakai verkli, uccalány, részegek és katonák,

én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,

én tartom széles hátamon a sok cifra palotát:

mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,

én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng:

az én milliárd életem örök századok óta

füti – százszorszent nyersanyag – a nagy világkazánt:

Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, –

van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom,

de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre

s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!

III.

Beton-kilométerek, kőcsíkok, – sivár

fenség: óh tolongó láthatár!

Víz, – vizszintes szürke, szépia – –

Vasváros a tengeren: Genova,

kikötő, zöldfehér hegyek alatt:

simán mennydörgő villanyvasutak

omlanak hozzád, ölelő,

megnyugvás-indulás: kikötő!

Kikötő, ember, nagyszerüség!

Ágaskodások tornyai, gép,

ringó paloták, tonnák, tömegek,

végtelenbe nyíló tengerek:

áramlás, roppant hangyaboly, –

óriás asszony tárt méhe, hol

ki-be lüktet az élet, – óh: Genova,

a ligúr partok tavasz-mosolya

Érdekek, Számok, Üzletek

intésére meghozza neked

Borneót, Japánt, Afrikát!

– Óh Kapcsolatok, földön s vizeken át,

sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled,

s úttalan távolok felett

a kalózcsavargáshoz szokott

flottákat játszva igazgatod:

óh Pénz, ki megőrölöd, miként

régi tirannusok, az egyént,

Te vagy a Legnagyobb, iszonyú

kényszered béke s háború,

behálózod a Földet, rengő

vizek fölött te vagy Új Teremtő,

te alkotod az embereket, s velük

egyforma törvényt, mindenütt, –

itt vagy, te őrzöd Genovát,

irtózva nézek föl reád. – –

Itt vagy, beszívlak, zsongó varázs,

mérgeiddel tüdőmbe szállsz:

te vagy a levegő, – súly – – Eltiporsz,

építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,

láthatatlan és személytelen,

országok ura, Kereskedelem!

IV.

És éjszaka, mikor a partokat

bombázni kezdik a habok

s a piszkos uccasarkokon

a verkli elsőt nyikorog:

a Világítótorony hirtelen

talpra ugrik, figyel, vigyáz;

égnek csavart fekete ágyúcső,

most látni, milyen óriás:

lámpáját felhőkbe akasztja

– ő maga homályba vész –

s a márvány Genova fölött komoran

a nyilt tengerre néz.